8. [A SZÉP MAGYARORSZÁG EGY VIDÉKI VÁROSÁBAN
21. LIRA, KALENDÁRIUM, MESE, VERS, KABALA
(1912.)
Kedvem volna énekelni – ritka kedv Egy idő óta
Arany János.
1.
Kedvem van írni és még nem tudom, mit írok – vonalzott papi-ros van előttem, valóságos írka, minden vonal egy-egy sín és az egész papiros egy nagy fehér pályaudvar, hova, hova induljak ezeken a síneken? Végtelenül szomorú vagyok, teljesen egyedül, az imént volt nálam egy barátom és soha ennyire nem láttam, hogy nincsenek barátaim, eszembe jutott valaki, akit nagyon sze-rettem és aki tán mindenki közt legjobban szeretett, mint ahogy a vadászok szeretik legjobban az állatokat, – és akihez minden kétségbeesett és szenvedélyes közelség sem tudott közelhozni, előttem az óra, előttem a naptár, az óra estét mond, a naptár de-cembert, egy év! egy évvel megint szomorúbbak lettünk!
Mintha nagyon vén volnék és örök időtől ülnék itt az íróasz-tal fölött és szakállam íróasz-talán már át is nőtt az aszíróasz-talon és ha fel akarnék kelni, ezer vén és fehér szálat fájva kellene eltépnem.
Az egész eddigi életem eltörött. Mindent elhagytam és most megint mindent elülről kell kezdenem, mint már annyiszor.
Elfoszlott a lelkem, mindenfelé, darabokba, nagy messze-ségbe, alföldekre, havasok közé, hoztam-e még valamit belőle?
vagy csak egy özvegy test az, ami itt ül és megtartotta régi szoká-sait: mozog, olvas, beszél, ír, mint egy masina és nem veszik észre, hogy nincsen lelke. Mint akinek messze ment a hites-társa, Amerikába és sohasem fog visszatérni: nem tartják öz-vegynek, pedig az már, örökre.
Lassan jár az órám és vagdalja az időt, egyformán, mint
bol-tos a szalámit, ó, mennyire jobban szeretem a naptárt, mint az órát. Mért nincsenek piros számok az órán, itt-ott, közelebb-messzebb? Mért nincsenek ünnepórák és ünneppercek, amikor naponta egy-egy percre...
A naptár az év himnusza.
Az ünnepeknek ritmusa dobog a rest időben.
A naptár az év himnusza:
vörös napoknak ritmusa fekete esztendőben.
2.
Szeretem az ünnepeket és az év nekem nem egyéb, mint az utazás ünneptől ünnepig. Irígylem a szemlélődő szerzetest, aki-nek minden nap ünnep, mert minden napnak megvan a maga szentje, a maga emléke, minden nap újra hoz vissza valami ré-gen elmúltat és soha el nem múlhatót, mint ahogy a Nietzsche óriási világesztendeje mindig újra gurítja vissza az egész vilá-got. Az ünnep az emberiség nagy lírája, melybe nagy vallásos élményeit sűrítette. és látod, olvasó, arra a nagy bajra, hogy élünk, csak az lehet orvosság, hogy kitágítjuk életünket és még jobban élünk és elkábulunk a nagy életben – az életet, amely oly csodaszép nagyban és olyan rettenetes gyötrő néha kicsi-ben, hogy a legnagyobb nemeslelkűség az Úristennek meg-bocsátani, csak úgy tudom elviselhetővé tenni, hogy a magamé fölött még az emberiség forgó életét is megélem, az örök esz-tendőt, lírájával. Azért, olvasó, jere, utazzunk át az éven, ün-neptől-ünnepig, a versnek robogó szekerén, ütemre forduljon a kerék és minden fordulás végén mindig csörrenjen egyet és ez a csörrenés olyan legyen néha, mint egy heje-hujja, néha mint egy sikítás.
3.
1. Új esztendő beköszön régi könyvben új lap új topán a küszöbön ég küszöbén új nap.
