A TESTI TERMÉSZET ÉSZLELÉSE

Az az észlelés, amely alapján bizonyossá válik, hogy a világnak nincse-nek határai, a világ egészére vonatkozik. A karteziánus filozófia kon-textusában ekkor a res extensa megismeréséről van szó. A res extensa a test, avagy az anyag, amelynek legfőbb attribútumai a kiterjedés, az alak és a mozgás. Mivel ezek elválaszthatatlanok attól a dologtól, amelytől létüket kapják, nevezetesen a testtől, avagy az anyagtól, ezért sem a kiterjedés, sem az alak, sem a mozgás nem létezhetnek önállóan, egy test nélkül. Ebből az is következik, hogy vákuum (azaz

75 Ez a latin szöveg (a conceptu rerum adaequato) francia fordítása, amely inkább magyarázat.

76 Jean-Marie Beyssade tovább pontosítja a felfogás (conceptio) jelentését: „A fel-fogás nem azonos a megértéssel, tehát hogy átöleljük a tárgyat teljesen megkerülve azt, hanem inkább annak megérintésével azonosíthatjuk. A concipere a capere-ből szár-mazik, ami megragadást jelent. A felfogáshoz meg kell ragadni egy jelen lévő tartal-mat ahhoz, hogy ideáját megtöltsük vele. Az idea ekkor válik fogalommá.” (Beyssade 2001, 276.) Az a meghatározás, amelyet Jean Laporte ad a felfogásnak nagyon hasonló ehhez: „A felfogás ugyanaz a szellemi dolgokhoz képest, mint ami a képzelet a testi dolgokhoz képest: egy »reprezentáció« (amikor a reprezentáció teljes és adekvát, ak-kor a concipere comprehendere-vé válik)” (Laporte 1951, 29–30).

test nélküli kiterjedés) nem létezhet, és hogy a tér és a testi, avagy anyagi kiterjedés egy és ugyanaz a dolog. A világ ezért összességében tekintve egyetlen testet képez. A világ észlelése tehát a testi szubsz-tancia észlelésével azonos annak ideáján keresztül. Descartes érvének megértéséhez azt kell tisztán látnunk, hogyan képes az elme a testi természet vagy testi szubsztancia egészét észlelni a maga összességé-ben vagy teljességéösszességé-ben.

Mielőtt ennek vizsgálatába fognánk, tisztáznunk kell, hogy az Alap-elvek II, 21-ben ismertetett érvet a második rész legelején (PPh II, 1) megelőzi egy bizonyítás a testi természet létére vonatkozóan. Des-cartes itt lényegében összefoglalja azt az érvelését, amelyet a Hato-dik elmélkedésben már kifejtett a fizikai valóság elmefüggetlen létének igazolására. Ez az érv egyrészt az érzékelés mechanizmusának műkö-désén, másrészt az isteni igazmondáson alapul. Descartes az érzéke-lés mechanizmusát passzivitásként (vagy szenvedélyként)⁷⁷ írja le, amelynek az a lényege, hogy az érzéki észlelések akaratunktól függet-lenül rákényszerítik magukat az észlelésünkre. Ez a passzivitás azt je-lenti, hogy minden esetben, amikor érzékelésünk révén testeket ész-lelünk a minket körülvevő világban, akkor az a bizonyosságunk támad, hogy ennek az észlelésnek a forrása valami tőlünk független tárgy: „sa-ját magunkban tapasztaljuk, hogy minden, amit érzékelünk, valami-lyen más dologból származik, mint a gondolkodásunk, mert nem áll módunkban előidézni, hogy inkább az egyik érzetet érezzük, mint a másikat, ez pedig ettől a dologtól függ, aszerint, hogy az érzeteinket hogyan érinti” (PPh II, 1, AT IX-2, 63, Descartes 1996a, 71). Világosan és elkülönítetten észlelünk tehát „egy hosszúságban, szélességben és mélységben kiterjedt anyagot, amelynek a részei eltérő alakot ölte-nek s különféleképpen mozognak”, és „ezt az anyagot Istentől és a gondolkodásunktól különböző dologként fogjuk fel” (uo.). Ha ezt a bizonyosságunkat összekapcsoljuk azzal, amit Descartes a Harmadik elmélkedésben bizonyít, hogy tudniillik Isten tökéletes, és nem csap be bennünket világos és elkülönített megismeréseink vonatkozásában, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy valóban „van egy bi-zonyos hosszúságban, szélességben és mélységben kiterjedt szubsz-tancia, amely jelen van a világban az összes tulajdonságával együtt, amelyekről tudjuk, hogy nyilvánvalóan hozzá tartoznak” (PPh II, 1, AT IX-2, 64, Descartes 1996a, 72). Mindebből az következik, hogy az érzékelés által megjelenített testek az elmében az anyagi és testi természetnek az ideái, és nem csupán olyan testek ideái, amely akár a tiszta matematika tárgyai is lehetnének. Másként mondva, bizonyos,

77 Lásd erről A lélek szenvedélyei, §19.

hogy az érzékelés által megjelenített ideák reális, az elmén kívül léte-ző testeket jelenítenek meg.⁷⁸

Azt is pontosítanunk kell, mit jelent Descartes számára az érzéke-lés. Az érzékelés egy az elmére jellemző megismerési módok közül.

