Na, ez tipikusan olyan kérdés, amin rendkívül sokat szoktak agyalni a szülők, holott pofon-egyszerű rá a válasz, és bár ők azt hiszik hogy csak két rossz közül választhatnak, valójában VAN rá olyan megoldás, ami abszolút „hepiend” minden szempontból!
A szülők ugyanis attól félnek, hogy ha elmondják a gyermeknek hogy ő „csak” örökbe-fogadott gyermek, azzal elvesztik a gyermek szeretetét. Ha viszont nem mondják el, rájöhet erre váratlanul, és az kész tragédia. De ha nem jön rá, akkor is az a helyzet, hogy ők a szülők hazudtak neki, és az ugye kellemetlen, kínos...
Valójában a szülők abból a tévképzetből indulnak ki, hogy csupán a következő alternatívákból választhatnak:
1. Elmondják, hogy nem ők az igazi szülei a gyereknek.
2. Azt hazudják, hogy ők az igazi szülei.
3. Várnak, bízva benne, hogy a gyereknek eszébe se jut gyanakodni arra, hogy nem ők az igazi szülők, s így az egész ügy megoldódik magától.
Örömmel közölhetem, van egy negyedik lehetőség is, méghozzá a legjobb! Előbb azonban tisztázzuk már kissé, mit is értünk azon fogalom alatt, hogy „szülő”?! Ez amiatt is ajánlatos, mert az e fejezetben feszegetett probléma ott is előfordulhat, ahol az egyik szülő – tipikusan az anya – kétségtelenül a lehető legigazibb szülő, csak a másik tagja a házaspárnak, az az úgymond „nem igazi” szülője a gyereknek! Ez általában az apa szokott lenni, bár ritkán elő-fordul fordítva is.
Nos, eképp nézve a kérdést meglehetősen furcsa, ha egy férfi, aki feleségül vett egy kisgyer-mekes anyát, s netán még nevére is vette az erről mit sem tudó pólyás csöppséget, azon aggódik, hogy ő nem az igazi „szülője” a kicsinek! Miért, ha genetikailag tőle származna a gyermek, akkor szülője volna-e tán?! Persze hogy nem. Amiatt nem, mert nem ő szülte.
Lássunk világosan: egy apa, az kérem sosem szülő! Nem az, mert nem tud szülni. Csak nemzeni! Magyar nyelvünk egyik legisleghülyébb kifejezése az, hogy „szülő”, amennyiben férfira is vonatkoztatják! Ha csak meghallom azt a szót, hogy „szülőapa”, „szülőapám”, már alig bírok a röhöghetnékemmel. Alig valamivel kevésbé röhejes az a szó, hogy „szüleim”.
Mindenkinek csak egy szüleje van ugyanis, tudniillik az anyja. Senkit nem lehet ugyanis kétszer megszülni! Az apa nem szül, csak az anya! Az, hogy „szülőapa”, nagyjából egy szin-ten van a szememben logikátlanság terén azzal az ökörséggel, hogy „szűzanya”. Aki nő szűz marad, az nem lesz anyává. De az apa sem fog soha szülni, akkor sem, ha megtermékenyít egy vagy akárhány nőt!
Az egész kifejezés annyira szerencsétlen, hogy utánanéztem, más nyelvekben is így van-e ez.
Hát nem! A magyar itt orrhosszal vezet logikátlanságban a világ nyelvei közt. Az a szó ugyanis ami a magyar „szülők”-nek felel meg, németben például így hangzik: „die Eltern”.
Ott is többesszámú ugyan, csakhogy etimológiailag nem a „szül” szótő származéka mint a magyarban (az hogy „szül”, az ugyanis németül „gebären”, azaz nem is hasonlít az Eltern-szóra), hanem az „alt” szó tőhangváltós származéka, melynek jelentése: „idős, öreg, régi”.
Ugyanez az „alt”-szótő más nyelvekben olyasmit jelent többnyire, hogy „magas(abb)”. Mind-két értelmezés logikus egy gyermek apjára-anyjára vonatkoztatva: apuci-anyuci többnyire magasabb szokott lenni, mint a gyermek, arról nem is beszélve, hogy nagy valószínűséggel idősebbek is, mint gyermekeik!
A magyarok szerint azonban nem az a lényeg, hogy idősebbek, hanem hogy megszülik a gyermeket. Az apa is! Na ez aztán a remek logika, hozsánna néked, magyarszki nyelv!
Elképzelem: szegény apa izzad, nyög, veríték csorog a szakállán-bajszán, szülni próbál...
erőlködik, nyomja-nyomja... végül is van tényleg egy lika ott alul, ahol kijöhet valami, na de hogy gyerek?! A fenti kép alapján nekem nem a gyerekszülés ugrik be, hanem a székrekedés...
