A rendszerváltozás hajnalán Lengyelországot az elemzők többsége a reménytelen esetek közé sorolta. Ehhez képest volt eredményesnek mondható mindaz, amit az előző évtizedet bemutató mini országtanulmányban felsoroltunk. A korabe-li közgazdasági gondolkodás Lengyelországot leginkább Ukrajnával és Orosz-országgal, esetleg az épp nem háborúzó Szerbiával sorolta egy ligába. Mivel az ország közmondásosan gyenge gazdasági teljesítményét adottságnak vették, és a szocializmus két évtizedes bomlása után jogos volt a széteső kormányzati gya-korlat meghosszabbodására számítani, a sokkterápiát kidolgozó szűk eliten kívül szinte mindenki borítékolta a kudarcot.
E várakozáshoz hozzájárult a lengyel politika hagyományosan megosztott, széthúzó volta, a stabilizációhoz különösen is nélkülözhetetlen erős közpon-ti kormányzás hiánya, a gazdaságpoliközpon-tikai reformok irodalma által gyakorta és joggal kiemelt, jól fizetett és jól képzett, nyugati színvonalú technokrácia hiá-nya.Ehhez társult a kerekasztal-tárgyalásokon kialkudott kormányzati forma ne-hézkessége is. Lengyelország elnöki köztársaság, de a köztársaság első embe-rének főképp a külpolitikában és a hadügyekben van meghatározó szerepe (a szükségállapot tapasztalatai alapján nem is meglepően). Gazdasági kérdésekben a kormányfő dönt a törvényhozással, a szejmmel együtt, de az államfő – a
né-met-magyar gyakorlattól eltérően – adott esetben valós ellensúlya tud lenni a miniszterelnöknek.
A túlhatalommal szembeni sokféle védekezés Európa első demokratikus al-kotmányának, az 1791. évinek az öröksége, sőt már az azt megelőző nemesi köz-társaság hagyománya is megalapozta. Mindezen előzményekre építve számos fék és ellensúly korlátozza a végrehajtó hatalmat. Ezek közül kiemelten fontos az arányos választási rendszer, ami rendre sok politikai erőt juttat a törvényhozás-ba, és koalíciókötési kényszert eredményez. Emellett az alkotmánybíróság és a sajtó is jelentős ellenerő, valamint a független bíróságok – a gazdasági szempon-tokat többnyire nem követő – ítéleteivel is számolni kell.
A lengyel átmenet megalkotói – szemben például a magyarral – sosem tekin-tették alapértéknek a kormányzat stabilitását, illetve azt, hogy egy kormány, ha egyszer fölállt, lehetőleg ki tudja tölteni mandátumát. Sokkal inkább a választói akarat megjelenítését, a sokféle törekvés harmonizálását tekintették céljuknak.
Épp ezért Lengyelországban már az átmenet elején gyakori volt a kormányválto-zás, és ezt a későbbiekben is megfigyelhettük. Sokszor adott parlamenti felállás mellett is változott a kormány összetétele.
Ez a helyzet a nagyívű reformoknak akkor sem kedvez, ha politika- és demok-ráciaelméleti alapon sok érv hozható föl mellette. Épp ezért az átalakulás első évtizede a visszarendeződéstől való félelem, az ukrán-orosz forgatókönyv meg-ismétlődése vagy meghaladása témakör körül tételeződött (Hartwell, 2016). Ez egyfelől állandó feszültséget vitt az elemzésekbe – a tisztán szakmai, mondjuk költségvetés- vagy agrárpolitikai vitákba is. Másfelől e mércén mérve Lengyel-országnak már az első évtizede is rendkívül sikeresnek volt mondható, hiszen – a sajátos helyzetű Baltikumot nem számítva – itt volt a legnagyobb az eltávo-lodás a szovjet korszak viszonyaitól. A mindennapokat megkeserítő áruhiányok megszűntek, eltűnt a gazdaságot két évtizeden át szétziláló kettős valutarendszer is. Utóbbi – a nevében aranypénzt idéző zloty valóságos pénzzé válása – valódi kopernikuszi fordulat volt. És az 1993-ban megindult gazdasági növekedés is tartósnak bizonyult. Jogosnak tűnt tehát a lengyelek önbizalma, amennyiben sa-ját átalakulásukat modell/példa-értékűnek tekintették globális egybevetésben is.
(Kolodko, 2005).
A demokratikus és piacgazdasági kettős átmenet szempontjából Lengyelor-szágban merült föl először az a – másutt is perdöntő – kérdés, hogy a politikai inga jelentős kilengése, közelebbről a baloldali utódpártok hatalomba történő
visz-szatérése 110, majd a jobboldal ismételt térfoglalása miként hat a lényegük szerint csak több év után ható reformokra. Az általános várakozás az ukrán-orosz modellt vetítette ki, vagyis hogy a baloldal eleve a piaci reformok, a nyugati nyitás és a pluralizmus ellenfele lehet csak. Ezért is volt a „mielőbb minél több reformot”, vagyis a sokkterápia képviselhető.
