M.: Például azt tudom, hogy az Ede volt az egyetlen, akivel a Kádár szóba állt

A beszélgetések során visszatérôen megjelent három fogalom: hitel-, bank- és adóskon-szolidáció . A mai olvasók közül ezeknek a fogalmaknak a tartalmára többnyire csak azok emlékeznek, akik részesei voltak a bankszektor akkori életének . A konszolidációs folyamatot szükségessé tevô gazdasági környezetrôl, annak okairól, valamint a három különbözô kon-szolidációs rendszerrôl adunk egy rövid áttekintést . Kupa Mihály beszélt róla, a szakiroda-lomban olvasható az alábbi összefoglaló:

„Konszolidáción a továbbiakban azt a gazdaságpolitikai intézkedés sorozatot és a hozzá kap-csolódó döntéseket, feltételeket stb. értjük, amelyek során az állami költségvetés terhére a gaz-daság bizonyos szereplôi (bankok és vállalkozások) az elmúlt években könnyítésekben és nem normatív támogatásban részesültek különféle technikák (kötvénycsere, garanciavállalás, tôke-emelés) alkalmazásával. A konszolidációs folyamat során igen kevés olyan lépés történt, amely a gazdálkodó szervezetek hatékonyságának javulását is elôsegítette. Ezeket röviden tárgyaljuk, értékeljük, de nem értjük bele a konszolidációs folyamatba a bankok és vállalatok privatizá-lását és reorganizációját, bár ezek a lépések a gazdaság, az érintett gazdálkodó szervezetek teljes értékû és teljes értelmû konszolidálásához legalább olyan mértékben hozzátartoztak vol-na, hozzátartoznak, mint a tôke és pénzügyi problémák rendezése. Ezek azonban gyakorlatilag elmaradtak, mert a konszolidációs folyamat lényegében csak a gazdasági átalakulás során az egyes gazdasági szereplôknél felhalmozódó veszteségeknek az egész nemzetgazdaságra történô ráterhelésévé és szétterítésévé vált.

A gazdasági átalakulással együtt járó problémák, a problémák nyílttá válása, a recesszió következményeként a vállalati-vállalkozói szektorban komoly mértékû adósság halmozódott fel, részben a szektoron belül, részben a hitelezô kereskedelmi bankokkal szemben. A piacváltás és piacvesztés, a privatizáció, a gazdálkodási feltételek gyors és nagymértékû változása, az átala-kulással járó pénzügyi bizonytalanságok, a magas infláció és a magas kamatterhek, a csôdök és felszámolások miatt befagyó követelések a vállalatok egy jelentôs részénél olyan hitelállományok felhalmozódásához vezettek, amelyeket e vállalatok nem voltak képesek kigazdálkodni. Ezek a magas adósságállományok részben tartós gazdálkodási problémákból eredtek, részben a kölcsönös nemfizetések, a sorban állás következményei voltak, részben néhány piacképes vállalatnál egy-egy korábbi rossz döntés pénzügyi következményei voltak. A szabályozási környezet megváltozásával ezek a pénzügyi gondok, csôd és felszámolási eljárások „lavinájába” és a bankoknál igen nagy befagyott aktíva állományhoz vezettek. Annak érdekében, hogy a bankok mûködôképessége fenn-maradjon, tôkéjüket ne veszítsék el, a pénzügyi rendszerbe vetett bizalom fennmaradjon és a vállalkozói szférában mutatkozó recesszió, a munkahelyek megszûnése ne legyen nagyobb az el-kerülhetetlennél, a kormány olyan gazdasági beavatkozást hajtott végre, amely az államadósság

további növekedése árán a gazdasági szféra szereplôinek pénzügyi terheit csökkentette, lehetôvé téve a fennmaradást és bizonyos esetekben a további jövedelmezô mûködést.” ¹⁵⁰

„A bankok portfóliójának megtisztítása, tôke megfelelési mutatóik javítása, privatizációjuk elôkészítése érdekében 1992-ben a kormány egy átfogó konszolidációs akció elsô lépéseként lehe-tôséget teremtett a pénzintézetek egy része számára rossz minôsítésû kinnlevôségeik eladására.

Az akció keretében az állam a rossz követeléseket megvásárolta. Az érintett bankok a hitelek meghatározott értékéig 20 év futamidejû, változó kamatozású, szabadon forgatható államkötvé-nyeket kaptak cserébe. Ez a megoldás azt eredményezte, hogy az államkötvény-kibocsátás növelte az államadósságot, de a folyó költségvetést csak a kamatok terhelik…

…A hitelkonszolidáció során 150 milliárd forint névértékû A sorozatú és 75 milliárd forint névértékû B sorozatú hitelkonszolidációs államkötvény kibocsátására került sor. Ebbôl az 1992-es konszolidáció során normatív feltételek mellett konszolidált bankok mintegy 102,5 milliárd forint névértékû rossz hitelükért cserébe 52,2 milliárd forint névértékû A sorozatú, és 27,2 milliárd fo-rint névértékû B sorozatú államkötvényt kaptak cserébe, vagyis összesen 79,4 milliárd fofo-rint név-értékû kötvényt… (A jelentôs összegû erôfeszítések nem hozták meg a várt eredményt . – M . J .)

