Tétemények, rontás és elhárítás, cóprálás (Copernice, copernjak)
167. Lőri néni inget önt
Hát ezek a boszorkányok, ezek ollanyok ugye..., ilyen öntő asszonyok.
De az is az ördög hérével dolgozik. Mondom, ez a Lőri néni a legelső.
Ez még most is él. Itt lakik Vázsonyná. Mennyi üdős? Hát, hetvenhét, nyolvan éves? Még most is működik, pedig hát a rendőrök tiltják neki.
Én azért mentem hozzá, mert a vöm ..., szóval kicsapott. Ott akarta hannyi a családot. Oszt ott a négy gyerek. Meg hát a feleségi se ollan, hogy hát nem szeretnyi való. Aztán ott a bányánál összecsapott egy má
sik asszonnyal. Pénzt se adott már haza. Meg már oda is ment hozzá laknyi. Szögén lányom gondókodott hogy hát mast mi csinyállon? Aztán én mondtam neki:
- Te - mondom - én elviszem az üngét. Én hallottam hirét a Lőri néninek. Elviszem én az üngét oda, hogy öntse meg. Meglátom, mit tud.
Tud-e valamit segitenyi, vagy valamit mondanyi. Hát el is vittem, meg- öntötte. De mindjárt azt mondta: - Iszen ez már oda is kötözött, ahhó a nőhöz. Akkor ő már tudta, meg tudta állapitanyi. Mondom: - Télleg ott van már annál a nőnél.
- Na jól van - azt mondja - , majd segítek én a bajján. Akkor megön- tötte. Azt a vizet, amibe a viaszt öntötte, beletöltötte egy övegbe énne
kem, amit hazahoztam. Meg valami port adott, aztán megmondta, ho
gyan kell evvel elbánni.
- Azt a port - azt mondja - vagy borba, vagy az ételébe keverjünk bele nékijje és azt egye meg. Többet soha arra a nőre rá se néz. Hát az
tán mi meg is tettük így. Hála az Istennek segített rajta, úgy hogy attól a nőtől elmaradt. Mondta is a feleséginek: - Milyen nagy bolond voltam én, te Teri! Hogy milyen bolond vótam én! - De ő nem tudta, hogy mi jártunk az öntőasszonynál.
Aztán az üzemtől is kimentek ehhöz a nőhöz. Megfenyegették, ha nem változtat ezen, akkor vagy magát elvisszük, vagy a J.-ot. Át lesz helözve, hogy maga nem mehet oda, ő se ide.
Fizetségöt nem kért Lőri néni semmit, én magam jószántából adtam neki harminc forintot. Harminc forintot kapott.
Vót, aki pénzt se tudott adni. Volt egy eset - ismerem is, hogy ki volt az innej Asszonyvárból. - Azt mondja: férhöl adtam mind a két lányát, de még most is tartozik. Minden lányért igért egy-egy lepedőt. Csak a lányai menjenek férjhez, akihez ő akarja. Férjhez is adtam mind a kettőt, ahá ő akarta. De a lepedőket máig sem hozta meg. Izentem is neki, hogy ha a lepedőt nem hozza meg, megbánja. Na, aztán akkor mégis megvitte neki a lepedőket, még kamatot is vitt rája két métert.
(Hegedűs Jánosné Precskó Anna, 63 é. 1964.)
168. Tétemény a gesztenyefa tövében
Hát nézze, ez a fiatalasszony is e, a G. Katica. Beleznáról jött ide férjhez.
Most történt ez nem is ollan régen... Hiszen üsmeri.
És a szomszédasszonya, a férjének a szomszédasszonya, neki szánta a lányát. Na most, az udvarukban van egy nagy gesztenyefa. Annak a gyökere alatt volt elásva egy piros rongyba csavarva valami. Mert nem bontották ki... Rá három, vagy négy napra a fiatalasszony megbetegedett a lábaira. Nyomorék lett. Orvoshoz jártak, csak nem taláták el a bajját, csak nem tudták kivizsgálni...