Ej haj dús az év minden jót igér, minden napja cél és minden éje kéj.
2. Vízkereszt: a világ vár csillag ég az égen
Gáspár, Menyhért, Boldizsár jönnek a tevéken.
Ej haj szép az év, minden napja szép, minden éj egy álom, minden nap egy kép.
3. Gyümölcsoltó: boldogan angyal kél a szélben, a Megváltó megfogan tiszta szűz méhében.
Ej haj mély az év, minden napja mély, születés a nappal, foganás az éj.
4. Kelj vasárnap Palmárum bujj elő, zöld zsenge:
Krisztus urunk szamáron megy Jeruzsálembe.
Ej haj nyől az év bársony barkaként:
barka síma, bársony macska talpaként.
5. Nagypénteken délután szél nyög a kereszten, fenn a bús Kálvárián meghal a bús Isten.
Ej haj bús az év, minden napja bús, nappala borús és éje háborús.
6. Husvét reggel felragyog alleluja szólal,
Sírból Krisztus kilobog piros lobogóval.
Ej haj, halál ellen balzsamír az év, mert a nap feltámadás és az éj csak rév.
7. Piros Pünköst mosolyával piros rózsa éled:
tüzes nyelvek záporával harmatoz a lélek.
Ej haj, lélekév!
meghal, mégis él:
az eleven napnak szelleme az éj.
8. Péter és Pál: Damaskus, Fény kel az útporbul:
Paulussá Saulus lováról lefordúl.
Ej haj csodaév fordul és cserél Minden éjből nap lesz, minden napból éj.
9. Szent István a vánkoson nyújtja koronáját, Magyarország köszönti régi patrónáját.
Ej haj örök év örök reménység, ahol a föld nem segít, megsegít az ég.
10. Névnap: Mária neve zengi át a tengert, kit az Isten eleve anyja gyanánt szentelt.
Ej haj gyöngy a nap.
Gyöngyfüzér az év:
minden nap egy névnap, minden gyöngy egy név.
11. Mindenszentek: hideg ősz bolyg a szellem fázva.
fázó népség temetőz sírokon gyertyázva.
Jaj az év temető, mindennap egy holt, minden napra minden éj ráírja, hogy: Volt.
12. Fenyőillat: Karácsony Betlehem és jászol:
fügén élsz és kalácson, de a szíved gyászol,
Szép az év, szép a nap, de a szíved oly bús:
Volt egy gazdag kis gyerek, aki most vén koldús.
13. Tizenkettő: tik, tak, tik...
évet év most veszt el:
Versbe tizenharmadik az öreg Szilveszter.
Klepetusán – ő az év – minden gomb egy nap:
gimbeli-gombolja s megint belekap.
4.
Háromszázhatvanöt gomb kicsit sok egy köpönyegre: eszten-dőbe tart, míg végiggombolja. De hol képzelek olyan köpö-nyeget, amelyiken háromszázhatvanöt gomb legyen? Ez két-ségkívül rossz hasonlat lenne, ha én találtam volna ki, de jaj!
én az öreg Szilvesztert így láttam s most, szilveszteri mesének elmesélem találkozásomat az öreg Szilveszterrel.
Azon az emlékezetes Szilveszter-éjen volt, amikor éjféli mise is volt, ami Szilveszter-éjen csak egyszer történt eddig és
száz évig megint nem fog történni – egyszóval azon az éjjelen, mikor ez a század született. én akkor gimnázista voltam és biztos benne, hogy nagy ember leszek és arról ábrándoztam, hogy megírom az új Carmen Saeculárét, Horatius módjára, de modernül, egész mély, forró és friss filozófiámat beleöntve egy hatalmas énekbe, mely egyszerre ismertté tegye csúf neve-met egész Magyarországban, hozzáértve Erdélyt, a regényes Er-délyt, kedves regényeim színterét, álmaim paradicsomát, amely valóságom poklává lőn később. Egyébiránt magányos gyermek voltam és mindig titokban szerelmes, tétlen és töprengő, nagyon okos és nagyon naiv, harcvágyó, halálokról és dicsőségekről álmodó, bátor a halálra, félénk az életre. Kisleányok voltak akkor nálunk, a húgom leánypajtásai, és én, leányok között ne-velődött fiú, elfogultan ültem közöttük és szokásból és únottan egy olyan játékot játszottunk, amit mindig Szilveszter-estjén szoktunk játszani és amit dióval kellett játszani.
