ADATOK ÉS SZEMELVÉNYEK
I. HELYTÖRTÉNETI MONDÁK ÉS LEGENDÁK
89. A mágikus erejű fehérüröm (pelin)
Tudja tanító úr, biztos magának is panaszkodtak má ezök az én mögyéseim hogy én rossz szomszéd lönnék hozzájuk, hogy ez mög az ... Igaz, hogy ókor-ókor kicsit nagy a szám. De nézze, ha én rossz embör lönnék, akkor már a pelin régön elköltözött vóna a kertemből. Elment volna magától, máshá. Ez a bizonyíték.
Miért? Hát azt tartották a régiek, mög hát itt a högyben is tudják, hogy a pelin, ez magyarul a fehér üröm, csak abban a kertben marad meg, ahol a házban jó embörök laknak. Hát az én kertemben mindig van egy bokorral. Orvosságnak is tartom. De ha én ollan rossz asszon vónék, mint egyik-másik gondulla, akkor a pelin má régön elmönt vóna magá
tól. Neköm mast is van, meg lehet nézni, maga is láthatnája, ha arra jár.
Mög aztán én a háztetőn, ólra mindég tartok kövirózsát. Tudja, akkor oda nem csap a villám. Azt tartják. Fülbetegségre is jó.
(Simonné Pauza Teréz, 48 é. 1959.)
V. TERMÉSZETFELETTI LÉNYEK
a) Halál és halottak (kuga, smrt, posel) b) Visszajáró halottak, kísérte
tek, dusicák (dušice) c) Fehér gyász (bela žalost) d) A halottak megven- dégelése e) A halottaknak misézése f) Túlvilágjárás
a) Halál és halottak (kuga, smrt, posel) 90. Megjósolt halál
Az én keresztlányom a K. Annuska, tizennyolc éves volt. Ez a kislány beteges volt, illen angolkóros. Nem tudott megnőni. Iskolába sejárt soha, hogy tudott volna imi, olvasni. Hát aztán megbetegedett, annyira, hogy ágynak is esett a kislány. Akkor elküldte az egyik öccsét, hogy jöjjön el értem. Hogy menjek el oda, mert szeretne velem beszélnyi.
Elmegyek én oda, akkor is révült a kislán, mikor odaértem. Hát m on
dom:
- Mit Iától, lányom?
- Jaj, - azt mondja - az Úr Jézust feszítik a zsidók.
Akkor mondja neki az anyja: - Kislányom, még nem voltál gyónni, kihozatom én a papot - azt mondja - meggyónsz.
Azt mondja: - Nem bánom édesanyám!
El is mentek a papért. Kijött a pap, aztán a papnak is majdnem az ölébe ugrott, annyirán rémült a kislány. Kérdezi tőle a pap is, hogy hát mit lát? Annak is azt mondta, hogy az Ur Jézust feszítik! Annak is azt mondta, hogy az Ur Jézust feszítik! Az Úr Jézust feszítik a zsidók! Akkor meg csillagokat látott, hogy röpködnek a szobában.
Akkor azt kérdezte az édesanyjától, hogy mondja meg őszintén, hogy ő hány éves. Akkor mondja neki az édesanyja, hogy hát mikor tölti be a tizennyolc évet. Azt mondja:
- Édesanyám! Készüllön hozzá, mert én mikor betöltőm a tizennyolc évemet, én abban a napban, abban az órában meghalok. - Persze, nem akarták neki elhinnyi.
- Hát dehogyis halsz meg! - azt mondja. Mit tudod te, hogy mikor halsz meg?!
- De én tudom, hogy meghalok, csak készüllenek hozzá! Akkor még énnekem mondta:
- Körösztanyám! - azt mondja - megveszi énnekem az esküvő ru
hát?
Mondom: - Megveszem, lányom.
- De addig, amég én élek, hogy meg is varrják, hogy én lássam, miilen lesz.
Akkor az én lányom mindjárt elment Beleznára, onnand meghozta neki a ruhájját. A Német Juliska néni meg is varrta, rá is próbálták szé
pen. Mikor visszafeküdt az ágyába, azt mondja:
- Jaj, édesanyám! De szép menyasszony leszek én!
Közben az anyja, meg a család azt nem akarta elhinnyi, hogy miért pont tizennyolc éves korában fog meghalni? Annyira, hogy még azon a napon elmentek Beleznára lakodalomba is. Abban a napban. És akkor a kislány onnan zavarta haza az anyját:
- Menjünk haza édesanyám! Menjünk haza - azt mondja - , mert én márna meghalok. Jöjjön, menjünk! Nekem itt van az időm.
- De csak nem akarták neki elhinnyi. Aztán mégis csak elindultak haza. Beleznáról mint jön az út hazának, Asszonyvárban az első háznál, Ratkoveczékhoz befordult a kislány, ráfeküdt ottanék a sezlonra és meg is halt. Akkor halva vitték haza.