Végül ajánlották neki a Lóri nénit, a Gyékényesi-hegyben aki lakik, javósasszonyt. O viasszal megöntötte a fiatalasszony ruhájját, mert ő nem birt elm enni.... az esküvő ruhájját, ami az esküvő napján volt rajta, mert akkor tették meg neki... És megmondta azt is, hogy egy kövér barna nő, aki legközelebb áll a rokonságban, az tette meg. Az, aki először csókolta meg, amikor kijöttek a templomból. Hát ez a férjének a nagynénje volt, az a M-né. A M. Mari. Igen, a M. Mari.
Azt mondja a Katica, gondolkodott rajta, ki is volt az? Aztán emléke
zett is rá, hogy hát a férjének a nagynénje, aki aztán megtette neki.
A jósnő megmondta azt is, hogy az udvarukban áll egy gesztenyefa - pedig a javósasszony soha nem járt náluk, nem is tudja merre laknak - , annak az észak felőli gyökeritől számítva, hét lépésre a gyökér alatt van elásva a tétemény. Azt vegyék ki és dobják a kemencébe.
Akkor a férje kiásta és meg is találta, pont hét lépésre és bedobták az égő kemencébe. A kemence már el volt készítve, és azt mondja, hogy futkozott körül a kemence oldalán. Úgy hogy a láng sokáig nem tud
ta megkapni. Nem gyulladott meg. Csak futkozott körbe-körbe, mintha valami eleven állat lett volna belekötve és hát a melegség hatására sza
ladgál, menekül. Akkor hát mégis lángot fogott és sistergett, ropogott, az mindent csinált. Nagy sokára el tudott égnyi úgy, hogy kicsapott a láng a kemenceajtón.
Utána aztán kórházba került és meggyógyult.
(Musztács Istvánná Navracsics Mária, 43 é. 1964.) 169. Rontás leventesapkával
Ez meg az én fiamon történt. Biztosan hallotta, hogy ennek a M-nak udvarót. Hát aztán tudja, hogy millen nagy szája van az anyjának. Nem engedtük neki elvennyi. Az uram nem engedte.
- Nem - azt mondja - , ha cigányt veszel is el, de ezt nem engedjük!
Nem!
És nem volt nyugta. A vasútra járt dolgoznyi, alig hazajött, még oda sem ült az asztalhoz, már futott a lányhoz. Mintha nem is lett volna az én fiam.
Már nincs is otthon. Micsinyállak? Mondhatunk akármit, mégis eljár hozzá.
Egyszer jön ez a K. Mari néni:
- Te Kati! - azt mondja. Ismered te a Lőri nénit?
- Hát hogyne ismerném?! Tunnyi tudok róla, de hogy hol lakik azt nem tudom.
- Tudod, hogy az mindent tud, választanyi is meg összeannyi is.
- Jól van - mondom - elmegyek. De Mári néni eljön velem?
- El - azt mondja.
- De nem tudom, most mit vigyek magammal? - Hát aztán elvittem én egy ünneplős üngöt, a tiszta fehér ingét.
Mikor odaérek, mindjárt kezdi: - Jaj, Katicám megjöttél? Eljöttél en
gem meglátogatnyi?
Mondom: - E, Rozi néni! - És mindjárt kezdtem is mondanyi, mi járatban vagyok. - Maga télleg tud igy öntenyi?
- De hát miilen okból lányom? Hát mond csak el szépen, mi és ho
gyan? Mi a baj?
Akkor mesélem neki, hogy mi a baj. A fiamnak nincs nyugta, mindig futnyi koll neki hozzá, a feje fáj, és hát nem tud a lánytól elmaradnyi.
Mondom, megfizetem, csak csinyállon valamit.
- A, nem kell ezért fizetnyi! - De már csinálta is, önti a viaszt...
- Gyere Mári! Nézd meg a viaszt! Itt a nő, itt a férfi, itt a sátán! Nézd csak, a férfi előtt van a tányér és a kanál!
Nekem meg azt mondja: - Téteményben van a fiad. Megtették neki.
De szerencséd, hogy - azt mondja - hétszer még nem újult rá. Mert ha hétszer már ráújul (a Hold), akkor segitennyi nem tudok.
Akkor igaz én ráfeleltem: - Ugye Rozi néni, maga csinyálta meg ezt?
Akkor rögtön kapcsot! Azt mondja: - Honnan gondullod te eztet?
