8. [A SZÉP MAGYARORSZÁG EGY VIDÉKI VÁROSÁBAN
10. BUDAPESTI TÖRTÉNET
[Kézirat]
I.
Délután három óra körül lehetett.
Beültem egy kávécsarnokba a Károly köruton. A kávémat ka-vargattam, ujságot kértem, néztem az utca forgatagát.
Bent a csarnokban, amelyet bámulatossan telezsúfoltak az asztalok és székek, emberek jöttek-mentek, rendeltek és fizet-tek; lárma volt, magyar-német szó vegyest. Férfiak, keletről;
nők, már nyugot felé. Telekávézott asztalkendők, piszkos csé-szealjak, melyeket a zaklatott pincérek nem tudtak elég hamar eltakarítani.
Bejött egy ember, körülnézett hely után, végre leült az én asztalomhoz.
Fiatal ember volt, amolyan kereskedelmi külsejű, csak a toll hiányzott volna a füle mellől. Göndör, szénfekete haja; az orra typikus; különben elég csinos és szemtelen külsejü. Alud[t]te-jet kért, sürgetett, kapott.
én ujságot olvastam, ő az aludttejét mártogatta kiflivel, de közben engem birált a tekintete. Titkon én is figyeltem őt, en-gem érdekel minden ember.
Uj lárma kelt az utcán, szaladtak a rikkancsok, most jelent meg a Magyar Estilap. Az egyik rikkancs bekukkant, s épen a mi asztalunkra dobta a lapját, mi estünk legközelebb neki.
Asztaltársam mohón vette föl a lapot, ránézett; a térdére ütött,megszólalt:
– Ez nagyszerű!
Aztán hozzám fordult és nagy örömmel ujságolta:
– Tessék csak képzelni: elfogták Micsinait.
Abban az időben az egész főváros képzeletbeli
hajtóvadá-szatot tartott Micsinaira, mint hajdan Kecskemétire, azelőtt meg Falkaira és igy tovább. olyan volt ez a hajsza, mint egy ingyenes bábszinház, mindennapi mulatsága az unatkozó fél-művelteknek. Játék, izgató, változatos játék, amelyen veszteni nem lehet. Lóverseny, csak a fogadás hiányzott belőle. De azért az ilyen versenyből is lehetne lélektanilag érdekes voná-sokat kihalászni. Például hogy szavával mindenki szídja a gaz-ember sikkasztót és az ügyefogyott rendőrséget; de szivükben azért legtöbben az üldözöttnek fogják pártját s olyanforma ér-deklődéssel kisérik lépteit, mint a rémregények szökevényeiét.
Valami áhítatos tisztelettel gondolnak reá: ime, ez át mert törni sorsa szük korlátain, merte mindenét egy kockára vetni, ma-gát egy csapással gazdaggá vagy elítéltté tenni; ez ám az élet derék játékossa!
S most, mikor a közössen kergetett és féltett szökevény elfogatásáról hirt kapott, asztaltársam bizonynyal igen termé-szetesnek találta, hogy átszakassza közöttünk az ismeretlenség üvegfalát.
Mekkorát nézett aztán, mikor én egész nyugodtan azt kér-deztem tőle:
– Ki az a Micsinai? –!
Roppant megbotránkozott tekintettel mért végig.
– De uram – szólt gyanakodó hanglejtéssel – nem szokott ujságot olvasni?
– De szoktam, amint látni méltóztatik – mutattam a mellet-tem fekvő ujsághalomra. – De talán mást szoktam elolvasni az ujságból. Ki az a Micsinai?
– Ön, ugy látom, tárcákat szokott <csak> olvasni – szólt ő teljes megvetéssel. – Aztán lelkesedve kezdte magyarázni, hogy ki az a Micsinai. (Voltaképen örült, azt hiszem, hogy ilyen alkalma nyílt ezt elmagyarázni.) Az volt ám az ügyes gazem-ber! Ilyen sokáig tudott elrejtőzni! – S ön ezt ne tudta volna?
Szinte hihetetlen. Bár nem teszem fel önről, hogy be akarna csapni... hogy ilyen gyerekes tréfát csinálna...
Meg akartam egy kicsit nyugtatni őt:
– Vidéki is vagyok, csak most jöttem fel Budapestre; vi-déken pedig, tetszik tudni, milyen kevéssé érdeklődnek a fő-városi ujságok iránt...
– Jha vidéken, persze! Hova való uraságod?
– S-d-re – feleltem.\
– S-d-re? Lőwinger az ottani rabbi, ugye?