5.
Valakinek nem volt szabad odanézni és akkor választottunk egy diót. Aztán az illető mindaddig szedte a diókat, míg a vég-zetes dióhoz nem ért. Akkor mindannyian egyszerre felkiál-tottunk és több dióhoz nem volt szabad nyúlni. Néha valaki mindjárt először a tiloshoz ért és szokott akkor lenni gaudium.
Máskor olyik boszorkányosan mind kiszedte a diókat a tabu körül és azt az egyet hagyta utoljára. Igy egyik egész vagyont halmozott fel maga előtt dióból, másik befizetni sem tudott, akkor, mikor a kasszát meg kellett tölteni. A játék általában csöndes volt, csak olykor zavarták meg a nagy belenevetések és belekiáltások. Lassan, gondolkozva szedtük ki a diókat, mintha bonyolult számítások vezérelnék választásunkat, holott csak a véletlen vezetett. és ez a játék, amit csak Szilveszter napján szoktunk játszani, jelentett valamit.
Azonban olyan korban voltunk, amikor már és még – les Déjas sont les Encors – úntuk a játékot s csak az időt töltöttük vele, hogy majd elmegyünk a híres éjféli misére, melyet Szil-veszter éjén életünkben csak egyszer hallgathatunk. Milyen varázsa van a lélekre mindennek, ami nem ismétlődhetik. Az egyetlenben érezzük a végtelen visszáját. Az a gondolat, hogy többet sohasem mehetek Szilveszterkor éjféli misére – bár az éjféli mise Szilveszterkor is csak olyan, mint karácsonykor – valami különös szomorúsággal töltött meg. Nevettek a nyug-talanságomon, amivel az órát néztem és azt mondták, hogy hiszen minden nap egyforma és a századfordulás nem is biz-tos, hogy az idén van és egyébiránt ez csak emberi megálla-podás és az idő mindig egyforma és nincsenek szakaszai. De én ellentmondtam s e hazug világban egyetlen módja az igaz-mondásnak: ellentmondani. én úgy éreztem, hogy az időben éppen azok a gondolatok és érzések a lényegesek, amik hoz-záfűződnek és amik olyan tarkává és változóvá teszik és nem a változó, hanem a mindig egyenlő idő az emberi elvonás és csinálmány.
Végre csakugyan elmentünk: Rozi a konyhában bebugyo-lálta a fejét a szürke meleg keszkenőbe és jött velünk. Hideg volt, a falusi utcán a lombtalan fák fázó csontvázaknak látszot-tak, a kutyaugatásban kísértetek üvöltését hallottam. Regényekre gondoltam, Erdélyre, pusztákon fagyó vándorokra, a kedves-arcú kislányok jó melegen öltözködve mentek előttem.
6.
A templomban nagy, téli parasztszag volt, nagy nép, térdepelő asszonyok, akiknek domború melle és feje, mint a harangfeje, alig látszott ki a felpúposodott, keményített rokolyák öbléből.
én hátramaradtam a kórus alatt, ahol nem égett a gyertya és
a kórus nagy árnyat vetett és ott az árnyékban volt egy gyónta-tószék, egy kis barna őrház, az Isten őrháza.
Sok gyertya égett a templomban és az oltár mellett nagy ba-rokk angyalok lehetetlenül csavargatták aranylábaikat.
Gyertyaszag és zsírszag és parfűmszag és tömjénszag és sűrű levegő.
