MEGFORMÁLNI ISTEN IDEÁJÁT

Descartes számára magától értetődő, hogy mindenki rendelkezik Is-ten ideájával, és hogy ez az idea mindenkiben olyan, amilyennek a Harmadik elmélkedés leírja. Éppen ezért e szövegében nem is foglalko-zik ennek bizonyításával, csupán rámutat a végtelen ideájára: „az em-lített ideáim közül […] az egyik Istent […] jeleníti meg” (AT VII, 42–

43, Descartes 1994, 54). Descartes szerint mindenkiben azonos Isten ideája, hiszen, miként Mersenne-nek írja: „Isten ideáján nem értek mást, mint amit mindenki ért alatta, amikor Istenről beszél” (Mersen-ne-nek, 1641. július, AT III, 393). Ezért aztán talán maga Descartes is meglepődött, amikor nem csupán ellenfelei, hanem barátai is kétségbe vonták, hogy megvan bennünk Isten ideája, vagy legalábbis azt, hogy ez az idea pozitív módon jeleníti meg a végtelent. Régius, Caterus, Mersenne, Hyperaspistes, Hobbes és Gassendi nagyjából ugyanazt az ellenvetést teszik. Azt állítják, hogy a Descartes által leírt idea nem létezik az elmében, pontosabban, hogy a végtelen ideáját véges ideák végtelenbe növelésével hozzuk létre, következésképpen a végtelen ideája nem pozitív, hanem negatív idea. Ezeknek az ellenvetéseknek

31 Lásd Nadler 2006, 87–89.

közös jegyük, hogy Descartes tézisével ellentétben nem a végtelen-nek, hanem a végesnek adnak elsőbbséget az észlelés rendjében. Úgy tűnik számomra, hogy Descartes e kritikák hatására kezd el érveket kidolgozni annak alátámasztására, hogy az elmében valóban megvan a végtelen pozitív ideája. Az Elmélkedések argumentatív szerkezetében nem lehet túlbecsülni e kérdés jelentőségét: ha valakinek sikerülne bebizonyítania, hogy a végtelenről az elme kizárólag negatív ideát for-málhat, akkor az egész érvelés alól kihúzná a talajt. Ez esetben ugyanis az elme saját véges tartalmaiból alakítaná ki a végtelen ideáját, kö-vetkezésképpen a végtelen ideája nem adna alapot az elmén kívüli lét belátásához. Azok a válaszok, amelyekben Descartes megpróbálja alátámasztani a végtelen ideájának pozitivitását, valamint a végtelen észlelésének elsőbbségét a végeshez képest, abban is segítnek, hogy megértsük, hogyan észleli az elme explicit módon a végtelent.

Egy 1640 májusában kelt levelében Régius még az ellenvetések előtt megfogalmaz néhány kritikát az Elmélkedésekkel szemben. Ezek közül az első így hangzik: „abból, hogy megvan bennünk valamennyi bölcsesség, valamennyi hatalom, valamennyi jóság, valamennyi meny-nyiség stb., megformáljuk egy végtelen, vagy legalábbis határtalan (in-finitae vel saltem inde(in-finitae) bölcsesség, hatalom, jóság ideáját, éppúgy, mint az Istennek tulajdonított más tökéletességeknek vagy a végtelen mennyiségnek az ideáját” (Régiusnak, 1640. május 24., AT III, 64).

Régius tehát azt állítja, hogy a végtelen ideáját nem készen találjuk az elmében, hanem véges minőségek vagy mennyiségek ideájából formáljuk meg.³² Első olvasásra meglepő, hogy a határozott tiltakozás helyett Descartes elfogadja ezt a pontosítást: „szívesen igazat adok önnek ebben, és őszinte meggyőződésem, hogy nem rendelkezünk Istenről más ideával, mint azzal, amelyet ilyen módon formálunk meg (plane mihi persuadeo non esse aliam in nobis ideam Dei, quam quae hoc pado formatur)” (uo.). Míg a Harmadik elmélkedésben Descartes azt állít-ja, hogy mindenki ugyanúgy talál rá elméjében Isten ideájára, itt elfo-gadja Isten ideája megformálásának szükségességét. Azonban rögtön ki is egészíti ezt a következővel: „de érvelésem minden ereje ebben [a kijelentésben] áll: azt állítom, hogy természetem nem lenne képes gondolkodásom erőfeszítésével a végtelenbe növelni azokat a tökéle-tességeket, amelyek bennem nagyon kicsik, ha eredetünk nem abból a lényből származna, akiben ezek a tökéletességek aktuálisan végte-len módon állnak fenn” (uo.). Descartes tehát azt állítja, hogy jóllehet a végtelen ideáját valóban véges ideák növelésével alakítjuk ki, ám

32 Régius vélekedésének filozófiai hátteréről lásd Alexandrescu 2012, 155–187, va-lamint Schmal 2000.

ez a növelés nem lenne képes létrehozni a végtelennek azt az ideáját, amely megvan bennünk, ha nem Isten teremtett volna bennünket.