(Ezalatt egy pincérnő elvette előle a kiürített aludttejes bög-rét. Ő – lovagiasan – alkalmat vett magának, áttapogatni a ki-éltes kövér nő szoknyáján, aki vigyorogva tekintett vissza rá.
Ő aztán odasugta nekem:
– Jó vastag lába van. Evvel érdemes kikezdeni. Meg is kap-ja ez, még tőlem a magáét.
és elégedetten pedergette sötét bajuszát. Aztán megint foly-tatta az előbbi témát.)
– S-d-re, S-d-re... Ejnye, hol is hallottam mostanában ezt a helyet? Vagy igaz... Nem tetszik emlékezni egy [...] s-di pa-rasztlányra, akinek orbán Julia volt a neve... egy egész közön-séges, csunya parasztleány...
II.
Nagyon jól emlékeztem még erre az orbán Julisra. Csakugyan egész közönséges, csunya parasztlány volt, kenderszőke haj-jal, bámuló, gyáva szemekkel, és valami ostobául szende arc-kifejezéssel – amilyen tucatszámra akad minden faluban.
Ez a leány mindig és mindentől félt. Félt a sötétségtől, a ma-gányosságtól, apjától, anyjától, a gazdáitól, mikor szolgálni adták; nagyon félt a legényektől, de félt egy kicsit még a többi leányoktól is, akik kigúnyolták őt; – csupán a cicával volt jó barátságban – nappal; de este (mikor feketének látszott és
ég-tek a szemei) akkor attól is félt. Amellett ez a leány csoda-módra ártatlan volt és mindenen elpirúlt a szemefehéréig; csak a szeplői maradtak szintelenek. és végre a leány kérlelhetet-lenűl ostoba volt; még az iskolában sem tudták annyira vinni, hogy olvasni megtanúljon...
Emlékszem még, mikor Pestre vitték föl szolgálni. Ezt az anyja tette, aki igen tapasztalt asszony volt és szeretett volna megszabadulni a lányától és hallotta facér cselédektől, milyen jól megy a pesti szolgálók sora. ott, lányom, nem packázhat-nak ám veled az urak, mert magad is kisasszony leszel, 8 fo-rint béred lesz, kalapban járhatsz, és nagynagysádnak szólít a szemetes. – A leány sírt, óbégatott még akkor is, mikor be-ültek a túlzsúfolt harmadosztályuba, de a gőzös elvitte és – az-után nem tudom, mi történt vele.
Most, mikor ettől az embertől hallottam a nevét, egyszerre föltűnt nekem, milyen sajátságos ellentét van közte és eközött.
Mintha Isten a két szélsőséget akarta volna bennük megalkotni.
Ez az elbizott, szemtelen, ravasz, fővárosi vigécpofa – és az a gyáva, bárgyu, ártatlan falusi libaarc! Valami olyan külö-nössen hatott rám ennek a leánynak a neve ennek a férfinak az ajakáról, hogy egyszerre érdeklődni kezdtem:
– Ismerte talán?
Uj ismerősöm megint igen arcátlanul nevetett:
– No, annak is megadtam a magáét. Hanem félek, hogy ezuttal magam is póruljárok vele.
Aztán cigarettára gyujtott és beszélni kezdett:
– Tetszik tudni, nem akarom, hogy azt higyje, mintha én ezt alányt megkivántam volna. Amint talán emlékszik reá, nem szép leány, tátottszáju, szeplősarcu, sovány is, szinte fél az ember, hogy összetöri. Ha pénzbe kerűlne, nem adnék érte egy fillért se, tessék elhinni. De hát persze, ingyen ment a dolog.
(és itt megint megpödörte a bajszát.)
De még így is, csodálkozhatik talán, hogyan fanyalodtam
én erre a leányra? Hát tetszik tudni, nekem sohasem elég a lá-nyokból. és most egy féléve, de már a nyolcadik hónapja lesz innen-onnan... nagyon kellemetlen helyzetbe jutottam. Tetszik tudni, állás nélkűl maradtam. Igaz, el is feledtem mondani, hogy kereskedelmi alkalmazott vagyok, a papir-szakmánál.
De tetszik tudni, itt is már sokan vagyunk.
