J.: Viszont saját forrással gazdálkodott mindenki

Z. Gy.: Igen. Ôk is hozták be a pénzt. Amikor én odakerültem a CIB-be, egyfelôl egy expan-zívabb pályára állítottam a bankot. Nagyon sok külker. vállalati vezetôt ismertem a Nemzeti Bankos múltamból, s elmentem hozzájuk, és hát megszerveztem ôket.

A kilencvenes évek elején a teljes magyar olaj és gázimportot a CIB finanszírozta. A Mine-ralimpex volt a bonyolító külker. vállalat. Tóth József volt a vezérigazgató, aki jó barátom volt, még Nemzeti Bank-osként utaztam vele együtt Líbiába, és sok más helyre. Az akkreditíves, illetve konvertibilis devizás olajimport bonyolódott rajtunk keresztül. Emlékszem arra, hogy 1990-ben vagy ’91-ben kellett nyitni egy 42 millió dollár összegû akkreditívet a Shell javára. Akkor éppen Magyarország majdhogynem fizetésképtelenné vált, és a Shell csak úgy volt hajlandó szállítani az olajat, hogy igazolt, tehát külföldi bank által igazolt akkreditívet nyitunk. Hát 42 millió dollár

azért akkor sem volt kis pénz, sôt, akkor nagyon nagy pénz volt, és egy ekkora összegû akkreditív igazolására nem nagyon vállalkoztak akkor a külföldi bankok. A Shell megmondta, hogy me-lyek azok a bankok, amiknek az igazolását elfogadja, s ebben benne volt a Banca Commerciale Italiana. S akkor az elnökünk, az igazgatóság elnöke az olasz BCI-ból volt. Fölhívtuk az ola-szokat, hogy a londoni fiókjuk elvállalná-e a CIB által megnyitott akkreditívnek az igazolását.

Öt percen belül válaszoltak, hogy rendben. Hívtak Londonból, hogy mirôl van szó. Lebonyoló-dott az üzlet, de volt valami probléma, és szombaton elkezdtek telefonálni. Akkor még dolgoz-tunk szombaton, minden második szombaton. Az éppen egy nem dolgozós szombat volt. De egy Közel-Keleti, tehát nem a Shell volt Londonból, hanem egy Közel-Keleti akkreditívet szombaton ki kellett küldeni telexen. Engem utolért a Mineralimpexnek a fôosztályvezetôje, hogy valamit kéne csinálni, mert ki kell küldeni egy telexet, egy órán belül. A bezárt bank egy órán belül ki-nyitott és mûködött, és én is bent voltam, meg még öten. Találkoztam a Tóth Józseffel az utcán.

Átöleltük egymást, és azt mondtam neki – Jóska, ugye most beszéltük azt meg, hogy jövôre a teljes olaj- és gázimport rajtunk keresztül bonyolódik? Azt mondta: igen.

M. J.: Térjünk még erre vissza, de szeretném megkérdezni, hogy amikor az a kritikus idôszak volt 1982–1983-ban, akkor úgy emlékszem, hogy az elsô mentôkötelet Kíná-ból kaptuk, és azt a Fekete intézte el. Errôl ma már senki nem beszél.

Z. Gy.: Akkor én elmondom ennek a történetét. Ugye 1980-ban már nagy szindikált hiteleket vettünk föl. Akkor nyitottunk az arabok felé, mindjárt volt egy színtiszta arab szindikált hitel, az Arab Banking Corporation vezetésével, amelyik akkor nyitott meg, és két héttel a mûködése után már szervezett nagy hiteleket, tele voltak pénzzel. Nálunk meg szép lassan elfogyott a pénz.

Az oroszok, mármint a Szovjetunió elkezdte visszavonni a hiteleket, mert nekik is kellett a pénz.

Talán emlékszel, akkor volt az iraki-iráni háború.