…A bankok ügyfélkörének helyzetében nem sikerült érdemi javulást elérni, emiatt a hitelkon-szolidációnak a bankok helyzetére gyakorolt kedvezô hatása sem lehetett tartós. Az ügyfélkör hely-zetének javulását részben a reorganizáció megvalósulása segítette volna elô, ez azonban eddig gyakorlatilag teljesen elmaradt, illetve nagyon hosszan elhúzódott, elhúzódik. A reorganizáció elindítását, a hitelkonszolidáció mûködési mechanizmusa nem segítette elô… (Kényszerû szük-ségszerûség volt az adóskonszolidáció folyamatának megkezdése . – M . J .)

…A hitelkonszolidáció végrehajtásának módja, technikája lehetôséget adott arra, hogy a bankrendszer konszolidációja „átmenjen” a vállalati szféra konszolidációjába. Így olyan öszvér megoldások születtek, amelyek részben egymáshoz hasonlóak, részben egymástól eltérôek…

…A hitel- és adóskonszolidáció tapasztalatai, a megoldatlan problémák ahhoz vezettek, hogy 1993 közepére a bankrendszer további stabilizálása érdekében már nem a portfólió tisztítás, hanem a „rekapitalizáció” végrehajtásában gondolkodott a kormányzat. A saját tapasztala-tok mellett ehhez a váltáshoz hozzájárult az is, hogy az IMF és a Világbank 1993 májusában Magyarországon járt küldöttsége közös ajánlásaként ekkor már az újratôkésítés módszerét java-solta…

(Az egykori bankvezetôk megerôsítették, hogy a bankkonszolidáció elôkészítése a Bank-privatizációs Bizottság koordinálásával indult el, a bankkonszolidáció tényleges irányítója a PM volt . – M . J .)

1993 júliusában még 23 pénzintézet jelezte részvételi szándékát a bankkonszolidációban.

Augusztus végén 16 bank jelezte hivatalosan, hogy részt kíván venni a bank konszolidációban.

150 MTA PTI: A hitel-, bank- és adóskonszolidációs folyamat hatásai a bankrendszerre, Budapest, 1994, 3–4 .

A viszonylag jó helyzetben lévô bankok végül is nem vehettek részt, csak a negatív tôke megfelelési mutatóval rendelkezô pénzintézetek. Így a bankkonszolidáció elsô szakaszában 1993 decembe-rében 8 pénzintézet vett részt…” ¹⁵¹

Nézzünk meg most egy másik banktörténeti értékû dokumentumot, azt az átiratot, ame-lyet Pulai Miklós, a Bankszövetség fôtitkára kapott a Pénzügyminisztérium Pénz- és Tôke-piaci Fôosztályától, Náray László fôosztályvezetô aláírásával, felsorolva a konszolidációs fo-lyamatban részt venni kívánó pénzintézeteket:

„Tájékoztatásul megküldöm azon bankok listáját, amelyek részt kívánnak venni az 1993. évi bankkonszolidációban:

Agrobank, West LB, Budapest Bank, Kereskedelmi Bank, OTP, Innofinance, Mezôbank, Duna Bank, Takarékbank, Magyar Hitel Bank, Corvinbank, Iparbankház, Konzumbank, Invest Bank, Leumi és Hitelbank, Reálbank.

Budapest, 1993. szeptember 1.”

Az elôbbiekben újból és újból fölmerült a bankok mûködését korlátozó feltételek negatív hatása, illetve bizonyos jogszabályok létének a hiánya . A bankreform kezdetén ezek a nem piac konform feltételek nagymértékben hozzájárultak az elôbbiekben bemutatott problémák kialakulásához, elmélyüléséhez . Ezt a helyzetet Ursprung János így foglalja össze:

„A kétszintû bankrendszer kialakításakor három komoly versenykorlátozó tényezô érvényesült.