Tehát, szögezzük le, egy apa sosem lehet a gyermek igazi szülője, mert még nem igazi szülője sem lehet. Lehet azonban a nemzője, vagy a nevelője.
Na akkor most így nézve a kérdést, mindjárt értelmesebben gondolkodhatunk alternatívák után. Azért aggódik tehát a papa és/vagy a mama, mert genetikailag nem tőlük van a gyermek.
Nem ők tehát a nemzők. Na már most akkor hadd kérdezzem meg: ez-e a fontos?! Ez, vagy az, hogy felnevelik?!
Korlátozzuk vizsgálatunkat előbb a kedves papára, mert nála gyakoribb, hogy „idegen”
gyermeket nevel. Amiatt nála gyakoribb, mert válás után a bíróságok többnyire a nőnek ítélik a gyermeket, azaz a mama marad a „vér szerinti” (ez is hülye szó: lenne inkább „gén szerinti”...) gyermekénél.
No most ez az egész kérdés csak akkor kérdés, ha a gyermek még pólyás korban kap új apukát. Különben ugyanis mindenképp megtudja az igazat. Na de ha olyan pici a gyermek, akkor a nemzőapja semmit se nevelte lényegében. Mit adott hát a gyermekének? Egy szál spermiumot, semmi mást! Neki az egész ügy csak pár perc lihegés volt, s még az is egy merő élvezet! Ő lenne az úgymond „igazi” apa?! Vagy az aki keres rá, akinek szándékában áll a gyermeket felnevelni, védelmezni, tanítani, játszani vele?!
Itt tulajdonképp arról van szó, mit tartasz te, kedves Olvasóm fontosabbnak: a genetikai, vagy a memetikai örökséget! Én egyértelműen az utóbbira voksolok. Én nem azt nézem, kinek a génje, hanem kinek a verítéke!
Az anyánál hasonlóképp áll a dolog, bár ott a genetikai anya (a nemzőanya, akit mert anya, ezúttal tekinthetünk szülőanyának mert valóban szült) némileg többet áldozott a gyermekre:
kihordta 9 hónapon át. De akkor is sokkal több éven át neveli majd a gyermeket a nevelőanya.
Akárhogyan nézem is, de szememben a nevelő „szülő” az IGAZI „szülő”, mert több pénzt és más anyagi erőforrást fektet a gyermekbe, mint a nemzőapa és a szülőanya, és többet kap tőle oktatásban és szeretetben, azaz memetikailag is! Illene, hogy törvénykezésünk ezt végre tolerálja, és ne a genetikai szülőknek biztosítson több jogot! Javaslom mozgalom indítását e jelszóval: „Minden jogot a nevelőszülőknek”! Ha valaki szeretné, hogy ne legyen szürke kis senki – lásd egyik előző fejezetét e könyvnek – szervezze meg e mozgalmat, szerintem sok-sok támogatója lesz...
Na és hogy most mit mondj a gyereknek? A szakirodalom az egyes pontot javasolja: meg-mondani őszintén, s mielőtt még más mondaná meg, hogy nem te vagy az igazi apja/anyja. Én azonban mást javaslok, a beígért negyedik pontot! Ez pedig, már kitalálhattad, az, hogy mondd meg az igazat – azt, hogy te vagy az igazi apja-anyja!
Igen. Mondd meg, hogy te vagy az ő igazi apukája (vagy anyukája), MERT te neveled őt, és mindig az az IGAZI, aki NEVEL. Meg lehet ezt mondani úgy, hogy a kisgyerek megértse! TE VAGY az IGAZI, MERT te szereted őt, mert te olvasol neki esti mesét, te veszel neki élelmet
és csemegéket, te tanítod, te kíséred az iskolába, te vagy vele ha beteg... igen, régen volt egy másik bácsi vagy néni, de az elhagyta őt a gyereket. Te nem fogod elhagyni őt!
No most a házasságok legnagyobb része amiatt bomlik fel, mert az egyik fél, többnyire a férfi, alkoholizál. Javaslom, ne traktáld a gyermekedet gólyamesével, és igenis avasd be a nemi élet titkaiba legalább alapfokon már kb. 6 évesen! És ha megérti hogy a „másik” apuka csak pár percet lihegett anyucin, aztán otthagyta őt, – nos, semmi vágyat nem fog érezni a vele való találkozásra! Ha meg 9-10 évesen azt is megérti, hogy ez a másik apuka ráadásul egy részeg disznó volt, hát inkább szégyelli majd, hogy neki valami köze van egy olyan undorító alakhoz.
Téged fog szeretni, az ő IGAZI apukáját!
De hasonlóképp igaz ez akkor is, ha az anyuka a nevelőszülő, vagy ha mindketten azok. Azt hiszem ez olyan természetes, hogy nem is kell tovább ragozni a témát...