A Szabályokban Descartes hangsúlyozza, hogy az elme megismerő ere-je (vis cognoscens) egységes, de az alapján, hogy mire irányul a meg-ismerés, különböző észlelő képességeket tudunk megkülönböztetni benne: „Ugyanazt az erőt nevezzük e különböző működései szerint tiszta értelemnek, vagy képzeletnek, vagy emlékezetnek, vagy ér-zékeknek; tulajdonképpen azonban elmének (ingenium) nevezzük”

(AT XII, 416, Descartes 1980, 131⁷⁹). Az elmén kívüli testi természet megismeréséhez három észlelőképességre is szükség van: az érzéke-lésre, a képzeletre és a tiszta értelemre. Az érzékelés az a mechaniz-mus, amelynek során a külső valóság fizikai hatást gyakorol az érzék-szervekre, majd ezek idegi közvetítések útján mentális tartalmakká alakulnak át. A testi dolgok érzékelése elsősorban a látással történik:

az elme a testeket képek formájában észleli. A Hatodik elmélkedés meg-határozása szerint a képzelet „a megismerés képességének egyfajta alkalmazása valamely testre” (AT VII, 72, Descartes 1994, 89), amiből világosan kitűnik, hogy a fizikai testek észlelésében az érzékelés me-chanizmusa elválaszthatatlanul összekapcsolódik a képzelet működé-sével. A testek megismeréséhez továbbá a tiszta értelemre is szükség van. A test megismerése kapcsán Descartes így ír Erzsébet hercegnő-nek: „a test, tehát a kiterjedés, az alakok és a mozgás, megismerhető egyedül a tiszta értelem által is, de sokkal jobban a képzelettel segí-tett értelem által” (1643. június 28., AT III, 691, Descartes 2000, 113).

A tiszta értelem a test kapcsán azokat a testi jellemzőket ismeri meg,

78 Lásd ezzel kapcsolatban Kim Sang Ong-Van-Cung elemzését L’objet de nos pensées. Descartes et l’intentionnalité című könyvében, aki az érzékelés által kialakított testi ideák intencionalitását hangsúlyozza: „Az idea a gondolkodás formája, amely közvetlenül felismertté teszi számunkra azt a dolgot, amelynek az ideája. A gondolko-dás formája e módon irányul tárgyára. Vagy, másként szólva, mivel az értelem észlelé-se a receptivitás, nem pedig a cészlelé-selekvés rendjébe tartozik, közvetlen viszonyban áll valamivel, még akkor is, ha a dolog természete még nem eléggé ismert […]. A dol-gokhoz való viszony adott az ideában és […] az ideák intencionalitással rendelkez-nek.” (Ong-Van-Cung 2012, 178–179.) Jean Laporte a következőképpen határozza meg ezt az intencionalitást (bár a fogalmat nem használja): „Ha a test ideája nincsen

»valóságosan az elmében«, akkor az elme számára kívülről adódik. De hát vajon ez az idea nem azok közül a »lényegek« közül való-e, amelyeket Istennek kellett meg-teremtenie éppúgy, mint a létező dolgokat? Vajon nem azon »igaz és változhatatlan természetek« közül egy, amelyek rákényszerülnek értelmünkre, nem pedig annak művei?” (Laporte 1951, 31.) Az érzékelés 17. századi elméleteivel kapcsolatban lásd még Schmal 2007.

79 A fordítást módosítottam.

amelyeket Descartes a 12. szabályban egyszerű természeteknek (na-tura simplex), az Erzsébet hercegnőhöz írott levelekben (1643. május 21. és június 28.) egyszerű fogalmaknak (notion primitive) nevez. Ezek a kiterjedés, a mozgás és az alak, amelyeket „csak a testben lehet meg-ismerni” (AT X, 419, Descartes 1980, 133). Ezekhez járul még a léte-zés, a tartam és az egység, amely a nem testi észleleteket is jellemzi.

