AZ INTUITUS MINT A TISZTA ÉRTELEM PERCEPCIÓJA

A Szabályok alapvető kérdése tehát az, miként ismerhető meg kétség-bevonhatatlan bizonyossággal az igazság. A második szabály szerint két út vezet a megismeréshez: az érzéki tapasztalat és a dedukció (AT X, 365, Descartes 1980, 100), ám míg az érzéki tapasztalat sokszor ve-zet tévedéshez, a dedukció „sohasem hajtható végre rosszul” (uo.).

A dedukciót a második szabály tág értelemben egy dolognak egy má-sikból történő tiszta levezetéseként határozza meg. Ilyen levezetés nemcsak a matematikában, hanem a logikában is található, de mivel Descartes szerint a logika csupán formális következtetéseket tesz le-hetővé, ezért a matematikában használatos dedukciót kell megvizsgál-ni mint új igazságok felfedezésének lehetséges módszerét. Annak a

módszernek köszönhetően, amely a megismerésüket biztosítja, a ma-tematikai igazságok kikezdhetetlenek. A harmadik szabály szerint az értelemnek (intellectus) a dolgok megismerésére irányulóan két olyan aktusa van, amely kizárja a tévedés lehetőségét: az intuíció (intuitus) és a szoros értelemben vett dedukció (deductio).² Ez az út vezet a Szabá-lyokban az intuíció első meghatározásához:

Intuíción nem az érzékek (sensus) változó tanúságát, sem a helytelenül társító képzelet (imaginatio) csalóka ítéletét értem, hanem egy tiszta és figyelmes el-mének (mens) annyira könnyű és elkülönült felfogását (conceptio), hogy ahhoz, amit megértünk, semmi további kétely nem fér; vagy ami ugyanaz, egy tiszta és figyelmes elmének minden kétségen felül álló felfogását, amely csakis az ész világosságából (lux rationis) születik meg, s bizonyosabb magánál a dedukciónál, mert egyszerűbb. (AT X, 368, Descartes 1980, 102)

Ez az első meghatározás mindenekelőtt elkülöníti az intuíciót az érzé-keléstől és a képzelettől, és az elme felfogásaként (conceptio) definiálja.

E felfogás egy olyan megismerési aktus, amelynek feltétele az elme tisztasága és figyelmessége, amelyet könnyű elvégezni, és amelynek fontos jellemzője az elkülönültség (distinctio). A könnyűség és elkülö-nültség eredményeként a megszerzett ismeret ellenáll a kételynek, azaz kétségbevonhatatlanul bizonyos.³ A meghatározás második ré-sze mindezt azzal egészíti ki, hogy e felfogásért az ész mint fakultás a felelős, egészen pontosan annak világossága, valamint hogy az intuíció, egyszerűségénél fogva, felülmúlja a dedukciót a bizonyosság terén. Az intuíció tehát az ész megismerési aktusa. Legfontosabb jellemzői az egyszerűség, az elkülönítettség és a bizonyosság. Ez az első megha-tározás, noha sokat elárul az intuícióról, további értelmezést igényel, amit Descartes maga is elvégez a további szabályokban. Számunkra az intuíció értelmezéséhez két út kínálkozik: egyrészt megvizsgálni az intuíció szerepét a módszerben, másrészt pedig tisztázni az intuíció-nak mint mentális aktusintuíció-nak a természetét.

Az intuíció a dedukcióval együtt alkotja azt a módszert, amely a ne-gyedik szabály szerint az igaznak a hamistól való megkülönböztetésé-re, valamint minden, ember által megismerhető dolog megismerésére

2 AT X, 368, Descartes 1980, 102. Az Adam–Tannery-kiadás itt deductio helyett inductiót hoz, ám minden modernebb kiadás (miként a magyar fordítás is) az értelem-hez hűen az inductiót deductióra javítja.

3 De Buzon és Kambouchner egyaránt hangsúlyozzák az intuíció abszolút jellegét:

„Intuíció az elme minden egységes aktusa, amely abszolút módon, és teljes egészé-ben ragad meg egy bizonyos objektív tartalmat” (Buzon – Kambouchner 2002, 36).

szolgál.⁴ Descartes ezt a módszert a korabeli skolasztikus logika el-lenében dolgozza ki, amelyet formalizmussal vádol, azt róva fel neki, hogy az igazságnak csupán analízisére képes, de új igazság megisme-résére nem: „a dialektikusok minden művészete sem képes olyan szil-logizmust formálni, amely következtetéssel találja meg az igazat, ha előbb nem rendelkeznek ennek anyagával, azaz ha már előbb nem ismerték az igazságot, amelyet ez a szillogizmus levezet” (AT X, 406, Descartes 1980, 125). Ezzel szemben az aritmetikában és a geomet-riában alkalmazott módszer új igazságokat tár fel, miközben eljárásai kétségbevonhatatlanul bizonyosak. A formalizmus azért jelent problé-mát az értelem vezetésének meghatározásában, mert a formális követ-keztetési szabályokat meghatározó módszer nem létesít kapcsolatot az igazsággal magával. Innen érthető meg az intuíció hangsúlyos szerepe a Szabályokban. Ez ugyanis egy olyan mentális művelet, amely (mint később külön kitérünk rá) kapcsolatot létesít megismerés és igazság között, és ezáltal biztosítja azt az alapot, amelyre a dedukció révén minden egyéb, összetettebb megismerésnek épülnie kell.