– Gazdát cserélt az üzletem; az uj főnök valami ultramon-tán volt (hisz tetszik tudni, milyen átkozottak vannak) fölmon-dott minden izraelita alkalmazottjának. Nosza böngésztem az apróhirdetéseket... egy hétig... két hétig... mindhiába, nem ta-láltam helyet. Készpénzem nagyon kevés volt – tetszik tudni, én mindig azt tartom, legyen az ember becsűletes, ameddig lehet – de – a vacsorámról sem akartam lemondani. Szerencse, hogy a szállásadóném hitelezett. Ez egy vén banya volt, för-telem volt reá nézni is – de azt hiszem, szerette volna a vén csont, ha kóstolót adok neki magamból. De oly utálatos volt – becsületemre, a világért sem értem volna hozzá.
Pedig már akkor roppantul hajtott a vér, valakihez hozzá-érni, hahaha! Tessék elképzelni a helyzetemet: nem volt pén-zem, és már három hete nem voltam asszonynál! Elképzelheti, vagyis inkább nem is képzelheti, mi ez az én bőrömben – tet-szik tudni, tüzes vérű vagyok egy kicsit (itt megint a bajszát pödörte). Koplaltam volna inkább, higyje meg kérem; de azt nem tehettem, mert egyelőre abonálva voltam a kocsmámban.
A készpénzem pedig elfogyott időközben. és ingyen nem kap-tam, nem kaptam (tetszik tudni, akkor még sokkal kevesebb ismerősöm volt mint most; most már bizonnyal kapnék – és megint a bajuszát pödörte). Szerettem volna már erőszakossan leteríteni az első asszonyt, akit meglátok. Végre legyőztem az undoromat is, és elhatároztam, hogy odaadom magam a szál-lásadónémnak.
Tetszik tudni, konyhából nyílt a szobám. Kimentem a kony-hába, és az asszony után tudakozódtam. A konyhában pedig
az az orbán Júlia nevezetű cselédlány mosogatott, akit ön is ismer.
– Nincs itthon – felelte a lány –, majd csak este jön meg...
– Tovább nem beszélhetett. Ránéztem, ő fel volt tűrőzködve, karjait a hónaljig, meztelen lábszárait, amint lehajolt, hátrafelé egész combig láttam. Akármilyen soványak voltak is ezek a láb-szárak, ebben az állapotomban hatottak rám, azt megenged-heti. Egyszerre átfutott rajtam az indulat, azt sem tudtam, mit teszek. Nekimentem, megszoritottam és leterítettem.
A leány arcát valami sajátságos egyenlőtlen kékes pirosság öntötte el, majd megint halott halavány lett, a szíve akkorákat dobogott mint egy ágyu, – de még sikoltani is elfelejtett ijed-tében. (Addig rútsága miatt senkisem vetett reá szemet.) Nem sikoltott, csak lihegett nagyon, és egész halkan mondogatta:
Jaj... jaj... jaj... A szemeit behunyta, át-átreszketett az egész teste – és úgy tűrt és élvezett.
– Amint fölkeltünk, ő a ruháját szedegette rendbe, reszketve, szemlesütve és pirossan a fülehegyéig. és aztán odajött hozzám – olyan volt, mint a hunyászkodó kutya – és kezet csókolt nekem!
Sajnáltam is egy kicsit, szegényt; de hisz akárki így tett volna;
– és ha én nem, hát más...
Elhallgatott: uj cigarettát sodort, rágyujtott és folytatta:
– Tessék elhinni, nem közeledtem a szállásadónőmhöz soha többet. Ennél a kislánynál megmaradtam. Igaz, hogy nem is könnyen lehetett megszabadulni tőle, olyan volt szegény, mint a ragadós kulláncs. Nyilván én voltam neki az első, és ízlet-tem neki. (Megint a bajszát pödré.) Ugy torkoskodott belőlem, mint ahogy az asszonya spájzából lopkodta a cukrot.
Nappal többet nem érintkeztünk, csak sötétben; nemcsak azért, mert nem volt máskor nem volt [!] reá alkalom, ha-nem azért is, mert bántott a kislány csunyasága. éjjel azon-ban minden tehén fekete. én, meg kell vallanom, hogy kivált eleinte, nekem is ízlett a dolog. Némely lányból igazán nem
nézné ki az ember, hogy mennyit képes adni. A kicsike minden félénk megadása mellett is oly tüzes volt, hogy sok gyönyörű-séget találtam benne.
– Hanem aztán kezdett alkalmatlan lenni.
– Képzelje, még féltékenykedett is. Bár igaz, hogy ezt is csak olyan félénken. oly szelíd volt mindig, olyan gyáva és alázatos. Azt mondta, hogy én vagyok neki az egyetlen remény-sége ebben az életben, azért ha én egyszer elhagyom, akkor ő is meghal. Aztán pityergett, hogy idegessé is tett sokszor.