- Nemcsak gondulom, hanem tudom.
- Hát, tudod Katicám - közben igy tekerte a fejit - , mivel te igen szép lány voltál és az uramnak a kévevágója is voltál, neked elárullom. Neked megmondom, télleg jártak itt nálam.
- Azért tud még segitennyi?
- De csak neked - azt mondja. Tisztán csak neked!
Nahát aztán meg is csinyáta. És használt. Már sokszor elmondtam ezt mások előtt is. A J.-né is tudta, de azért nem mert szólni.
- De - azt mondja a Rozi néni - nézd csak meg a leventesapkáját! Az uj leventesapkájából egy darab le van vágva. Ha hazamész, újhold vasár
nap fütsd be a kemencét, és ezt a sapkát dobd bele a tüzbe!
Hát hazamegyek, nézem a sapkáját és télleg! Egy darab hiányzik a sapkából. Meg is találtam. Hát aztán, most hogyan vegyem el a fiamtól a leventesapkáját? Hogy ne tudja meg. Meg, hogy az üngöt, amit megön
tött, rögtön adjam rá!
Hű, mondom, itt baj lesz! Mert majd rájön, hogy valami van...!
- De csak erőtesd rá, parancsold meg neki, hogy ezt az üngöt vegye magára!
- Este mikor hazajön a vasútról, mondom neki: - Jancsi! Holnap vedd magadra ezt az üngöt!
- Hó, majd minden nap másik üngöt cserélek? Most cserétem üngöt.
De olyan mogorván ám: - Majd magának mindennap cseréllek üngöt!
-A k k o r az apja is rászólt: - Vedd csak magadra! De azonnal vedd rád, ha anyád mondja!
- Addig-addig, csak magára vette. - Most ebben az ünneplőben men
jek holnap dógoznyi? Hétköznap, ünneplőben?!
- Ne törődj vele, csak m enj! - Hanem, hogyan veszem el tőle a sap
kát, mikor azt hordozta? Szerencsém volt. Mert volt neki egy régebbi is, azt este kicserétem. Reggel aztán keresi, keresi. Hová tette ő a sapkát?
Az este idetette, hát hová lett? Addig-addig, a rossz sapkát nem is vitte!
el, elment sapka nékün.
- Tudja, én azt a sapkát megértem elégetnyi! Mikor én azt a sapkát bedobtam a kemencébe, kicsapott a láng a kemencéből. Kékes, hara-i gos nagy láng. Pedig már inkább csak parázs volt a kemencében, mint
ha el akart volna aludni. Hanem a sapkát mikor bedobtam! Köröskörül futkozott a láng, a sarkaknál meg ki! Kicsapott a haragos láng a kemen
céből. Én meg már megijedtem. Futok az uramhoz: - Gyere! Nem akar elégni a sapka, csak jön ki a láng a kemencéből!
- Akkor az uram: - Az annya erre-arra! - nagyokat káromkodott.
Majd elégetem én, ne féjj!
- Akkor hozta a piszkafát, behánta vele a parazsat. Akkor úgy újra lángot vetett.
- Ugye, azt mondják, hogy nincs babonaság. De, tanító bácsi, van! Ez velünk történt meg.
(Sípos Istvánné Szeles Katalin, 57 é. 1963.) 170. A jánosmajori javós
Mert hát, hogyan olyan rossz életben voltam az urammal, igen goromba ember volt, iszákos, minden... Űzött, hajszolt bennünket a családdal ...
Aztán javasolták - akik már voltak nála - , hogy ő a világon mindent meg tud mondani, próbálkozzak én is oda elmennyi, hátha tud rajtam is valamit segitenyi.
Hát, aztán én is elmentem oda a Kalanics komaasszonyommal, az
tán ottan elmeséltem, hogy mi járatban vagyok és miképpen vagyunk az urammal. Ő nem öntött viasszal, ő óvasóról beszélt, rózsaftizérről. De mindent a világon meg tudott mondanyi. Még azt is, hogyan káromkodik.
Azt is megmondta, hogy az anyósom csinálta meg nékem, az babonáit meg engem, hogy megutáltatott az urammal. Szóval óvasóról beszélt és mindent a világon megmondott énnekem, mintha csak hallotta volna, hogy mi történt közöttünk.