A vállalati és a lakossági banktevékenység elválasztása, a bankválasztási és számlavezetési kor-látozások, valamint a kezdeti igen erôteljes banki specializáció a vállalati tevékenységet folytató bankok körében…

1987 elején a vállalatokat, szövetkezeteket megosztották a bankok között, hozzákapcsolták egy-egy bankhoz (számlavezetés stb. szempontjából). Ez az adminisztratív korlátozás 1987 köze-pétôl megszûnt, a vállalatok megkapták a szabad bankválasztás jogát…

…A devizaterületeken a kétszintû bankrendszer kialakítására 1990-ben került sor. Abban, hogy erre 1987-ben még nem került sor, két ok játszott közre. A nyolcvanas évek végén komoly fé-lelmek éltek azzal kapcsolatban, hogy egy devizadecentralizálás esetén nem biztosítható a deviza-befolyás központosítása, és ez komolyan megrendítheti az ország fizetôképességét…

1992-ben – részben az új banki minôsítési szabályok, részben a kötelezô öncsôd eredményeként elinduló csôdeljárások igen magas számának köszönhetôen – fokozatosan nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdaságban felhalmozódó pénzügyi problémák rendezése, amelyek a bankok mérlegeiben is megjelentek és biztonságos mûködésüket is veszélyeztették, átfogó intézkedést igényelnek. Át-fogó intézkedést abban az értelemben is, hogy ne csupán a megörökölt hitelekre és ne csupán az MNB-bôl kivált bankokra vonatkozzon. 1992-ben gyakorlatilag folyamatosan zajlottak szakmai

151 MTA PTI: A hitel-, bank- és adóskonszolidációs folyamat hatásai a bankrendszerre, Budapest, 1994, szemel-vények 7–21 .

viták és egyeztetések az állami beavatkozás mértékérôl, módszerérôl, ütemezésérôl és technikai részleteirôl. A kialakított megoldás hitelkonszolidáció néven vonult be a szakmai köztudatba.” ¹⁵²

Folytassuk a Pulai Miklóssal a korábban megkezdett beszélgetést .

Müller János: Volt egy kis ügyeskedés akkor, esetleg többet kértek a bankok, mint amennyi kellett volna?

Pulai Miklós: Hát annyi volt, hogy az a bankvezér vérmérsékletén múlott. Hogy ugye egy minôsítésben mire mondja azt, hogy rossz, vagy erôsen kockázatos, vagy kevésbé. Ebbôl mindig le-hetett egy olyan tíz–húsz – még hogy úgy mondjam a szakmai tisztességen belül is –, egy tíz–húsz százalékot játszani. Volt, aki erre igenis rájátszott, és tulajdonképpen két–három évig aztán ebbôl élt, hogy elég nagy lett a céltartalék, és akkor a minôsége javult. Azért ide tartozik, hogy 1990–1994 között több, mint húsz százalékkal csökkent a GDP. Ami tulajdonképpen a hát tere az egész bankkonszolidációnak, meg a hitelkonszolidációnak. Úgy hogy jött a Bokros-csomag, amikor megindult a dolog fölfele. De ugye a bankoknál nagyon nehezen indult meg ez a növeke-dés, és akkor egy ideig elég jelentôs haszna volt valakinek abban, hogy mondjuk eddig a nyolcszáz milliárdból azt mondta, hogy hatszáz milliárd a kockázatos, most már csak ötszáz, és akkor ugye a céltartalék átment nyereségbe, a fölösleges céltartalék. De hát nem volt ez azért sehol sem eltú-lozva, azt mondom vérmérsékleten múlott, de azért ez nagyon komoly munka volt.

Az 1993 . évnek fontos eseménye volt az Egzisztencia Hitel folyósításának új rendje, amirôl már Kupa Mihály is említést tett . A kormány 1993 februárjában módosította az egzisztencia hitelrôl és a részletfizetési kedvezményrôl szóló kormányrendeletet . A módosítással bôvült az az állami vagyoni kör, amelynek megvásárlásához egzisztencia hitelt lehetett felvenni, és bô-vült azoknak a vagyonkezelô szervezeteknek a köre, amelyek értékesíthetik az általuk kezelt állami vagyont . Ez, és az ezzel egyidejûleg belépô privatizációs konstrukciók miatt, szüksé-gessé vált az eljárási rend korszerûsítése és a privatizációs módszerekhez kapcsolódó eljárások egyértelmû meghatározása . Erre az összes érdekelt, így a Bankszövetség bevonásával került sor . Pulai Miklós így emlékezik erre:

„A másik nagyon komoly ügy volt, hogy 1991-ben jött a privatizáció. Felmerült, hogy ehhez csináljunk egy egzisztencia hitelkonstrukciót, aminek az volt a lényege, hogy az állami tulajdont árverezték. Aki jelentkezett, annak pénze kellett, hogy legyen, vagy egy hitelígérete. Szóval ez egy nagyon bonyolult folyamat volt. És akkor volt ugye az ÁVÜ, az Állami Vagyonügynökség, mi – a Bankszövetség – meg a pénzügy. A Hegedûs Éva volt akkor éppen a pénzügyminiszter helyettes.

