Ügyesen. Ez a rövid válasz rá, és ez nem gúny! Persze, meg kell magyaráznom, mi az
„ügyesség” lényege.
Rém egyszerű. Pofátlanul magabiztosnak kell lenni, és jól kell tudnunk ha nem is az anyagot, de azt, mi az, amit mégis tudunk! Ugyanis olyan egyszerűen nincs, hogy egy diák ne tudjon semmit sem egy tantárgyból. Ha tele vagy egyesekkel, ha a bukás fenyeget is téged, akkor is egészen biztos, hogy valami rádragadt az órák alatt a koszon kívül! No és el kell érni ügyesen, hogy a feleleted ne arról szóljon, ami a kérdés és amit nem tudsz, hanem arról, amit igenis tudsz. Persze ehhez úgy kell feltüntetned a mondandódat ügyes szövegeléssel, hogy te tulajdonképpen a kérdésről beszélsz, épp csak áttételesen, más módon, mint a téma szokásos megközelítése, stb.
Legegyszerűbb, ha egy egészen konkrét példát mutatok be, ami ráadásul meg is történt, tudniillik énvelem. Nem is akárhol, hanem egy igazán komoly szituációban, tudniillik a történelem-érettségimen!
Ugye, az negyedik gimnázium végén esedékes. Addig tehát már – nem számítva az általános iskolát – négy éven át tanultam a törit. És meg kell mondjam, én alapvetően szeretem a történelmet, épp csak sosem azt szerettem, amit tanulni kellett volna belőle. Inkább a történelmi regényeket szerettem csak. De amikor már valami korszak apró-cseprő jelenték-telen eseményeit kellett volna megtanulni, no azt utáltam, mint a bűnt. Ki a francot érdekel ez?! És elég hülye voltam hozzá, hogy mély utálatomat azzal gyógyítgassam, hogy minden év végén egyszerűen eldobtam a történelemtankönyvet, amire már nem volt szükségem. Úgyis kevés hely volt ahol el kellett férnem, mert nem voltam olyan szerencsés gyermekkorú, hogy saját szobám lehetett volna. Nem volt gyerekszobám...
Az eszembe sem jutott, hogy egyszer még szükségem lenne e könyvekre.
Aztán jött az érettségi. Derült égből a villámcsapásként ért, hogy itt bizony lesz pontosan 30 tétel, ezeket ki kell dolgoznunk, és ehhez szükség van a régi tankönyvekre is!
A negyedikes persze még megvolt, és nagy nehezen felhajtottam innen-onnan kölcsönbe egy másodikos és egy harmadikos könyvet is. Elsőset nem sikerült. Szerencsére azt mondta a tanár, hogy az elsősből úgyis csak egy témakör lesz feladva, vagy az ókori görögök, vagy a rómaiak, és biztos infói szerint idén a görögök lesznek. Hogy ezt honnan tudta, nem mondta, de nem is érdekelt.
No erre örültem. Le van érdekelve, ha a harmincból csak egy tétel lesz az elsős könyvből!
Persze mindenki nekiesett és dolgozgatták ki a tételeket szorgalmasan. Én is. És mert óvatos duhaj vagyok, kértem a többiektől a görög tételt, de minden tétel sorba járt és az istennek se tudtam megkapni, hozzám már nem jutott el. Lemásolni kézzel mindenki lusta volt, és akkoriban még nagy ritkaság volt a fénymásoló s egyéb sokszorosítóeszközök.
Azaz épp a görögök nem jutottak el hozzám a döntő pillanatig, s könyvem sem volt róluk.
Ellenben életemben először komolyan nekiálltam törit tanulni, és bevágtam mind a huszon-kilenc másik tételt alaposan, ha nem is ötösre, de jó erős négyes szintre okvetlenül.
No aztán eljött a töri érettségi napja. Én vidékről jártam be a suliba, s a vonatközlekedés miatt jó egy órával a tervezett időpont előtt ott voltam már a folyosón, nyolc-tíz másik társammal.