Akkor azt mondta, hogy az ágyiruhámból öntsem ki a tollat, de még a kisgyerek vánkosából is. En aztat válogassam át, és amit találok benne, azt majd vigyem el hozzája. Hát én aztán kiöntöttem a tollat, némileg átválogattam. Amit találtam, beleraktam egy stanecliba. Abban volt csó
tányborsó, abban volt tökmag, dióhéj, üngics, pöngics. De ez mind négy
féle cérnával össze volt kötözve. A tökmagnak a teteje ki volt pattintva és élire a toll bele volt állítva. És kék cérnával összevissza volt kötözve.
Akkor a borsó ..., az megent széjjel volt pattintva, az meg piros cérnával volt összekötözve. Akkor a dióhéjába is mind élire volt rakva a toll. Tik- toll, mintha úgy lett volna bele ültetve.
Aztán ezt mind összeszedtem, elvittem ehhez az asszonyhoz. Kezébe adtam neki a staneclit. De meg se nézte, már mondta is: - Még nincs itt minden - azt mondja. - A koszorújából még hiányzik három bimbó. És - azt mondja - menjen haza, újból öntse ki a tollat és úgy válogassa át a tollat, mint a babot, szemenként. Válogassam ki.
És mit tesz Isten? Meg is találtam. Egy sárga pakrócdarab volt. Abban volt viasz, akkor ilyen faszén, meg benn volt a koszorúmnak a három bimbója. Mert akkor még őröztem a menyasszonyi koszorúmat. De az a rongy, össze volt varrva, mint egy buksza. Abba volt rakva ez a minden
féle... Na, akkor én azt elvittem ehhez az asszonyhoz. Odaadtam nekijje, megen az óváson imádkozott. Forgatja az óvasót, azt mondja: - Hogyan is fejezzem ki, hogyan is mondjam, mert csúnyára jönne ki? - Szóval ak
kor a kezét összecsapja az asszony és azt mondja: - Istenem, Istenem! Az a vén kurva, nem fél majd megdöglenyi? Hogy mit csinált az magának?!
Mert ezen már senki sem tud segiteni, mint egyedül a jó Isten. Mert ezt úgy megtette, hogy nincs az a javós, aki segéllen rajta.
Az egészet hittem is, nem is. Nem akartam elhinnyi. A, mondom, én nem hiszek az ilyen babonaságokban. Nahát aztán nem sokára rá, a na- pamnak az anyja megbetegedett. Én már hét évig nem voltam a háziknál.
Igen megbetegedett, hogy hát a halálos ágyára döntötte a betegség. Nem
sokára meg is halt. Előtte azonban elküldte a másik menyecskét hozzám, hogy menjek el hozzája, mert ő addig nem tud meghalnyi, még énvelem nem beszélt. Kért, hogy vigyek neki valami ennyivalót. Készítsek nekijje valamit. Mondom én a menyecskének:
- É n mindent elkészítek, de én tihozzátok nem megyek. De elmegyek a hegyre, a pincéhez, gyere oda, onajd aztán elviszed majd, amit kívánt.
- El is ment a menyecske haza, de a nagymama visszaküldte, hogy mondja meg énnékem, hogy ő addig nem hal meg, még én oda nem me
gyek. Hogy énvelem akar beszélni. Közben, itt a hegybe volt neki két rokonnya. Az egyik a Sujszter Naca néni, meg a Gerencsér Rozi néni.
Ezeknek igy elmondtam, amit az öreg mama izent.
Te - azt mondja - , ne törődj vele, akár mit is csinyál a napad. Mi is elmegyünk veled. Ne félj semmit! Nem lesz semmi bántódásod. Mert tudja Isten, mi fekszik az öregasszony szivén? Mit akar mondanyi? Csak gyere el!
Na, akkor igy vasárnap elkészültem, evvel a két rokonnyal elmentem.
Ott benn volt az anyósom is, az egész család a szobában, mikor a nagy
mama azt mondta:
Gyere édes gyerekem, mindent elmondok. Ez az ördög cimborája! - és a lányára mutatott. Azért szenvedsz te annyit, mert ez tette meg tene
ked, hogy az urad rád sem nézhet. Ez csinyáta meg. Ez tett meg mindent.