M. J.: Igen.

Z. Gy.: A Magyar Nemzeti Bank legnagyobb egyéni betétese az Iraki Központi Bank volt, több, mint 500 millió dolláros rövid lejáratú betét állománnyal, ezt mindig forgatták. Megint csak zárójelben jegyzem meg, hogy én voltam az iraki referens. Baráti kapcsolatba kerültem azzal, aki szervezte ezeket, és akkor elkezdôdött az IMF csatlakozási tárgyalás, nagy titokban. Tehát ezt nem tudták Moszkvában. Mi tudogattunk róla, de én nem voltam benne az IMF csatlakozási tárgyalásokban. De a Bakó Ede, aki akkor nekem nagyon jó barátom volt, azért mondott egy-két dolgot nagyon bizalmasan, a Fekete is elejtett egy-egy megjegyzést. Tehát azért tudtuk, hogy va-lami van, de a tárgyalásokat nem mi csináltuk. Amikor már nagyon kellett a pénz és futkostunk a pénz után, akkor már tudtuk, hogy be fogunk lépni, és az volt az érv, hogy tulajdonképpen azt kell megelôlegezni, hogy megkapjuk az IMF-tôl a készenléti hitelt. Csak be kellett lépni. Na de a belépéshez be kellett fizetni a kvótánkat. Na, ezt kaptuk meg a kínaiaktól. De az más kérdés, hogy közben a Fekete ugye a baseli BIS-tôl hozott egy 600 millió dolláros áthidaló kölcsönt, ami-vel megelôlegezték az IMF készenléti hitelét. Meg az is más kérdés, hogy a Fekete kiküldött en-gem Kolumbiába. Az bizony megint egy legendás sztori. Csak a Fekete összetévesztette ezeket az

országokat, amikor megjelent a könyve, akkor Venezuelát írt helyette. (Vissza a realitásokhoz!

Egy magyar bankár reflexiói – M . J .) Kolumbiával clearing megállapodásunk volt és a clea-ring megállapodásban az volt, hogy a technikai hitelkeret túllépése esetén a túllépéstôl számított egy év múlva azt az összeget ki kell fizetni. És 1982 áprilisára már összejött egy olyan 150 millió dolláros összeg. Fekete azt mondta nekem, hogy – Fiam! Menj ki, és intézd el! Ez volt a taktikai utasítás. Kimentem, összehaverkodtam, megint az segített, hogy spanyolul tudtam. Abban az idôben az egy hihetetlen dolog volt, hogy odament egy külföldi, és elkezdett spanyolul beszélni.

Tudtam azt, hogy a kolumbiaiak amellett, hogy Amerika pártiak, de ugyanakkor meg volt ben-nük az, hogy nacionalisták. Mondtam, hogy bennünket megtámadtak az imperialisták. Na, ez nagyon jó szöveg volt. Meg az oroszok is. És segítsük egymást. Meg azt is mondtam, hogy ha nem tudjuk megoldani a kérdést, akkor nem fogunk tôletek több kávét és textilt venni. A kávétól nem voltak megrendülve, mert azt el tudták adni, de a textil, az kellett. Végül megállapodtunk, hogy elhalasztják az egészet egy évvel. De mondták, hogy a Junta Monetarianak ezt jóvá kell hagyni.

Mondja nekem a központi bankból az a fôosztályvezetô, akivel tárgyaltam. Kérdeztem, ki a Junta Monetaria elnöke? Hát ugye keresztnéven szólítottuk egymást. Ki más, mint a központi bank el-nöke a Junta Monetaria elel-nöke. És elôfordult-e már az, hogy az általad elôterjesztett javaslatot a Junta Monetaria elutasította volna? Azt mondja, erre még nem volt példa. Mondom, akkor én ma este nyugodtan felülök a repülôgépre, holnap lesz a Junta Monetaria ülése, itt van a Nemzeti Bank frankfurti képviseletének a telex címe, én oda bemegyek holnap délelôtt, küldd meg nekem légy szíves, hogy mi a döntés. Másnap reggel megérkeztem Frankfurtba, azt mondja a frankfurti Nemzeti Bank képviselôje, amikor bejelentkeztem, hogy itt van ám a fônök. Na, átveszi a Fekete a telefont, azt mondja – Jött neked egy spanyol nyelvû telex. – Gondoltam, fônököm, olvasd be.