Valamiért korábban érkezett az összes tanár a mindenféle főmukikkal együtt is, akik ilyenkor
ott szoktak lenni (vizsgaelnök, stb.), s amikor látták hogy ott vagyunk, kérdezték, kezdhetünk-e, akkor ők is korábban végeznek, vagy élni akarunk a jogunkkal, hogy a kiírt időpontban kezdünk, mert előtte még átolvasnánk az anyagot. No és mert én elég biztos voltam a dolgomban, hiszen tényleg tudtam 29 tételt a harmincból, azaz majdnem mindent, 96.67%-át, ezért én is szerettem volna hamar végezni, és rögvest felpattantam hogy remek ötlet, kezdjük akár azonnal is! Sokan féltek, tétováztak, de végül három másik gyerek is bement velem együtt, mondván, hogy jobb ugye túllenni rajta...
Na akkor oda kellett menni az asztalhoz, és tételt húzni. Ebben is én voltam az első (holott az ABC-rendben a nevem igencsak a végén kullog...) és nem épp hátsó szándéktól mentesen igyekeztem előre! Tudtam ugyanis, hogy az ókori görögök időrendben a legelső téma. Nyilván idő szerinti rendben pakolják eleinte össze a tételeket, ekkor az ókori görögök tétele vagy legfelül van, vagy legalul. Csakhogy biztos össze is keverik a tételeket húzás előtt! Az tehát nem lesz legfelül vagy legalul már, amikor húzok. No most ha én sokadjára húzok, van esély rá, hogy beleszaladok abba az egyetlen tételbe, amit nem tudok. De ha most legelsőként húzok, és a legislegfelső tételt, akkor először is magabiztosságot mutatok, mert első vagyok, meg mert nem turkálok a kupac belsejében, hanem lekapom a legfelsőt, mint akinek mindegy, mert úgyis tud mindent, no és épp ez a legfelső tutira nem lesz az ókori görögök, mert sorszámban lenne csak az első, de a kupacot összekeverték...
Azt hiszem mindenki kitalálhatta mostanra már, hogy a logikus okoskodás teljes megcsúfo-lásaként éppen pontosan az ókori görögöket húztam. Vagy nem keverték össze a kupacot, vagy annyira, hogy keverés közben újra legfelülre került. Nem tudom, hogy történt, nem is érdekelt, azóta sem tudtam meg. Egészen máson gondolkodtam. Azon, hogy mi a frászt tegyek?!
Volt még valami tíz percem, mert mindenki visszaült, hogy úgymond kidolgozza a válaszát, ehhez volt papír, toll, de még csak nem is puskázhattam, egyrészt mert csak négyen voltunk kétszer ennyi tanár orra előtt és mind minket nézett, másrészt puskám sem volt, hiszen megírni sem tudtam volna miből – ha lett volna könyvem puskaíráshoz korábban, bevágom e tételt is puskaírás helyett, hiszen olyan mindegy, hogy 29 vagy 30!
Kétségbeesetten kutattam az emlékezetemben, némi tudásmorzsa után. De semmit nem tudtam! Ki volt függesztve a terembe egy térkép is, amin épp a Földközi-tenger területe volt szépen ábrázolva, de még az sem történelmi térkép volt, hanem mai viszonyokat ábrázoló földrajzi térkép. És nekem valamit produkálni kellett, ha nem akarok elhasalni! Holott meg-mondták, hogy aki új tételt kér, már legfeljebb kettes lehet – akkor, ha az új tételt nagyon jól tudja! És a történelem érettségire olyan érettségi elnököt fogtunk ki, akiről maga a tanárunk mondta, hogy pechünk van, mert istentelenül szigorú, és többnyire mindig lerontja a felelők jegyét, azaz ha a feleltető tanár mondjuk négyest javasol, akkor ő szólni szokott, hogy de kolléga, ez nem ér meg talán hármast sem!
Teljesen vesztes pozícióban voltam tehát. Semmit nem tudtam...
– Semmit?! Nono! Néhány szó azért beugrott az agyamba a 4 év távlatából, meg általános iskolás emlékeimből, és néhány történelmi regényből, amiket korábban olvastam. Voltak olyanok, hogy Pelloponnészoszi háborúk – hogy mikor, arról fogalmam sem volt, s azt sem tudtam már, ezeket a perzsákkal vívták a görögök, vagy a görögök harcoltak egymással?!