Ahhoz tehát, hogy megértsük, miként képes az elme a végtelent exp-licit módon észlelni, meg kell vizsgálnunk azt a folyamatot, amelynek során az elme „megformálja Isten ideáját”.

Deborah A. Boyle Descartes on Innate Ideas című könyvében (Boyle 2009) alapos elemzését adja ennek a folyamatnak, amelyet a velünk született ideák kapcsán vesz szemügyre. Boyle központi tézise az, hogy Descartes-nak a velünk született ideákra vonatkozó nézetei an-nak ellenére koherensek, hogy ezt a fogalmat három különböző je-lentésben használja. A velünk született idea (idea innata) kifejezés felvehet objektív, materiális és diszpozicionális jelentést (Boyle 2009, 3). Első jelentésben a velünk született idea egy gondolkodási aktus tárgya, második jelentésben nem más, mint maga a gondolkodási ak-tus, végül a harmadikban az elme képességét jelenti az idea észlelé-sére. E harmadik jelentés Descartes-nak Hobbes egyik ellenvetésére adott válaszán alapul, ahol kijelenti, hogy „amikor egy ideát velünk születettnek mondunk, ezen nem azt értjük, hogy állandóan jelen van bennünk, hiszen ebben az értelemben egyetlen ilyen ideánk sem le-hetne. Pusztán csak annyit állítunk, hogy megvan bennünk a képes-ség ennek az ideának az előállítására.” (AT VII, 189, Descartes 1994, 152.) Az a jelentés tehát, amelyet Bolye „diszpozicionálisnak” nevez, egy olyan képességre utal az elmében, amely lehetővé teszi a kérdé-ses idea észlelését. Az Isten velünk születtet ideájának szentelt feje-zetben (Boyle 2009, 72–79)³³ a szerző megvizsgálja azt a folyamatot, amelynek során a diszpozicionális értelemben vett idea materiálissá és objektívvé válik.³⁴ Annak a folyamatnak a vizsgálatáról van szó, amelynek során az elme megformálja a végtelen explicit ideáját. Tel-jes mértékben egyetértek Boyle-lal abban, hogy a velünk született eszmékre vonatkozó karteziánus elmélet koherens. Ám Isten ideájá-val és ezen idea megformálásának folyamatáideájá-val kapcsolatban nem osz-tom a véleményét. Nem értek vele egyet abban, hogy Isten, avagy a végtelen ideája egy lenne a többi velünk született idea között, és hogy ez az idea a velünk született ideák egyik példájának tekinthető a töb-bi között. A végtelen ideájának diszpozicionális jelentése szerintem ugyanis alapvetően különbözik az összes többi velünk született ideá-étól. Ha a végtelen implicit észleléséből kifolyólag a végtelen a véges

33 A fejezet címe: „Egy másik példa: Isten velünk született ideája”.

34 „Ezért amikor Istenről ideát formálunk oly módon, hogy a magunkban fellelt tökéletességeket növeljük, akkor ez az a folyamat, amelynek során Isten ideáját ob-jektív értelemben explicitté tesszük” (Boyle 2009, 74).

észlelések transzcendentális feltétele, akkor ebből két dolog követ-kezik: egyrészt az, hogy a végtelen „diszpozicionalitása” mást jelent, mint más velünk született ideák diszpozicionalitása, másrészt az, hogy a végtelen ideájának megformálása más módon megy végbe, mint a többi velünk született idea explicitté tétele. Boyle szerint a végtelen ideájának megformálásáról Descartes már a Harmadik elmélkedésben is ír (Boyle 2009, 73). Márpedig ilyen képességről nem esik szó a hat elmélkedés szövegében. Valójában úgy tűnik, hogy ezt a folyamatot csak az ellenvetésre adott válaszok határozzák meg, ahol Descartes az

„Isten ideája” helyett több helyen is arról a képességről beszél, amely-lyel Isten ideáját megformáljuk. Éppen ezért alaposan meg kell vizs-gálnunk, hogy mit jelent ez a képesség Descartes-nál.