Mint az előző áttekintésben láttuk, 1993–97 között a lengyel baloldal e há-rom terület egyikében sem a várakozások szerint teljesített. Igazából – kellő többség mellett, és az egykor velük szemben álló szakszervezeteken könnyen túl-téve magukat – ők láttak neki a szerkezeti reformoknak, az átalakulás legfőbb akadályainak számító nehéz- és bányaipari, valamint hajógyártó cégek leépítésé-nek. Az uniós tagság ügyében is sokkal kevésbé harciasan védték a termelői ér-dekeket, mint mondjuk a spanyolok.
Az első meglepetést a második követte. Jerzy Buzek jobbközép kormánya 1997–2001 között semmit se vett vissza az elődök szerkezeti reformjaiból, vi-szont szigorúbb költségvetési és pénzpolitikát folytatott. Meghagyta hivatalá-ban az 1992 óta a jegyhivatalá-bankot vezető Hanna Gronkiewicz-Waltzot. A jelenleg Varsó főpolgármestereként működő jogász-professzor asszony a kemény mo-netáris politika híveként szerzett nevet magának. Irányvonalának bebetonozá-sát szolgálta a jelentősen megnövelt függetlenségű, az Európai Központi Bank/
Bundesbank-modell szerint átalakított – lengyel nemzeti bank mozgásterének megnövelése. Az elnök asszonynak Londonba, az EBRD alelnöki székébe tör-tént távozása után Buzek a központi bank élére Leszek Balcerowicz professzort, a sokkterápia atyját nevezte ki, aki többször volt korábban pénzügyminiszter.
2007-ig tartó elnöksége idején Lengyelországban kialakult az árstabilitás, és a közép-európai államok közül szinte egyedül már 2005-ben lehűtötték a deviza-alapú lakáshitelezés felfutását.
A lengyel átalakulás második szakaszát – az elsőhöz hasonlóan – a politikai hullámverés, a sorozatos korrupciós és lehallgatási botrányok, kémügyek és lejá-ratások mellett a gazdaság észszerű és folyamatos bővülése, a gazdasági föltéte-lek javulása jellemezte. A gazdaságpolitika tartózkodott az újításoktól, mondhatni az unalomig ortodox volt. A költségvetési fegyelem szigorú pénzpolitikával tár-sult. A befektetések jelentős része az oktatásba irányult, így a munkára foghatók száma jelentősen nőtt. A 80-as évek eleje óta megfigyelt külföldre vándorlás is
110 A szociáldemokrata párt mellett a Waldemar Pawlak nevével fémjelzett, sokáig örökös ki-rálycsinálónak tűnő Néppárt (parasztpárt) sem nélkülözte e jellemzőket, hisz a lengyeleknél 1989 előtt is többpártrendszer működött.
segített az első évtized legsúlyosabb gondjának, a tartósan két számjegyű, 11-13%-os munkanélküliség leszorításában. Igaz, ennek sajátos ára volt. Egyfelől az 50-55 év fölöttiek – Németországtól eltérően – nemigen térhettek és nem is tértek vissza a munkapiacra. Másfelől a munkahelyek főképp a Berlin – Poznan – Krakkó vonalon, a német gyökereit fölfedező Sziléziában és Varsóban kelet-keztek, Kelet-Lengyelország ebből lényegében kimaradt. Szembetűnően a kép-zettebb rétegek jutottak munkához, a külföldi tőke befektetése és a transznaciona-lizálódó ágazatok és cégek révén.
Figyelemre méltó, hogy a 2001–2005 közti baloldali kormányok – Leszek Miller és Marek Belka alatt – nem nyúltak a jegybank függetlenségéhez, pedig Leszek Balcerowicz, a 2001-ben kinevezett elnök nem minden doktrinerségtől mentesen képviselte az árstabilitás szempontját. Nem lazítottak az államháztar-tási szigoron sem, és maximálisan EU-konform politikát folytattak (Rosati, D., 2012). Sőt, a „harmadik köztársaságot” meghirdető Lech Kaczyński, a jelenlegi elnök ikertestvére sem hajtott végre olyan fordulatot másfél éves kormányzása idején, ami a gazdaságpolitika zsánerét alapjában érintette volna. 2010. április 10-i tragikus repülőgép-balesete máig tisztázatlan körülmények között történt, és megakasztotta a radikális visszarendeződés irányzatát, a „harmadik köztársa-ság” programját.
Az ezt követő választásokon alapjaiban alakult át Lengyelország politikai tér-képe – de nem gazdaságpolitikája. Rövidre fogva: összeomlott a két évtizeden át váltópártként működő baloldali blokk. A lengyel politika kétpólusúvá vált, mi-közben Európában a protesztmozgalmak, a regionális tömörülések és az új poli-tika különféle erői valóságos kaleidoszkópot alkottak. Ez a két központ azonban nem a hagyományos jobb és bal, korszerűsítők és hagyományőrzők, régi és új erők mentén adódott. Hanem a mérsékelt és a radikális jobboldal, a liberál-konzerva-tívok és a radikális, szociális demagógiára építő nacionalisták között.