És megint nem volt se törvény, se semmi, csináltunk egy ilyen együttmûködési megállapo- dást. Mi, az ÁVÜ meg valami hat–hét szervezet, amit a miniszterekkel aláírattunk, én a Bank-szövetség nevében. És ez volt a Biblia, ami úgy kezdôdött, hogy például kijelölnek egy a gumi-gyárat és el akarjuk adni. Kérdés, hogy ez hogyan jelenik meg árverésen, a vevô hogyan jöhet

150 Ursprung János: A kétszintû bankrendszer fejlôdése Magyarországon 1987–1995, 1996 . október 30 ., 57 ., 63 ., 75 .

a hitelért, mi milyen igazolást adunk arról, ha megnyeri, akkor mi adjuk a hitelt, vagy mi a garancia.”

Felidéztük a Bankszövetség megalakulásakor hivatalban lévô bankvezetôk emlékeit, láthat-tuk, hogyan értékelte a bankok és a Bankszövetség mûködésének korai szakaszát az egykori pénzügyminiszter . Ugyanakkor nem sok olyan visszaemlékezô van, aki – ahogyan mondani szokás – az asztal mindkét oldalán ült, vagyis látta a Bankszövetség munkáját az államigazgatás oldaláról, majd bankvezetôként tevôlegesen részt vett a banki közösség életében és a Bank-szövetség munkájában . Hegedûs Éva ilyen személyiség, aki a BankBank-szövetség megalakulását követôen került a Pénzügyminisztériumba, ahol különbözô vezetô beosztásánál fogva szoros munkakapcsolatban volt a Bankszövetséggel, majd átkerült a bankszektorba, e sorok írása-kor pedig a Gránit Bank alelnök-vezérigazgatója . Amit elmond, az összecseng Pulai Miklós értékelésével, helyenként azt még érthetôbbé teszi .

Müller János: Hegedûs Éva olyan bankvezetô, aki az államigazgatásban betöltött vezetôi feladatai kapcsán már a kilencvenes években is dolgozott a Bankszövetséggel, így nem csak belülrôl (jelenleg elnökségi tagként is) ismeri a szövetség tevékenységét.

Hogyan emlékszik a húsz évvel ezelôtti idôszakra?

Hegedûs Éva: 1990 ôszén kezdtem a Pénzügyminisztériumban dolgozni, akkor a pénzügyi szabályozási osztályt – késôbb fôosztályt – vezettem, majd helyettes államtitkárként kerültem kap-csolatba a Bankszövetséggel. A kilencvenes évek elején történt a pénzintézeti törvény módosítása, a bank és adóskonszolidáció elôkészítése és lebonyolítása, illetve napirenden volt néhány olyan hitelkonstrukció kidolgozása, amelyek véglegesítésében, az eljárási szabályok kialakításában ak-tívan vettek részt a Bankszövetség munkatársai, vezetôi. Akkor a Bankszövetség fôtitkára Pulai Miklós volt, aki nagyon felkészült, strukturáltan gondolkodó, a makrogazdaság, a bankszektor folyamatait jól ismerô szakember. Sohasem éreztem úgy, amikor a Bankszövetség nevében szólt, hogy partikuláris banki érdekeket képviselne. Sokkal inkább a szektor egészét érintô kérdésekre koncentrált. Szívesen emlékszem az állami vagyon privatizációjához kapcsolódó speciális konst-rukciók – az egzisztencia hitel, a munkavállalói résztulajdonosi program (MRP) – megvalósí-tása érdekében kidolgozott végrehajtási rendeletek egyeztetéseire. Amikor e hitelkonstrukció rész-letein, eljárási szabályain dolgoztunk, akkor Pulai Miklós volt azt hiszem mindannyiunk között a legfelkészültebb szakember abból a szempontból is, hogy nem csak elvileg próbálta a feladatot ér-telmezni, hanem azt helyezte a fókuszba: hogyan lehet ezt a pénzügyi megoldást a legegyszerûbben megvalósítani úgy, hogy mindenki, aki ebben közremûködött, pontosan értse a feladatát, átlássa az egészet. És amikor már azt gondoltam, hogy minden kérdést végig gondoltunk, szabályoztunk, akkor Pulai Miklós még mindig föl tudott tenni két-három olyan gyakorlati kérdést, amelyek megoldása még valóban tisztázásra szorult. Nagyon sokat tanultam tôle, banküzem gazdaság-tant, problémamegoldást, érdekegyeztetést és azt, hogy nem elég jó célokat kitûzni, fontos az át-gondolt végrehajtás megtervezése, az érintettekkel történô folyamatos egyeztetés és természetesen a monitoring is. Pulai Miklós szenvedélyes emberként, idônként vehemensen képviselte a szektor

egészének az érdekeit, ami mögött azonban sohasem egyéni érdekek, hanem mindig szakmai szempontok, értékek, érvek voltak.

M. J.: Ehhez az is kellett, hogy az akkori banki közösség vezetôi Pulai Miklós mögé