Ugye nem akarták neki elhinnyi, és pontosan abban az órában halt meg, ahogyan megmondta. Negyvenegyben volt ez, akkor temettük.
{Hegedűs Jánosné Precskó Anna, 63 é. 1964.) 91. Fény a halál jele
Még fiatalabb koromban én is hallottam mindenféle mesét, de nem akar
tam elhinnyi. Egyszer is, igy este tizenegyóra tájban a hegypásztor nálunk volt, mert a horvát mögyésünk berúgott, aztán ide hozták be, hogy meg ne faggyon, mert tél volt, kemény fagy, hogy fölmelegedjen. Berúgott, aztán elfeküdt a horgosban.
Aztán a hegypásztor meg az én uram közben beszélgettek, hogy éj
szaka idején miket lehet látnyi. Én meg aztán azt mondom: - Addig nem hiszek, még nem látok.
Azt mondja a hegypásztor: - Te - azt mondja - inkább higgyé, mint lássál]
- A — mondok - nem hiszek én semmit. Nem is láttam, nem is hiszek semmit addig, amég nem látok.
Hát aztán a hegypásztor meg a másik mögyésünk elmentek oda az ő pincéjükhöz, ami ollan kétszáz méterre volt, egy födél alatt a Kalanicsékéval. Azt mondja a mögyés: - Te, mögyésné majd - azt mond
ja ha a gyerekekét lerakod aludnyi, gyere te is átti!
- Hát, mondom, annyit majd átmegyek, hogy az ablakon beszóljak az uramnak, hogy jöjjön haza.
Közben, mikor én megyek át a mögyés pincéjéhez, látom én, hogy Bukovicsék udvarában világosság jár. Gondoltam magamban: - Éppen az előbb volt arról szó, hogy éjjel lehet valamit látnyi, hát én most meg
nézem, hogy mi az a fényesség. Aztán nem mentem én oda a mögyés pincejéhöz, hanem a Kalanicsék ablakja alá álltam, onnan néztem be Bukovicsék udvarába. Éppen hát az út másik felére.
Nézem, nézem, a lámpafény bement az istállóba. Istállóból a pajtába, pajtából megen vissza az istállóhoz, az istálló sarkához. Szép fényes lám
pafény volt. Mint a lámpavilág, mikor meggyujtják a petróleumlámpát.
Nahát aztán a fény szépen kiment az udvarra, udvarról a kereszteződésre.
Ott picit megállt, de csak egy pillanatra, aztán elindult erre a Kalanicsék felé. Arra énfelém. - Na - mondom - , most aztán, Naca!
De csak jön. Kopogást nem hallok, pedig fagyos volt a föld. Gondol
tam, talán elindult borért az öreg Bukovics. De kopogást nem hallok, Hát csak nem mezítláb jár illen fagyos földön? Meg mi ju t eszébe éjfélkor mennyi borért?
Hát, amint odaér erre a körösztöződésre, ami itt van a Kalanicsék sar
kán, ott megállt. Megállt egy percig és egy másik lámpavilág is hozzájött.
Ott már két lámpavilág volt. Na most aztán! Merre mennek ezek? Ott szépen egymás mellé álltak. Egy ember magasságban, Mind az emberek feje. Ollan magasságban voltak. Egy darabig egymás mellett álltak, az
tán elindultak vissza Bukovicsék felé. Visszamentek oda a Bukovicsék kereszteződésére. Ott megálltak. Aztán ott elkezdett aludnyi úgy, mint mikor a lámpát kezdik lesrófúnyi. Mindég lejjebb, lejebb. Ott elaludt.
Másnap megyek én a Bukovicsékhoz, kérdem tőlük:
- János bácsi! Hol voltak magik az este? Éjjel már tizenegy után?
- Mink e? Iszen mink már rég aludtunk akkor.
Akkor aztán mondom, hogy mit láttam az éjjel az udvarikban. Hogy j árkát a fény.
- Talán - azt mondja, még ollan viccesen - a dékán járt pénzit szednyi.
- Eccakába, mért járna ollan késén pénzt szednyi? Akkor aztán megen mondom neki, hogy hogyan járt az a lámpa.
- Aaa! Talán a lidércek jártak erre, a ludvérc ..., - mondta viccesen.
Akkor már láttam, hogy nem akarja elhinnyi, már nem is akartam aztán beszélnyi neki.
- Hát! - Mondom, - akkor hadd legyen, ami volt, de én ezt láttam.
Nem tellett bele egy hét, az öreget eltemettük. Semmi baja nem volt még. Hirtelen megbetegedett, három nap alatt végzett az öreggel. Meg
halt. Hát ez a fény, ennek a jele volt.