Mert a perzsákkal harcoltak, többször is... volt ott valami Dáriusz király... meg Miltiádész...
az most perzsa volt, vagy görög?! Meg volt a két nagy város, Athén és Spárta, ezek is állandóan gyepálták egymást... Athénban volt valami Periklész is, csak a fene tudja hogy király volt-e vagy csak valami elnökféle... Lehet hogy az utóbbi, mert állítólag Athén a demokrácia bölcsője, de ha mégis király, akkor megszívtam ha mást mondok... Meg voltak mindenféle filozófusaik is... Ja és hetéráik is, de azt jobb ha nem mondom, ez nem
biológiaóra, ahol az emberi faj szaporodási módszereiről kéne értekezni... meg rabszolgákat tartottak, és kereskedtek is... Az utóbbit sokat, mert városállamokban laktak...
Nagyjából ennyi ugrott be. Akkor aztán kérdezte valamelyik tanerő, hogy van-e valaki, aki kezdeni akar. No erre én rögvest magasba emeltem a praclimat. Mert nekem úgyis mindegy.
Tudtam, ha akár estig ott ülök, akkor sem ugrik be több, de így legalább magabiztosságot mutatok.
Persze be kellett adnom a papírt a vázlattal. No de mit adjak be, egyetlen árva sort sem írtam.
Erre kérdi a vizsgaelnök, hogy miért nem írtam semmit. Mire én, hogy minek, amit tudok, az a fejemben van, meg itt a térkép is nekem vázlatnak! – mentem oda a falhoz.
Nem is hazudtam. Tényleg a fejemben volt, amit tudtam, az más kérdés, hogy az milyen kevés... ő persze ezt hihetetlen magabiztosságnak értékelte.
No most az az egy tiszta sor volt előttem, hogy nekem az az egyetlen esélyem a sikeres feleletre, ha elő sem fordulhat, hogy belekérdezzenek abba, amit mondok. Mert úgysem tudok sokat, ha erre még valaki bele is kérdez az anyag mélységeibe, rögvest kiderül mélységes tudatlanságom!
Abból ami beugrott nekem az előkészület közben, két pont volt csak, amiben teljesen biztos lehettem: az, hogy a görögök városállamokban laktak, és hogy Athént a demokrácia bölcső-jének nevezik. Ez utóbbi nagyon szépen hangzik, tudtam, beleveszem a feleletembe. Amit e két pont köré kell szőnöm! És folyamatosan kell beszélnem, mert ha leállok, tutira belekérdez a tanárok valamelyike... és akkor nekem végem! Még akkor is, ha nem kötekedni akar a tanár, hanem merő jószándékból kérdez, segíteni akarván, valami egészen könnyű kérdést téve fel...
én ugyanis azt sem fogom tudni!
Odaléptem tehát a térképhez, és beszélni kezdtem. Természetesen nem emlékszem akkori feleletemre szó szerint, de a lényegére nagyon is, ami valahogy ilyesféleképp hangozhatott:
– Ha meg akarjuk érteni az ókori görög civilizáció csodálatos teljesítményeinek mozgató-rugóit, ismernünk kell a történelmüket. Történelmük azonban kizárólag akkor érthető meg, ha ismerjük azokat a külső környezeti feltételeket, amelyek közt e történelem kialakult, elvégre köztudomású, hogy minden kultúra alapja a környezet, elvégre semmiképp sem használhat fel mást, mint ami körbeveszi őt, ami adott a számára, ahogy mondani szokás: a tudatot a lét határozza meg, márpedig a létet behatárolja a környezet! Eképp mindenekelőtt vessük pillan-tásunkat a térképre, és keressük meg rajta Görögországot! Jól látjuk, hogy hegyes-völgyes területen fekszik. A még manapság is nehezen járható terület az ókorban, a kezdetleges közlekedési viszonyok közepette még sokkal leküzdhetetlenebb feladatot rótt a lakosokra.