Az intuícióval szemben a dedukció nem egy dolog könnyű és el-különült felfogását jelenti, hanem egy másik megismerési módot, amelynek lényege egy bizonyos dologból történő következtetés vagy levezetés. Descartes azért tartja szükségesnek megkülönböztetni a dedukciót és az intuíciót, mert a könnyen és elkülönülten felfogható dolgok köre korlátozott, ám az elme képes összetett dolgok bizonyos-sággal történő megismerésére is. Ez esetben az intuícióval megismert dolgokból vezeti le az összetett dolgokat egy folytonos „gondolatmoz-gással”. Descartes ezt nevezi szoros értelemben dedukciónak:

Nagyon sok dologról biztos tudásunk van, noha maguk nem evidensek, de leve-zethetők igaz és világosan felismert alapelvekből egy folytonos, sehol meg nem szakított gondolatmozgás által (per continuum et nullibi interruptum cogitationis motum), amelyek egyes lépéseit világos intuícióval látjuk be. (AT X, 369, Des-cartes 1980, 103)

A dedukció egy következtetési láncot jelent, amelynek első elemét egy intuícióval belátott evidens igazság alkotja, majd minden lépését egy szintén intuícióval belátott következtetett igazság képezi. Így ju-tunk el egy összetett, intuícióval már be nem látható, mégis bizonyos igazság megismeréséhez. Mivel ezen a láncon nem könnyű

végigha-4 Lásd AT X. 371–372, Descartes 1980, 104. Vö. Értekezés a módszerről: „[…] ele-gendő időt akartam fordítani arra, hogy […] keressem az igaz módszert, hogy megis-merhessem mindazt, amire elmém képes” (AT VI, 17, Descartes 1992, 29).

ladni, ezért Descartes fontos szerepet szán a dedukcióban az emlé-kezetnek: „a dedukcióban nincs szükség jelen evidenciára (praesens evidentia), mint az intuícióban, hanem [ez] inkább az emlékezettől köl-csönzi bizonyosságát” (AT X. 370, Descartes 1980, 103). Míg az intuí-ció statikus és a jelenhez kötött, addig a dedukintuí-ció egy időbeli mozgást feltételez a megismerés során. Mivel az elme nem képes egységben látni a deduktív következtetési láncot, ezért az emlékezetre kell tá-maszkodnia, amely biztosítja őt arról, hogy a múltban minden lépés intuitíve belátott, tehát bizonyos volt. Az emlékezetnek köszönhetően az alapelvek evidenciája az egyes következtető lépéseken keresztül átterjed a dedukció végpontját képező összetett megismerésre, így az is bizonyos lesz.

A Szabályokban kidolgozott módszer lényege tehát az, hogy a meg-ismerést az elme két, „rosszul végre nem hajtható” és a kételyt kizáró megismerési aktusára kell alapoznunk: az intuícióra és a dedukcióra.

Descartes ugyanakkor figyelmeztet, hogy a módszer nem taníthat meg senkit arra, miként kell végrehajtani az intuíciót és a dedukciót, „mert ezek a legkönnyebbek és legelsők, úgyhogy ha értelmünk már eleve nem tudná őket alkalmazni, magának a módszernek semmiféle elő-írását, bármilyen könnyű is, meg nem értené” (AT X, 372, Descartes 1980, 105). A módszer nem azt magyarázza meg tehát, hogyan kell végrehajtani az intuíció aktusát, hanem azt, hogyan kell felhasználni az intuíciót a megismerésben, és hogyan kell megalkotni a deduktív láncokat, hogy eljussunk minden megismerhető dolog ismeretéhez.

A módszer intuícióból és dedukcióból áll, ám Descartes többször hangsúlyozza, hogy a dedukció voltaképpen redukálható az intuíció-ra. Egyrészt azért, mert minden eleme intuícióból áll, másrészt azért, mert egy hosszú deduktív láncot többször végigjárva képesek leszünk a következtetést egységében megragadni, és ezzel az emlékezetet ki-váltani: „[…] míg meg nem tanultam olyan gyorsan menni át az elsőtől az utolsóhoz, hogy alig szorulva az emlékezet segítségére, az egészet egyetlen intuitív pillantással tudom áttekinteni (simul videar intueri)”

(AT X, 388, Descartes 1980, 114). Következésképpen az egész mód-szernek az intuíció képezi a lényegét.

4.3. A CLARA ET DISTINCTA MEGISMERÉS ÉS