éreztem, hogy ebben az egész gyülekezetben én vagyok a legfontosabb személy és az egész éjféli mise voltaképpen az én kedvemért van, hogy valamire megtanítson engem.
A sekrestyés sanda volt és amikor jött a csengős persellyel, úgy tetszett nekem, hogy rejtelmesen odaintett az elhagyott gyóntatószék felé. és akkor odanéztem és ott láttam ülni az öreg Szilvesztert. Senki se látta, csak én. ott ült a gyóntató-székben, gyóntató gyanánt, fölébe hajolt a farácsos kerítés kis asztalkájának és hosszú vén szakálla már átnőtt az asztalkán.
De én a szakálla mögé lestem és láttam, hogy fehér csuha van rajta, mint némely szerzetesrendeké és a csuhán elől hosszú gomb sűrűn, éppen mint a papoknak, csakhogy ez a gomb mind fekete volt és közbe-közbe, szabálytalan közökben, egy-egy vörös. Mel-lette még a gyóntatópadon egy kövér fekete macska ült fényes szemekkel. Rám nézett. én meg néztem az öreg Szilvesztert, amint egyik kezével éppen az utolsó gombját gombolgatta.
Kleptusán – ő az év – minden nap egy gomb.
Dorombol a macska Dimdirim-doromb.
7.
Epilóg.
Jár a szél, jár az év örökké tűnik mint óriási rostán, A múltak neve: soha többé, A jövő neve: mindig eztán.
Most farsang. Berta, Margit, Ágnes leng könnyű gázban, lenge tüllben – S a föld, ez óriási mágnes
tétlen kering a langyos űrben.
Tétlen kering és hordja hátán vidám Bertát, Margitot, Ágnest, s lassan hálózza át a Sátán ezt a rabtartó szörnyű mágnest.
Sátán hálója semmi volna, az ördög bácsi jó barátunk:
de fáj örök körünk unalma, jaj, hogy e körből ki se látunk.
Jaj, hogy e kör szabván örökre, világ vetése, nem aratni!
világ virága, nem gyümölcsre hullik az ördögöt mulatni.
Mulatni, bár kacaghatatlan kínunkon, mely perc néki s álom mulatni e haladhatatlan
szünetlen úton, szörnyü záron.
ó boldogok, kik régen éltek és boldogok, kik rég meghaltak, akik nem tudtak és reméltek, akik hittek s csalódva csaltak, akik hittek, de nem a mennynek, hittek a földnek, földi útnak:
kik hitték, hogy nem körbe mennek, s mert egyre mennek, tova jutnak.
Boldogok ők, miként a rab, ki nem tudja még, hogy háza börtön, nem tudva, hogy itt kell maradni, utaztak az égbe a földön.
Volt, volt a föld az ég vasútja, szállván az űrbe tova vélük, most csak forgó malom az útja s tapossuk, mint lovak a szérűt.
Ezen az únott régi pályán e csügesztő, hitetlen hittel, bamba tűréssel, mint a bárány hányszor robotolunk még mi itt el?
Haladva és haladhatatlan megállhatatlan, alhatatlan maradva és maradhatatlan, és telhetetlen, halhatatlan?
Kabala.
Egy:mennyi mindent próbáltam én, – de minden egyre megy.
Kettő:
az egyből kettő sohse lesz, – magányos lelke meddő.
Három:
rossz útra visztek, életem, szerelmem és halálom!
Négy:
négylevelű nyíl útadon, – vakon mellette mégy.
Öt:a sorsod öt kemény pecsét: ne hidd hogy feltöröd.
Hat:bár építnéd mézednek a szép hatszög mézfalat!
Hét:de te utazni kergeted a Göncöl szekerét.
Nyolc:
a nyolc a harapófogó, hogy égve fölsikolts.
Kilenc:
kilenc hónap, miért tevéd, hogy engem fölteremts?
Tíz:az egyhez még egy nulla kell, a léthez Léthe-víz.
Tizenhárom:
hiszen várom,
majd jön valami semmin út, valami vizen álom.