Ilyen terepen kevés a megművelhető földterület, minden jó talaj kincset ér, a mezőgazdaság tehát, a kultúrával együtt a völgyekbe szorult, mely völgyek azonban nem tudtak nagy számú lakosságot eltartani. Így alakult ki a független városállamok rendszere, a polisz, mely a görög társadalom alapját képezi. Közismert, hogy ezek egymással állandóan viszálykodtak, s ez meghatározó vonulata az egész görög történelemnek, amit különben is fel lehet építeni a két legnagyobb és legjelentősebb görög város, Spárta és Athén hadakozásaira, mert mindegyik másik város vagy Athénre, vagy Spártára hasonlított társadalmi struktúráiban. (Itt megmuta-ttam a térképen, hol fekszik Athén és Spárta). – Athén a demokrácia bölcsője, míg Spártáról ez egyáltalán nem volt elmondható. No és most jól látjuk tehát, hogy miként határozza meg egy alapvetően földrajzi adottság az ott élő nép történelmét. Sőt, gondolkodásmódjukat is meghatározza, mert a független városállamok érthetően igyekeztek is a függetlenségüket meg-védelmezni egymástól, szabadok akartak maradni, emiatt maga a szabadság igen korán be-került fő értékként a tudatukba, a függetlenség is, s ez alapja lehetett a demokrácia iránti vonzódásuknak, hiszen annak épp az a lényege, hogy senki ne zsarnokoskodhasson senki
máson. Ez még azon poliszokra is igaz volt, melyek amúgy nem demokratikus berendez-kedésűek voltak.
A szűkös életlehetőségek korán életre hívták a kereskedést mint fontos szakmát, foglalkozást, hogy pótolják a helyben nem, vagy csak kis mennyiségben megtermelhető árucikkeket. Ez azt eredményezte, hogy hamar megismerkedtek más népek kultúrájával, eszméivel, ez is táplálta műveltségüket, filozófiájukat, s ez különösen a kereskedésre nagyon alkalmas, tengerparti Athénre volt jellemző. A kereskedők épp foglalkozásuk miatt világlátott embereknek voltak mondhatóak, műveltebbnek mint az átlagpolgár, s többnyire gazdagabbak is, emiatt komoly befolyásra is igyekeztek idővel szert tenni a hatalomban. És mindez csak amiatt alakult így, mert Görögország épp ott alakult ki, ahol, a hegyes vidéken!
Nagyjából eddig jutottam, amikor a vizsgaelnök szólt, hogy elég lesz, köszöni szépen. Erre én sietve szóltam, hogy de hiszen még nem is beszéltem a görög-perzsa háborúkról, meg Miltiadészről... de ő szólt, hogy nem baj, hadd maradjon téma másnak is! Talán mondanom sem kell, előre tudtam, hogy nem fogja hagyni, hogy beszéljek erről, ami nagyon jó is volt, mert a már ismertetett okokból csak annyit tudtam, hogy létezett valami Miltiádész, és hogy volt sok zűrje a görögöknek a perzsákkal. Ám a vizsgaelnök azt mondta, hogy ilyen szép történelemfeleletet már évek óta nem hallott! És persze ötöst kaptam.
Erősen hiszem azóta is, hogy ha bármi más tételt húzok amit tényleg tudok, az lehet hogy csak négyes lett volna, mert nem merek ilyen pofátlan lenni, arra koncentrálok, hogy hagyományos módon feleljek, abból amit tudok vagy tudni vélek, és akkor esetleg közbekérdeznek, s lehet hogy a feleletem csak mondjuk négyes lesz. Most azonban lényegében – vegyétek észre Olvasóim – nem történelemből feleltem, hanem földrajzból, s ez könnyű volt, mert ott volt előttem a térkép!
Azt hiszem ebből a példából már világos, miként kell felelni, ha az ember nem sok mindent tud... Ha egy érettségin bevált, biztos beválik kevésbé éles helyzetekben is.
Ja: lelkiismeretfurdalásom nem volt. Mert szigorúan véve lehet, hogy jogtalanul kaptam ötöst, másrészt azonban mégis jogosan, mert tényleg tudtam az összes többi tételt, s azt hiszem ez nem sok diákról volt elmondható rajtam kívül.
Irodalomból meg még könnyebb a helyzet. Ott ugyanis sokkal könnyebb mellébeszélni, mint töriből. Történelemnél legalább van némi konkrétum. Irodalomnál a lényeg hogy tudd, a tanár szereti-e, kedveli-e az adott írót-költőt. Ha igen, s ez többnyire így igaz, akkor gyakran emlegesd, hogy a művész újat alkotott, hogy nagy író/költő, sőt ha tudod hogy az illető valami másik írónak-költőnek ismerőse, barátja, rokona, szeretője volt netán, s erről a másikról többet tudsz, akkor nagy óvatosan át lehet terelni a feleletedet erre a másikra, s azután már róla beszélsz, akiből tudsz, nem arról, akiből nem sok mindent tudsz.