– és folyton gyáva volt, mindíg félt. Azon aggályoskodott, hogy hátha az asszonya egyszer megcsíp bennünket. Majd meg egyszer csak attól kezdett félni, hogy gyereke lesz. és bizony, ez a félelme sokkal megokoltabb volt a másikánál. én nem sokat értek hozzá, de panaszaiból és egyes jelekből itélve ma-gam is kezdtem ettől félni!
– Szerencsére ő nagyon buta volt, és nem sejtett semmit.
Igazán bámulatos, milyen keveset tudott ez a lány szülésről és ilyen dolgokról. Bennem pedig vakon bizott, elhitethettem mindent vele. Bár kérdéseit is már nagyobbára úgy adogatta föl, hogy én megnyugtató választ adhassak rájuk; s később már azt kezdtem hinni, hogy csak magamagát ámítgatja.
Ha nem én, én... tessék elhínni, nekem is kezd szorulni egy ki-csit miatta a kapcám. Tetszik tudni, kötve vagyok a szállásomhoz.
Pénzhez ugyan jutottam azóta; de azért nem fizethethettem [!] le egyszerre az egész hátralékot. Igy most is még hátralékban va-gyok. és nem vagyok olyan helyzetben, hogy ilyen fatális affér miatt elveszitsem a hitelt. Kidobassam és bepöröltessem magamat.
– Pedig megtenné biztossan ez a vén zsidó asszony.
– Juli pedig egyre jobban kezd nehézkessé válni; és nem-sokára észreveszi <a szállása> az asszonya is. és akkor talán még az a lány is a nyakamon marad. Pénzt sohsem adtam neki;
tessék elhínni, nem is fogadta volna el, amilyen nagy liba. – – Képzelheti: viszket a hátam kicsit. Mi lesz ebből?
– De most négy óra: mennem kell, uram. Engedje még, hogy bemutassam magamat; Schwarz Manó vagyok.
Örvendenem kellett.
III.
érdekelt kissé ez a mindennapi dolog is; és körülbelül egy-hónap mulva egy ünnepnapon megint abba a kávécsarnokba tekeregtem, hogy megtudakoljam Svarc Manótól a további eseményeket.
Biztos voltam benne, hogy kalandja kezdete óta sem ju-tott kondicióhoz és az egész lakbérösszeggel hátralékban van;
azért is ülhetett múltkor hétköznap délután a kávécsarnokban, és azért kért tőlem kölcsön tiz koronát (mert azt kért. Ezt el is felejtettem előbb megemlíteni; de hisz magától értetődik.) Mégis most, biztosság okáért, ünnepnap kerestem őt.
Csakugyan ott ült, ezuttal fagylalt mellett és épen elbucsú-zott valakitől. Leültem melléje. Megismert; jókedvüen foga-dott, sőt (!) a kávémat is fizetni akarta; a tiz koronáról azonban egyelőre nem tett említést.
Némi közönyös szavak után rátértem:
– Igaz, mi ujság az orbán Juliskáról?
– A Juliskáról? Hahaha! Képzelje csak, nagyszerűen ki-láboltam a dologból. Csakugyan ostoba egy liba volt ez a Ju-liska!
– Képzelje csak, amint az előrelátható volt, a szállásadóném csakhamar megsejtette a leány állapotát. Összeszidta, vallatta.
S a lány megvallott mindent; csak – képzelje – a nevet, az én nevemet nem árúlta el. Nem az, uram, nem árulta el! Ilyen lá-nyok is vannak a világon.
– Hát aztán mi lett vele? – kérdeztem én.
– Hát mi lett volna? Az asszony persze elkergette, |:bér nélkül, mint erkölcstelent.:| én tőlem el sem bucsúzhatott; de
visszajött még azon éjjel (mondom, nagyon kutyatermészete volt neki); kocolt az ablakomon, és sirt és rimánkodott, an-nyira, hogy én féltem, hogy meghallja az asszony, és szépen elküldtem őt.
– Azóta nem láttam. Azt hiszem, félt eljönni. Nem is tudom, mi lett vele. Valószinű, hogy beállt bárcásnak. Nem tudom, vaj-jon a gyerekét megszülte-e már. – –
– De most bocsánat... ejnye, már enyi idő – el is késem. Ar-ról a kis adósságomAr-ról majd beszélhetünk legközelebb, ugye-bár? Sietnem kell, rándevúm van egy hölggyel...
Megpödörte a bajszát. Aztán a kezét nyujtotta bucsuzásra.
és nekem kezet kellett vele szorítanom.
(oSzK Fond III/1478)