Ezek az egyszerű természetek olyan velünk született ideák, amelyek az érzékelés fogalmi feltételeit biztosítják, és amelyeket csak a tiszta értelem képes megragadni önmagukban. A viasz észlelésének elem-zése a Második elmélkedés végén rámutat arra, hogy a testek egységét és tartamát, a képzeletben megjelenített képek változatosságának elle-nére, a tiszta értelem képes megragadni.⁸⁰

Mindebből kirajzolódik az érzékelés karteziánus leírásának komp-lexitása. Az érzékelt valóság az érzékelés és a képzelet közreműködé-sével képek formáját ölti az elmében. Ezek a képek mindig magukba zárják a testi természetre jellemző egyszerű fogalmakat: az egységet, a tartamot, a kiterjedést, az alakot és a mozgást, amelyeket a tiszta ér-telem a felfogás segítségével tud észlelni. A 12. szabályban Des cartes hangsúlyozza, hogy a test egy egység, még akkor is, ha az értelem se-gítségével el tudunk benne különíteni különböző fogalmi alkotóele-meket (lásd AT X, 418, Descartes 1980, 132). Az érzékelés és a képze-let tehát a testi természetet szubsztanciaként jeleníti meg az elmében, amely magában egyesíti mindazt, amit a testi természetről a tiszta ér-telem a felfogás révén megismerhet. Descartes azért írja Erzsébetnek, hogy a testet jobban megismerjük, ha a tiszta értelmet a képzelet se-gíti, mert a képi reprezentációiban a képzelet mindig egységesen jele-níti meg a testi természetre jellemző attribútumokat. Az érzékelésen alapuló képzelet észlelései tehát mindig egy egységes szubsztanciát jelenítenek meg az elmében, amelynek elmefüggetlen létéről bizo-nyosságunk van.

Mi jellemzi tehát a testi szubsztancia észlelését? Ez az észlelés egy-fajta passzivitással jár együtt, ami azt mutatja, hogy valami olyant ész-lel az elme, ami tőle függetlenül létezik. Az észész-lelés során az érzékelés és a képzelet által megjelenített idea közvetlen kapcsolatban áll tár-gyával, az anyagi világgal. Ebben az ideában elválaszthatatlanul össze-kapcsolódnak a testi természet attribútumai, az alak, a kiterjedés és a mozgás. A képzelet ezeket mindig egységesen jeleníti meg. Ez

na-80 A viasz példája kapcsán Jean Laporte hangsúlyozza, hogy „a karteziánus deduk-ció minden erőfeszítése annak megmutatására irányul, hogy a test megismerésében közrejátszik valami, ami meghaladja az érzékek és a képzelet hatókörét” (Laporte 1951, 19).

gyon fontos jellemzője a képzeleti észlelésnek, amit figyelembe kell vennünk, ha meg akarjuk érteni az Alapelvek II, 21-ben található érvet.

Ugyanis a képzelet minden olyan észlelése, amely a testi és anyagi ter-mészetre vonatkozik, mindig egységesen jeleníti meg a testi szubsz-tanciát különböző attribútumaival együtt.

Ebből következik, hogy a képzelet soha nem jelenít meg olyan te-ret, amelyben ne volna anyag. A vákuum, azaz az anyag nélküli kiter-jedés Descartes szerint önellentmondás. A kiterkiter-jedés mindig egy test, azaz egy anyagi dolog kiterjedése. A világ című értekezésében, majd az ezt követő fizikai tárgyú szövegeiben gyakran gúnyolódik a „képzelet-beli terek” skolasztikus fogalmán.⁸¹ A finitista skolasztikus kozmoló-giában e tereket a világ határain túl képzelték, és mivel nem foglalnak magukban sem testet, sem anyagot, ezért ezek szubsztancia nélküli ki-terjedéseknek minősültek. Descartes kritikájának az a lényege, hogy ha tisztán képzeletbeli terekről beszélünk, akkor szükségszerűen léte-zést tulajdonítunk az alany és szubsztancia nélküli tiszta kiterjedésnek, azaz a vákuumnak. Az Alapelvek második részében Descartes többször hangsúlyozza, hogy aki a vákuum létét állítja, az a semminek kiterjedést tulajdonít,⁸² holott az anyag nélküli kiterjedés ontológiailag ellentmon-dást hordoz, ezért nem létezhet. Azonban a képzelet nem is tud meg-jeleníteni ilyen kiterjedést, mivel az általa reprezentált testi természet-ben a testi attribútumok szükségszerűen egységtermészet-ben vannak. A képzelet tehát igaz módon jeleníti meg az anyagi valóságot, miként Descartes hangsúlyozza is az Alapelvek II, 21 legvégén: „valamely térben felfogott kiterjedés ideája az az igaz idea, amellyel a testről rendelkeznünk kell”

(PPh II, 21, AT VIII-1, 74, Descartes 1996a, 84).