ILUS CSODANAPJA[.]

(Egészen közönséges mese – éppen gyerekeknek való.) Egy mesét mondok abból az időből, amikor még nem is volt háború. Az embereknek oly jó dolguk folyt, hogy már szinte únták magukat. De kivált ám még a gyerekek, – mert nem volt miről hallani, és az ujságban csupa olyanok voltak, amiket ők nem is értettek. A katonákat nézni sem volt érdekes, abban az időben. és volt egy kislány, Ilus, aki majd meghalt az unalom-tól, mert a mamája már nem akart mesélni.

– Menj, olvass az olvasókönyvedből, – mondta inkább. – Ekkora lánynak már tanulni kellene.

De Ilus nem nagyon szerette a betűket, és mikor nem me-séltek neki, mindig játszott és rosszalkodott, és mindenféle mesebeli csodákról meg tündérekről fantaziált, az oskolával annyit se gondolt, mint én a babhüvelyezéssel: üzent is néha valamit a tanítónéni.

– Becsuklak a kaminba – fenyegette meg ilyenkor a mamája Ilust; de nem adott rá semmit.

Egy éjjelen álma volt Ilusnak, valami tündérekről álmodott, nagy elkésve szaladt másnap az oskolába, bújt az első padba, ahova ültették, hogy szem előtt legyen:

– Csak észre ne vegye a tanítónéni, hogy nem hoztam se pennát, se plajbászt!

Hát pedig írni kellett és Ilus kétségbeesetten rugdosott hátra a többi kislányhoz.

– Adjatok egy plajbászt!

De csak nevettek, és Ilus sírni akart, és bedugta az ujját a szá-jába, – ez volt a szokása. Hát ekkor, – figyeljetek csak, – mintha egy plajbász hegyét érezné a nyelvével. Kikapja az ujját, oda-néz: hát az ujja végén, akár hiszitek, akár nem, egy rendes plajbász nyőtt. és innen kezdődik az Ilus csodálatos napja.

A tanítónéni azt rendelte, hogy tintával írjanak, – s hopp!

Ilusnak a másik ujjavégén egy helyes kis tollszár bújt ki, gyö-nyörű aranytollal. Úgy ám, de nem volt tinta; a kislány hanyag-sága miatt egészen beleszáradt a tintatartóba. Ilus zavarában megin a szájába dugja az ujját, a tollszáras ujját: s lám, mire kiveszi, a kis aranytoll meg van mártva és írni lehet vele. Pe-dig semmi tintaízt sem érzett a szájában.

Ki tudná leírni mindazt a sok bolondos dolgot, ami aznap történt Ilussal az oskolában? Mikor elhibázott valamit, és nem volt gumija, csak le kellett ütni a fejit, és az orrocskájával dör-zsölte ki a malacot: az orra mintha tiszta radírgumi volna!

S mintha csupa tündérek jártak volna kezére mindenben. De vigyázott, hogy észre ne vegyék a többi kis lányok, s mikor kész volt az írás, egymás után letördöste ujjáról a tollszárat, plajbászt; zsebredugta, az ujja megin olyan lett, mint elébb. De félt, hogy az orrán látszik a radír, és befogta, mintha náthás lenne.

otthon aztán bírni se lehetett vele, hogy ilyen csodalány lett. Hiába mondta az anyja:

– Becsuklak a kaminba!

– Úgyse csuksz be – felelte a rossz lány. – Csukj be, mama!

Már szeretném is látni egyszer a kamint belülről!

Hát ez a csoda is megesett most az egyszer. A mama nagyon megharagudott, kézenfogta Ilust, kivitte a gangra, betuszkolta a sötét kaminba, rácsukta az alacsony pléhajtót. Ilus egyedül maradt a koromban.

Egy darabig csak bőgött összekuporodva; aztán megúnta és elkezdett tapogatózni. Nem látott semmit, csak a nagy szagot érezte.

– Hüjj, de kormos leszek, – gondolta magában. óvatosan tapogatózott: félt, hogy beüti a fejit valami kürtőbe. Egy-szer csak, abban az irányban, amerre a kályhát sejtette, valami könnyü mozgásfélét érez, valami selymes finom, fölfelé való mozgást. Elkapja az ujját nagy ijedten.

– Ne félj! – suttogta egy hang.

– Ki van itt? – kérdezte Ilus és a lélekzetét is visszatartotta.

– én vagyok a Füft – felelte az ismeretlen hang, – éf ha aka-rod, kiviflek innen a kéményen kereftül, a fabadba.

– Néni – kérdi a kislány, – mért beszélsz te olyan furcsán?

– Mert én vagyok a Füft, – felelte dühösen. – No fieff, mer fürgőf av utam. Fel, fel, fel, fel, felfelé...

– De én félek tőled, Füst néni, bizonyosan nagyon kormos is vagy.

– Iluf if kormof, Iluf is kormof már. Moft már. Nof már! – pöfögött a Füst. – Kapafkodj a foknyámba gyorfan, fép fely-mef uj foknyámba, fel, fel, fel...

Ilus bele akart kapaszkodni, de a szövet elmállott a kezé-ben, mint a pókháló. Hanem amint előrelépett, érezte, hogy megkapja alulról valami nagy szél és hopp! viszi, viszi fel-felé. Szűkes kéményen szálltak keresztül a könnyű nénivel, nagy korommaszatokat súroltak, s Ilusnak egyszer-egyszer az arcába is csapódott holmi nagy, puha, szinte nedves, formát-lan vacak. Rossz ám a kéményben utazni, gyerekek. Ilus majd megfulladt a büdösségtől.