(Hegedűs Jánosné Precskó Anna, 63 é. 1964.) 92. Szalmára fektetett haldokló
Anyám megözvegyült, aztán későbben össze volt állva egy emberrel, aki községi csordás volt Beleznán. Nagyon finom ember volt. Kérem, az az ember nagy beteg lett. Nagy beteg lett és nem birt meghalnyi. Abban a nagy betegágyában egyre azt mondja anyámnak:
- Hajtsd ki Mári ezt a sok népet! Mit bámul engemet? - De a lakásban csak anyám volt meg én, rajtunk kívül senki. Két néném, már üdősebbek voltak, azok már szolgáltak. Anyám meg úgy tett, mintha télleg volnának többeken is a szobában és mondta is:
- Menjetek ki, mert a Gyurát nem kell néznyi, mert nincs maradása az ágyban. Miért nézitek? Menjetek szépen haza! - így mondta anyám, ugye, hogy az a beteg megnyugodjon.
Késébben meg azt mondja: - Te Mári! Én nem birok itt meghalnyi.
Tegyé le szalmát a földre, mert itt nem birok meghalnyi! Ezeket a méh- éket meg hajtsd ki innejd, tele van az ágy méhékkel!
Tudja miért csípték? Mert szerette a más embernek a méhéjét ellop
ni. Látja, millen büntetést adott a jó Isten akkor? Mast miért nem tud adnyi?
Azt mondja: - Tegyé le engemet a szalmára! Mert én itt nem tudok meghalnyi. Nézd - azt mondja - ez a sok méhe megesz ittenék engemet!
De lepedőt ne tegyél alám, mert azon nem tudok meghalnyi. Csak tiszta szalmán.
Nézi anyám az ágyat, egy szál méhe sem volt ott. Mink nem láttunk a méhéket, de őtet csípték.
- Csípnek a méhék, csípnek a méhék!
Ugye ez volt az Isten büntetése, mert sok gazdának a méhéjét elvitte.
Ezt nem anyám idejében tette, hanem még előtte. Mink nem is tudtunk addig róla. Hát aztán letette anyám a szalmát, lesegitette, ráfektette arra a szalmára. Aztán azon a szalmán meg is halt.
Ugye valamikor nem nadrágban temettek, hanem bő gatyában. Le volt szépen szedve, mint a jugó asszonyoknak a porcelánszoknyájuk.
Nem tudom, látta-e már? A férfiak bő gatyája térdig apróra le volt szed
ve, mint a horvát asszonyok szoknyája. Térdig. Alatta meg széles volt.
Ilién gatyát adott rá anyám. Jöttek a népek, szépen fölöltöztették a Gyura bácsit. Föltöszik az ágyra, aztán vérasztották, ahogyan szokás volt. Fehér üngi v o lt...
Kérem, amikor a vérasztás volt, a gatyamadzag elszakadt. Egyet dur
rant, megnézik az öreget, hát elszakadt a gatyafüző. Iszen most is vannak illen gatyafüzők a boltban. Hanem azt a gatyafüzőt nem kötötték meg újra. Úgy el is temették. Nem huztak bele uj fűzőt, hogy megkötötték volna, hanem csak úgy hagyták. Nem merték, tudja mert felfújódott.
Attól szakadt el a ftiző. A temetés után harmad napra anyám kimegy a favágitóra forgácsot szedni. Elment forgácsot szedni. A Rozi néném meg ugye hazajött a temetésre, onnaj ahol szolgált és otthon is maradt néhány napig. Anyám fut be a favágittóról:
- Gyere ki Rozi! Gyere ki Rozi! Itt a Gyura bácsi! - Mert a néném nem mondta neki papa, hanem csak Gyuri bácsi. Én ugye kisebb, csak úgy mondtam: papa! - Gyere ki! A Gyura bácsi ott van a favágittón.
így tartja két kézzel a gatyáját! Lássátok - azt mondja - nem merték az emberek kihuznyi belőle a pertlit, hogy újból befűzték volna, és újból bekötötték volna. Gyertek ki és nézzétek!
Elmentünk a néném meg én is. Mind a hárman. Éppen dél volt. Ti
zenkét óra. Anyám mutatja az ujjával: - Nézzétek! Ott áll, kezével fogja a gatyáját. Ez biztosan azért mutatkozik, mert nem lett megkötve újból a gatyafüzője.
De se én, se a néném nem láttunk semmit. De hát az én anyám nem nyúlt hozzá, nem kötötte meg, azért neki jelentkezett. De azért nem, mert ugye szokás volt, hogy azt a halottat nem a családja öltözteti, hanem mások. Még a torra sem főzhet a család, az a hozzátartozó, hanem a szomszédok...
(Szakály Imréné Gerencsér Katalin, 73 é. 1952.)