De hát én eddig nem tudok meghalnyi, még teneked ezt el nem mondom.
Mert te igen-igen jó voltál, hanem ez az ördög cimborájja megtette... Ezt úgyis az ördögök elevennyen viszik a pokolba! Szégyen, hogy a lányom, de ezt el kell mondanom.
Az én anyósom meg ott állt, de egy szóval sem mondta azt, hogy hát: - Mit beszél, mama?! Ez nem igaz, vagy valami. Egy szót sem szólt.
Mikor ezt igy nekem elmesélte, még azt is mondta, hogy: - Édes gye
rekem, én most meghalok, de a temetésre elvárlak. Mondom:
- Ha megizenik, elmegyek.
- Próbálja csak ez az ördöglova nem megizennyi neked! Eljövök érte és széttépem. Próbálja csak meg! - És akkor szépen meghalt a nagymama.
Hányban volt ez? Vagy húsz éve is van már. Beleznán, mert én oda mentem férjhez. Én nem akartam elhinnyi, de ez velem történt meg, hogy nagymama addig nem tudott meghalnyi, míg nekem nem mondta el, hogy az anyósom velem mit csinyált. Hogy ö tette meg, hogy mi elváltunk.
(Hogyan hívják azt, aki ilyen rontásokat tud tenni?) Magyarul boszorkány. Horvátul? Copemica. Cóprállás...
(Hegedűs Jánosné Precskó Anna, 63 é. 1964.) 171. Rontás virággal
Hát azt mondják, hogy szegfűvel is lehet... Piros szegfű... Evvel... Azt mondják, hogy evvel tudnak valamit igy csinyálni. Hát, hogy hogyan kell azt csinyálni, nem tudom, de hogy az én Marim mesélte, hogy vele is az ő anyósa megtette, vagy megtetette, mert az a csurgai Naca néni, az a hajcsár, mindég odajár. Aztán az tud ilyesmit.
Mert ez én Marim nem akart oda férjhez menni, ahá ment is.
- Mama! - azt mondja - mikor jöttem haza, ki lett anyósom, három szál szegfűt hozott ki utánam a kutasi állomásra. De nem szólt hozzám egy szót sem, csak odanyujtotta nekem azt a három szál szegfűt. Elvettem, de engem már le sem tudott volna beszényi a fiáról senki. Pedig hát nem tet
szett nekem a legény, nem is élünk jól. De hát az annya megtette nekem.
De hallottam én eztet mástól is. A Bukovics Annus néni is mondja, hogy avval az ággal háromszor üsse meg annak a legénynek a vállát, akit magának akar, akkor már nem tud tőle elmaradnyi. Azzal az ággal, amelyiken Szent György-napkor a madarak szerelmeskednek.
(Hegedűs Jánosné Precskó Anna, 63 é. 1964.) 172. Boszorkány kutya képében
Valamikor a F.-né is nagy boszorkány volt itt Asszonyvárban. Mikor te
mették, és a koporsót fölemelték, hogy vinnyi akarják, akkor a vihar lőtt, hogy még az ablakok is kidurrogtak. Az biztos.
Az nagy boszorkány volt. Az a vénasszony minket is tönkretett. Ho
gyan? Babonaságot tett az istállóban. A jószág nem mert a fal mellé állni sohasem. Soha. A ló is rugótta a falat, meg a tehén is. Nem tudtunk mit csinyálni. Már hét darab tehenünk megdöglött. Volt, hogy este semmi baja nem volt, reggelre megdöglött a tehén az istállóban. Szegény édes
apám mindig szidta. Ollan irigyek voltak, pedig a rokonsághoz tartózott.
Mikor a tehénnek már nem volt teje, mindig mondta neki apám:
- Angyi! De én magát agyonütöm, ha a tehenünknek a teje nem jön vissza! Én agyonütöm magát!
Ő nem, ő nem! Akkor meglestük. Egyszer apám, anyám kinn a mezőn kapáltak. Én meg a bátyám, a Pista ollan gyerekfélék voltunk, mi otthon maradtunk.