A válaszokban és a levelekben ezt a képességet Descartes többféle-képpen nevezi: fakultásnak (facultas), amely a dolgok ideáinak növe-lésére szolgál;³⁵ képességnek (aptitudo), amely Isten ideájának expli-cit észlelését teszi lehetővé;³⁶ alapnak (fundamentum) Isten ideájának megformálásához;³⁷ az emberi tökéletességek növelésére szolgáló erő-nek (virtus), vagy egy bizonyos felfogóképességerő-nek (vis concipiendi).³⁸ E kifejezések mindegyike egy olyan emberi képességre utal, amely-nek köszönhetően oly módon tudunk véges minőségeket vagy meny-nyiségeket a végtelenbe növelni, hogy az lehetővé teszi a végtelen ideájának explicit észlelését. Mindazonáltal azok a meghatározások, amelyeket Descartes e kifejezésekhez fűz, szövegenként változnak.

Ezek a szöveghelyek három különböző hipotézis felállítását teszik le-hetővé e képesség lényegére vonatkozóan, amelyeket egyenként kell megvizsgálnunk.

(1) Ez egy olyan képesség, amely lehetővé teszi, hogy véges ideákat a végtelenbe kezdjünk növelni.³⁹

(2) Ez egy olyan képesség, amely lehetővé teszi a végtelenbe növe-lés eredményes befejezését.⁴⁰

(3) Ez a képesség lehetővé teszi, hogy többet gondoljunk annál, mint amennyit gondolni tudunk.⁴¹

35 Hyperaspisteshez, 1641. augusztus, AT III 427. A válaszok ötödik sorozata, AT VII 365.

36 Ugyanott: AT III, 430.

37 A válaszok második sorozata, AT VII, 133.

38 A válaszok ötödik sorozata, AT VII, 371.

39 Az 1640. május 24-én Régiushoz írt és 1640 augusztusában Hyperaspisteshez írt levél alapján.

40 A válaszok második sorozata alapján.

41 A válaszok második és ötödik sorozata alapján.

(1) A válasz, amit Descartes Régius ellenvetésére 1640. május 24-én kelt levelében ad, azt sugallja, hogy a képesség Isten ideájának meg-formálására abban áll, hogy az elme a tökéletességeket megjelenítő ideákat növelni tudja oly módon, hogy egyre nagyobb tökéletessége-ket fejezzenek ki. A fent idézett descartes-i válaszban az a leginkább kérdéses, hogy mit jelent pontosan a „végtelenig” (in infinitum) ki-fejezés. Régius kérdésében egyfajta bizonytalanság figyelhető meg, amennyiben azt írja, hogy „megformáljuk egy végtelen, vagy leg-alábbis határtalan (infinitae vel saltem indefinitae) bölcsesség […] ideá-ját” (AT III, 64). Ha a végtelen ideájának megformálása véges minő-ségekből vagy mennyiminő-ségekből kiindulva történik, akkor, úgy tűnik, az eredmény soha nem lesz aktuálisan vagy pozitív módon végtelen, csak határtalan, mivel véges részek végtelen szintézise lehetetlen.

Karteziánus terminológiával szólva, ezen a módon soha nem lennének képesek a végtelen (infinitum) pozitív ideáját megformálni, csupán a határtalan (indefinitum) negatív ideájával rendelkezhetnénk. Amikor Descartes válaszában az in infinitum kifejezést használja, minden két-séget kizáróan a végtelenre, és nem a határtalanra gondol, noha ma-gyarázata nem teszi világossá, hogy e folyamat eredményeként miként válik explicitté a végtelen pozitív ideája. Boyle szerint a végtelen ideá-ja annak az észlelési aktusnak köszönhetően válik explicitté, melynek során az egóban tudatosul saját végessége.⁴² Kétségtelen, hogy az ego végességének tudatosulása feltételezi a végtelen implicit észlelését, ám az ego határoltságának észlelése még nem jelenti a végtelen pozitív ideájának megformálását.

(2) A válaszok második sorozatában egy jóval kidolgozottabb ér-vet találunk. Descartes megismétli Mersenne fordulatát, amely sze-rint „magunkban is megvan egy elegendő alap Isten ideájának meg-formálásához (fundamentum ad ideam Dei formandam)” (AT VII, 133).