– és milyen lesz a ruhám! – gondolta.

Szerencsére a szél hamar vitte őket és egy perc alatt kilökte a háztetőn. Ilus oly gyorsan röpült ki, hogy ha idején meg nem kapaszkodik a kémény peremébe, talán kivetődik a sodorból s lezuhan az utcára.

Bezzeg jó volt a szabad levegőn. Ilus a kéményre ült, és borzalommal nézett végig elkormosodott öltözetén.

– Névd inkább a kilátáft – suttogta a Füst. – Mennyi völd fa!

Mennyi háftető! Ugye fép itt, ugye fép itt?

– Huj, néni! – kiáltott fel Ilus egyszerre ránézve. – Te nem is vagy kormos! Milyen szép ruhád van! Milyen szép szürke selyemruhád! Néni! Néni! Hiszen te meg sem állsz! Mért nem pihensz egy kicsit? Hova sietsz, néni?

– Fel, fel, fel, fel, fel – felelte a Füst. – Egy látogatáft tefek.

– Kinél?

– A teftvéremnél. Magafan lakik, magafan lakik.

– Az égben lakik a te testvéred? Ki a te testvéred?

– A felhő, – pöffentette ki a Füst, és sietve karikázott a ma-gasba. – Föl-föl-föl-föl-föl-föl-föl...

– Néni! – kiáltott Ilus, – vigy engem magaddal! Az égbe!

ott lehet ám még csak szép! onnan lehet ám még pompás ki-látás! én szeretem a felhőket! én szeretnék játszani a testvé-red gyerekeivel, a bárányfelhőkkel! Bárányfelhők, cicafelhők!

Mennyi szép kis cicafelhő lubickol az égen!

– Nem if birlak el, nem if birlak el, – dohogott Füst néni. – Fárad a Füft odafönn, fárad a Füft odafönn.

– Csak vigyél el néni, – könyörgött Ilus. – Ha eddig el-bírtál, eztán is el fogsz bírni. Látod, én nem félek: vigyél el!

odaadom a rózsaszín szalagomat: milyen jól fog állni a szürke ruhádhoz! – Persze csupa korom volt már az a szalag.

– Viflek ifen, viflek má! – engedett végre Füst néni. – Gyere, vigyelek hát.

Ilus beljebb ült a kéményen, hogy a huzam sodrába kerül-jön, és a jó Füst egyszerre fölkapta, és vitte föl, föl, a kék le-vegőbe. Pompás hideg szél vágta az arcát és a ruhája vígan lobogott. Más szédült volna, de Ilus azt se tudta, mi a szédülés.

Milyen nagyszerű volt ott a magasban! Messze lehetett látni, a tág, lejtős uccán át, be az udvarokba, – kár, hogy olyan gyor-san röpültek: – el lehetett látni a város végéig, sőt még azon is túl, a szép, kockás mezőkre. Látni lehetett a felhők mozgó árnyékait, amint hajókáztak a szélben.

– Juj, kibomlik a hajam! – kiáltott Ilus. Felpillantott, hogy messze-e még a felhő. – Ha most látna valami királyfi – gon-dolta – biztosan elvenne feleségül: mert nem minden kislány tudhat így röpülni.

De mintha lankadt volna a szél, ahogy emelte. Egyre

lassab-ban, egyre nehezebben emelte, s Ilus már alig érezte, hogy rá bír támaszkodni.

– Jaj, leesem! – sikoltott. Ijedten kapott volna a Füst ru-hájába, de az már olyan semmi volt, hogy alig lehetett látni egyáltalán.

– Elereftelek, elveftelek – sóhajtott a Füst alig hallhatóan.

De ebben a pillanatban Ilus zuhant is már lefelé. Nagy zu-hanás volt ám az, gyerekek: azt se tudta, feje megy-e elül, vagy a lába? A házak úgy nőttek a szemibe alulról hirtelen! mintha neki akarnának menni! és a templomtorony keresztje mintha fel akarná öklelni! De szerencsére elsuhant mellettük, és az utca közepére esett: és puhára! egy nagy szalmásszekér álldo-gált az uccán, annak a tetejére esett, jó puha szalmára. A nagy szél, a nagy ijedtség, egy kis ütődés: de más baja nem lett.

Hanem most, – halljátok csak. A szekér előtt nem voltak lo-vak, – már bevitték őket az istállóba, – és éppen a szekér mel-lett álltak az emberek, nagy villákkal, hogy lerakják a szalmát.

Már most, amint Ilus a szalmára pottyant, a szekér a nagy ütő-déstül egyszerre megindult a lejtős uccán, és gurulni kezdett lefelé. Az emberek, akik azt se látták jól, hogy mi is történt, a nagy villákkal kiabálva szaladtak utána.

No most ijedt ám még csak meg Ilus. Mi lesz, ha elérik és megtalálják őt a szekéren?

– Néni! – kiáltott kétségbeesetten a Füstnek, el is feledve, hogy már messze van. – Tündér néni, segíts!

A Füst szerencsére mindent könnyen meghall, mert a szél mindenfelé elviszi. Meghallotta Ilust is és füstölgött magában, hogyan segítsen rajta? éppen arra repült egy sasmadár.

– Fafmadár, fép fafmadár, – súgta fülébe a Füst, –, fállj fe-kérhev, legyevd meg!

– Mit adsz érte? – kérdi a sasmadár.

– Ha vadáf jön, elfedlek, ha vadáf jön, elfedlek – fiftergett a Füst idegesen.