21/A. LÍRA, KALENDÁRIUM, MESE, VERS, KABALA.
[Kézirat]
Szilveszteri novella
Kedvem volna énekelni – ritka kedv Egy idő óta...
Arany János.
1.
Kedvem van irni és még nem tudom mit írok – vonalzott papi-ros van előttem, valóságos írka; minden vonal egy-egy sín és az egész papíros egy nagy fehér pályaudvar; hova, hova in-duljak ezeken a síneken? Végtelenül szomoru <. g> vagyok, teljesen egyedül; az imént volt nálam egy barátom és <minde>
soha ennyire nem láttam, hogy nincsenek barátaim, eszembe jutott valaki, akit nagyon szerettem |:és aki talán mindenki közt legjobban szeretett, <még>mintahogy a vadászok szeretik legjobban az állatokat, –:| és akihez minden kétségbeesett és szenvedélyes közelség sem tudott közelhozni; előttem az óra, előttem a naptár, az óra estét mond, a naptár decembert;
egy év! <megint vége> egy év<nek>vel megint szomorubbak lettünk!
Mintha nagyon vén volnék és örök időtől ülnék itt az író-asztal fölött és a szakállam talán már át is nőtt az író-asztalon és ha fel akarnék kelni, ezer vén és fehér szálát fájva kellene el-tépnem.
2.
Az egész eddigi életem eltörött. Mindent elhagytam és most megint mindent elülről kell kezdenem, mint már annyiszor.
Elfoszlott a lelkem, mindenfelé, darabokba, nagy
messzesé-gekbe, alföldekre, havasok közé; hoztam-e még valamit be-lőle? vagy csak egy özvegy test az ami itt ül és megtartotta régi szokásait: <jár> mozog, olvas, beszél, ír, mint egy masina; és nem veszik észre hogy nincsen lelke. Mint akinek messzement a hitestársa, Ámerikába és sohasem fog visszatérni: nem tart-ják özvegynek, pedig az már, örökre.
Lassan jár az órám és vag<.>dalja az időt, egyformán, mint a boltos a szalámit; ó mennyire jobban szeretem a naptárt mint az órát. Mért nincsenek piros számok az órán, hellyel-közzel, nem egyforma távolságra egymástól? Mért nincsenek ünnep-órák és ünneppercek amikor naponta egy-egy percre – – –
A naptár az év himnusza.
Az ünnepeknek ritmusa dobog a rest időben.
A naptár az év himnusza:
vörös napoknak ritmusa fekete esztendőben.
3.
Szeretem az ünnepeket és az év nekem nem egyéb mint az uta-zás ünneptől ünnepig. Irígylem a <p> szemlélődő szerzetest, akinek minden nap ünnep mert minden napnak megvan a maga szentje, a maga emléke; minden nap |:ujra:| hoz vissza valami régen elmultat és soha el nem mulhatót, mint ahogy a Nietzsche óriási világesztendeje mindig ujra gurítja vissza az egész vi-lágot. Az ünnep az emberiség nagy lirája, melybe nagy val-lásos élményeit sürítette. és látod, olvasó, arra a nagy bajra, hogy élünk, csak az lehet orvosság, hogy kitágítjuk életünket és még jobban élünk <-.> és elkábulunk a nagy életben – az életet, amely oly csodaszép nagyban és olyan rettenetes gyötrő néha kicsiben, |:hogy a legnagyobb nemeslelküség az
Uristen-nek megbocsátani,:| csak ugy tudom elviselhetővé tenni, hogy a magamé fölött még az emberiség forgó életét is megélem, az örök esztendőt, örök lirájával. Azért, olvasó, jere, utazzunk át az éven, ünneptől ünnepig, a versnek robogó szekerén; ütemre forduljon a kerék és minden fordulás végén mindíg <.>csör-renjen egyet, és ez a csörrenés olyan legyen néha mint egy hejehujja, néha mint egy sikítás.
4.