Amikor Descartes úgy határozza meg ezt az alapot, mint „képességet ezen idea megformálására”, azzal azt sugallja, hogy ez olyan képes-ség, amely befejezetté tudja tenni az ideák végtelenbe tartó növelé-sét, azaz ki tudja alakítani az aktuális végtelen ideáját. Descartes érve szerint a bennünk talált tökéletességek véges ideáinak növelése azért vezet a pozitív végtelen explicit észleléséhez, mert az így megnövelt ideákat Istenben egyesítve észleljük. A végtelenbe növelt ideákhoz ugyanis valami olyasmi társul, amit máshol nem találunk, nevezetesen e tökéletességek egyszerűsége és egysége: „De mindezen túl Isten-ben felfogunk egy abszolút hatalmasságot, egyszerűséget és egységet,

42 „A meditációk alanya saját határoltságának észlelésén keresztül jut el a határta-lan lény ideájának explicit észleléséhez” (Boyle 2009, 78).

ami magába foglalja és tartalmazza minden más attribútumát, amire sehol máshol nem találunk példát” (AT VII, 137). Ez az egység, egy-szerűség és hatalmasság pedig olyan, mint „az alkotó kézjegye a mű-vén” (uo.). Ezen érv szerint Isten ideáját egy összetett eljárás során alakítjuk ki, amely egyrészt véges ideák végtelenbe növelését igényli, másrészt pedig azt felételezi, hogy képesek vagyunk e növelést be-fejezettként szemlélni, mégpedig oly módon, hogy a végtelenül meg-növelt tökéletességekben egyszerűséget és egységet észlelünk. Mivel az egység egy „rendkívüli és pozitív tökéletesség Istenben” (AT VII, 140), az egyszerűség és az egység a végtelen ideájának pozitivitását jelzik. Descartes azt állítja tehát, hogy az elme ama képessége, hogy a végtelenben egységet képes észlelni (vagy képes a végtelen egységét észlelni), nem önmagától ered: egy olyan képességről van szó, amely meghaladja az elme természetes képességeit, és nélküle a véges tö-kéletességek ideáinak végtelenbe növelése soha nem érhetne véget.

(3) A válaszok második és ötödik sorozatában Descartes egy har-madik meghatározását adja annak a képességnek, amely Isten ideáját kialakítja. Ez esetben egy olyan képességként ételmezi, amely, úgy-mond, többet gondol annál, mint amennyit gondol. Gassendi egyik ellenvetésére válaszolva, amely szerint Isten ideájának nincsen több objektív realitása, mint a véges dolgok ideáinak, Descartes a követ-kező kérdést teszi fel: „honnan eredhet bennünk annak képessége (facultas), hogy minden teremtett tökéletességet növelni tudunk, azaz hogy képesek vagyunk valamit mindig tökéletesebbnek felfogni (con-cipiendi), mint amilyen valójában?” (AT VII, 365). Ugyanezt a képes-séget hangsúlyozza a válaszok második sorozatának egy helyén, még-pedig a számolás képessége kapcsán:

Csupán abból, hogy észreveszem, hogy számolás közben soha nem vagyok ké-pes minden szám legnagyobbikához eljutni, és amiből felismerem, hogy a szá-molás terén valami meghaladja erőimet, szükségszerűen arra következtetek […], hogy az a felfogó erő (puissance de comprendre, vis concipiendi) amelynek kö-szönhetően nagyobb számot fogok fel annál, mint amekkorát fel tudok fogni, nem tőlem ered, hanem olyan valakitől kaptam, aki nálam tökéletesebb. (AT IX, 110)⁴³

Ama képesség révén tehát, amellyel Isten ideáját kialakítom az el-mében, többet gondolok annál, mint amennyit gondolok. Másként mondva: képes vagyok arra gondolni, amire nem tudok gondolni. Van valami minden növelésen túl, amit minden véges minőség vagy

meny-43 Jelen esetben a francia szöveget követem.

nyiség növelése során észlelek. Ami túl van mindenen, az a pozitív végtelen. A pozitív végtelen azonban nemcsak túl van minden határ-talan növelésen, hanem meg is előzi azt, hiszen ez teszi lehetővé a vé-ges mennyiségek végtelenbe való növelését. Az elme eme képessége abból ered, ami túl van minden elgondolhatón.