-T ud játo k gyerekek, délben mi nem jövünk haza, ti szoptassátok meg a borjut - azt mondja. Ollan messziről nem jövünk haza.
Harangoznak délre, abbahaggyuk a játszást, mondom: Pista gyere, megszoptassuk a borjut! Hát akarok bemennyi az istállóba, volt ollan nyári ajtó, hogy hát ugye nyáron szellőzzön az istálló... Látom ám, hogy két kutya, két nagy kutya benn van az istállóban. Ilién nagy vadászku
tyák. Mondom a Pistának:
- Gyere ide, nézd mekkora kutya van az istállóban?
- Ne bolondozz, iszen be van csukva! - Mert be szoktuk csuknyi, lakatot tennyi a külső ajtóra. - Hát, hogyan ment be?
Mondom: - Csak gyere! Nézd, itt van a két kutya az istállóban. Gye
re, üsd meg ezeket a kutyákat!
De ezek nem ugattak. Ahogyan kiment a két kutya az istállóból, az egyik a F.-né felé ment, a másik a M-né felé, mert az is boszorkány volt.
Megint elvették a tehén tejét. Este már nem adott semmit, pedig mindig jó fejősteheneink voltak. Ahogyan anyámék megjöttek a mezőről, rékál a tehén. Szaladtam elejbük és mondom: - Két kutya volt az istállóban, és mondom dobáltuk őket. Egyik a F- néhezhoz ment a másik az M-néhez.
Most aztán jö tt egy kódis, valamikor jártak innej Muraközből. Aztán anyám panaszkodott neki, hogy mit csinyállon? Hogy mennyi jószággal káros vagyok - azt mondja - , de illen szomszédok vannak..., akik elve
szik a jószágunk tejit. így panaszkodott neki.
Tudja mit csinyállon? - azt mondja. Ujhold vasárnapján reggel fejjen meg, még napkőtte előtt és a tejet, de még azt is, amit kiöblített a fejőkében, öntse bele egy vályúba. Öntse a válura. - És valamikor voltak házaknál is fegyverek - , lőjjön bele! Majd azok, akik megrontották, odajönnek.
Szegény apám meg igen szeretett rapsickonnyi. Szépen odaát a fegy
verrel. Ha hiszi, ha nem, odajött a két kutya enni! Akkor az apám az egyikre rálőtt. Többet nem mert, mert félt, hogy baj lesz... És a F.-nénak a lábát lőtte meg. Másnap a kórházba kellett vinnyi. Úgy meg is döglött, hogy kukacos volt a lába, meg minden. Isten bizony, ez így igaz!
Rá másik nap, jöttek a csendőrök puskát keresnyi. Hát! Azt mondják:
- Szeles bácsi, Magának van fegyvere.
- Hát, ha van, keressék meg! Magik a csendőrök. Én elő nem tudom annyi.
Ugye akkor nem úgy volt mind most, nem vették ollan szigorúan.
Mosologtak, mert jól ismerték édesapámat. Keresték is, de nem ta
lálták meg. Ez még az első háború előtt volt, még kislánka voltam.
Kilencszáztizbe? valahogy úgy.
Na, akkor a F.-né bele is halt, hogy hát elmérgedt neki a lába. Na, annak a temetésire emlékszek vissza, hogy millen nagy vihar kerekedett, amikor fölemelték a koporsót, hogy viszik a temetőbe.
(Sípos Istvánná Szeles Katalin, 57 é. 1963.)
173. Rétessütő boszorkány
(Hogyan is sütötte Krizsánko néni a réteseket?)
... mindég csak turósrétest sütött. Fiatal mönyecske volt a háznál, an
nak meg gyanús volt, mert nem volt jó ize a rétesnek. De hát nemcsak, hogy különös volt az ize, hanem semmiféle állatjuk nem volt, tehenet sem fejtek, meg nem is hozták a túrót, mégis mindég túrós rétes volt.
nak meg gyanús volt, mert nem volt jó ize a rétesnek. De hát nemcsak, hogy különös volt az ize, hanem semmiféle állatjuk nem volt, tehenet sem fejtek, meg nem is hozták a túrót, mégis mindég túrós rétes volt.