A Fekete nem tudott spanyolul, latinul beolvasta. Mi van benne? Hát az, hogy nem kell fizetni a 150 millió dollárt, egy évre elhalasztották. Kettô percig volt csönd a telefonban. Csak azt hal-lottam, hogy a Fekete zihál. Annyit mondott, hogy – Gyere! Beültem egy taxiba, bementem a frankfurti képviseletre. Ehhez tudni kell, hogy a Fekete minimálisan 100 kiló volt. Én abban az idôben voltam 70. Nyápic, vékony. Bementem a kirendeltségre, a Fekete a nyakamba ugrott, hogy megúsztuk. Na, akkor hozott ô 600 millió dollárt a BIS-tôl, amit a Schmidt betegágyánál intézett el, mert a Schmidt felhívta a Bundesbank kormányzóját telefonon, hogy rendben. És akkor volt az, hogy a Bundesbank, meg a japán központi bank, meg a Bank of England meg a mit tudom én még kik, összeadták ezt a 600 millió dollárt és folyósították nekünk. Nem kellett Kolumbiának kifizetni ezt a 150 millió dollárt, meg még egyéb, apró-cseprô összegek is bejöttek.

Azt mondja nekem a Fekete: „Hívd föl a feleségedet! Beszélni akarok vele”. Még jó, hogy volt ott-hon telefonom. Fölhívom, mondom neki, hogy itt vagyok Frankfurtban, és a Fekete elvtárs akar veled beszélni. Majdhogynem szóról, szóra a következô beszélgetés zajlott le közöttük, én csak a Fekete mondandóját hallottam. Azt mondja: „Asszonyom! Elnézését kell kérnem, hogy mosta-nában ilyen sokat igénybe veszem a férjét, és ilyen sokat viszem el a családjától. Köszönöm, hogy együttmûködik velem!” Ilyen ember volt.

M. J.: Ilyen ember volt. Térjünk még vissza arra, hogy óriási titokban zajlott az IMF tagság elôkészítése.

Z. Gy.: 1982-ben az akkori külügyminiszter átvitte a tengeren túlra és ô adta át a csatlakozási okmányokat. Miután lezárultak a tárgyalások. Akkor ezzel fölvételt nyert Magyarország, nem kellett különbözô hókuszpókuszokat csinálni. És akkor jött az, hogy Moszkvát kéne tájékoztatni.

S amikor a külügyminiszter átadta a csatlakozási okmányt, egy nappal utána Fekete János meg-jelent Moszkvában. Mert a Kádár azt mondta, hogy a Fekete menjen ki. Fekete kiment, ezt ugye a Fekete így mesélte el nekem, de ez a legendáriumba tartozik. Leült vele szemben a Központi Bank elnöke, meg a pénzügyminiszter, a Garbuzov meg a Központi Bizottság titkára. A Fekete volt ott, meg a Beszédes Tóni, aki tolmácsolt neki oroszul.

De a Fekete jól tudott oroszul. És volt, amikor a Fekete nem engedte a tolmácsot, hanem ô mondta a szöveget. Ott ülnek egymással szemben, és mondják neki, hogy – Fekete, Fekete! Miért kellett belépni az IMF-be? Fekete – a történet szerint – azt mondta, hogy: tudják elvtársak, volt egy kis kopasz, kecskeszakállú ember, úgy hívták, hogy Lenin. Ôneki az volt a teóriája, hogy a szocializmus célja az emberek boldogulása. Egyébként maguk tudtak volna pénzt adni? Nem – mondták az oroszok, azaz a szovjetek. Azt mondja a Fekete; látják, elvtársak! Ezért. És nem volt több kérdés. Na, de ezt mások nem merték volna megmondani!

M. J.: Kanyarodjunk vissza a CIB-hez. Meddig voltál ott?

Z. Gy.: Ó, hát 13 évig és 3 hónapig, 2002. március 31-én lejárt az akkori mandátumom.

Tehát éppen lejárt a mandátumom, meg kellett volna hosszabbítani újabb 3 évvel. Akkor még adtak egy szerzôdést év végéig, hogy elnöki tanácsadó lehetek. De közben a Medgyessy felkért en-gem MFB vezérigazgatónak, a kettô együtt nem ment.

M. J.: A Bankszövetség történetérôl is kellene beszélnünk. Az 1989-es alakulás ide-jén te az egyik alapító voltál. Nyilvánvaló, mert minden akkor létezô bank elnök-vezér-igazgatója, vezérigazgatója alapító volt.