Ez a törés, ami legalább évtizedes szinten fennmaradt, nemcsak más euró-pai országoktól határolja el Lengyelországot. Hanem egy új korszakot jelez, ahol a törésvonalak sem kulturális, sem gazdasági, sem politikai értelemben nem a megelőző évszázad és különösen nem a szocialista korszak szellemi és társadalmi törésvonalait követik. Ha 2015-ben fordulat jött létre, az bizonyos értelemben annak a jele, hogy a lengyel átmenet saját sikerének áldozatává vált. Az új törés-vonalak jelennek meg az új politikai leosztásban. A múlt, különösen a szocialista örökség, teljesen irrelevánssá vált.
Elemzésünk utolsó éveiben, 2007–2009 során a Donald Tusk jelenlegi Euró-pai Tanács-elnök vezette Polgári Platform a német kereszténydemokratákra
jel-lemző magabiztossággal és beágyazottsággal vitte az ország ügyeit. Kiemelhető a német–lengyel tengely kialakulása, ami a hagyományos lengyel középhatalmi törekvések számára némi reálpolitikai alapozást nyújtott.
Ugyanakkor a helyzet ellentmondásosságát mutatta az, hogy a kormányzat és a jegybank többször kinyilvánított szándéka ellenére az euró bevezetésére nem került sor. Miközben a válság után készült elemzések (Belka, M., 2012) ezt a gazdaságpolitikai eszközöket érintő szuverenitás védelmeként értelmezik, a vál-ság előtt, vagyis az épp most taglalt időben erről nem volt szó. Szlovénia, Szlová-kia, Észtország és potenciálisan már ekkor a két másik balti állam is az euróöve-zet tagjává vált. Lengyelországnak is meglett volna az esélye, de az elköteleződés hiányzott, a társadalmi konszenzus hasonlóképp. Ugyanis az épp megsemmisült baloldal volt a közös valuta híve, míg a radikális Jog és Igazságosság a nemzeti szuverenitást féltette tőle, a Jobbikhoz hasonlóan és a tőlük ismert érvek mentén.
Eközben szinte észrevétlenül – és Németország kivételével senkihez sem ha-sonlíthatóan – tovább folyt a szakszerű gazdaságpolitika, mind a makroará-nyok, mind pedig az oktatás és a közlekedés fejlesztése szintjén. S miközben a lengyel versenyképesség rosszabb a magyarnál, a K+F kiadások ekkor is kisebbek voltak, az üzletalapítás sem könnyebb, a fokozatos és tartósan egy irányba vivő politika hatására csökkenni kezdett a munkanélküliség. A folyamatos növekedés a bérekben is megjelent, a szociális hálót sem számolták fel. Vagyis, ha tetszik, a titkok nyitja a nagy kezdeményezésektől, a sehol ki nem próbált ötletektől való tar-tózkodás volt, illetve az egyszer belátott helyes megoldások – így a felsőoktatás kiterjesztésének, a munkapiac rugalmasabbá tételének, a fegyelmezett államház-tartásnak – a megőrzése volt, kormányzatokon és ciklusokon keresztül, ahogy azt a konzervatív gazdaságpolitikai receptkönyvek ajánlják immár három évti-zede.
Ugyanakkor a következő évtized ellentmondásait bizonyára előre vetíti az, hogy az intézményi és szerkezeti reformoktól való tartózkodás hosszabb távon bi-zonyára nem lehet a kibontakozás útja. Ami sikeres rövid távon, egyáltalán nem biztos, hogy az hosszabb távon. Minél inkább kerülik a konfliktust a meghatáro-zó érdekcsoportokkal, annál valószínűbb – Mancur Olson ([1982] 1987) klasz-szikus érvelése alapján – az, hogy az utóbbiak erőfölénye a gazdasági szerkezet és az intézmények elmeszesedéséhez és ekképp a nemzetek hanyatlására vezet. Jól látható ez a kötetében elemzett 1950–70 közti Nagy-Britannia és Nyugat-Né-metország egybevetéséből, de az újabb példák közül mondjuk Franciaország és Észtország vagy Szlovákia szembeállításával is az elmúlt két évtizedben.
Mindezek miatt a lengyel esetben a kis lépések politikájának mind a színét, mind a visszáját láthatjuk. A színe az, hogy pusztán a nagy melléfogások és ön-kényes lépések mellőzése is jelentős és tartós jólétnövelő lehet. A visszája az, hogy a bátrabb lépésektől való tartózkodás árát hosszabb távon fizeti meg a len-gyel társadalom, méghozzá részben a szőnyeg alá söpört problémák – például a nyugdíjrendszer és a túlszabályozás – gondjainak felszínre kerülésével, részint pedig a szélesen vett gazdasági teljesítmény és a versenyképesség lanyhulásával, a többi versenyzőhöz viszonyítva.