Oroszország – illetve a köré szerveződő belső és külső birodalom – összeom-lása értelemszerűen központi szerepet játszott az egész rendszerváltozási folya-matban. Gorbacsov politikája és öröksége nélkül vélhetőleg a szovjet rendszer
49 Helmut Kohl kijelentése a hamarosan „virágzó vidékekről” (blühende Landschaften) már annyi ironikus idézetet kapott, hogy csak a rend kedvéért említjük.
50 Vojnovics ([1982] 2006) a Brezsnyev-korszak leáldozásakor írt szatirikus regénye foglalja talán leginkább keretbe azt a meggyőződést, hogy Oroszország történelmileg nem tud megvál-tozni.
lényegesen tovább állhatott volna fönn. Ugyanakkor a felbomlás vélhetőleg csak ugyanolyan véres és pusztító folyamatok révén jöhetett volna létre, mint ahogy annak idején létrejött. A kínai átalakulás 1989. júniusi megtorpanása – a Tie-nanmen téri mészárlás – ezt egész világosan szemléltette, a kortársak és az utó-kor számára egyaránt. Jelképesnek is tekinthetjük azt, hogy a demokráciát köve-telő tüntetések épp Gorbacsov pekingi látogatása kapcsán kezdődtek meg. Ma már közismert, hogy a véres leszámolásra a kínai reformok atyja, Teng Hszia-oping adott utasítást, és ő alakította ki a következő három évtizedben megmere-vült, további liberalizálásnak ellenálló, központilag irányított piacgazdaságot. 51 Ezzel a történelem megcáfolt két, térségünkben erősen élő városi legendát. Az egyik az, hogy a centralizált politika mellett a tervgazdaság nem reformálható, nem alakítható szocialista piacgazdasággá. A másik pedig az, hogy az elnyo-mó apparátus kíméletlen bevetése sem tudja megállítani „a történelem mene-tét”, ami feltartóztathatatlanul halad a demokrácia és a piacgazdaság kettőse felé szerte a világon, hisz e párosításnál nincs is jobb.
Jól látható – nem utolsó sorban Vietnam és Kuba példáján is, de a tovább-ra is autoriter malajziai, indonéz és iráni rendszereken is – az, hogy a „történe-lem vége” lehetséges, ámde semmiképp se szükségszerű kimenetel – mint ahogy azt a legélesebben Francis Fukuyama ([1989] 2014) amerikai politológus az ösz-szeomláskor látni szerette volna 52. A piacgazdaság különféle formái hosszabb tá-von is együtt képesek élni a központosított, illiberális megoldásokkal. A polgá-ri szabadságjogokra épülő nyílt társadalom kialakulásának és fennmaradásának bonyolult történelmi, társadalmi és gazdasági föltételei vannak, nem utolsó sor-ban a középosztályok túlsúlyra jutása és a nyugati típusú értékrend meggyökere-sedése az adott ország kultúrájában. 53
A mából visszatekintve is fönntartjuk negyed századdal korábban részlete-sen alátámasztott érvelésünket (Csaba, 1994) arról, hogy a szovjet rendszer ösz-szeomlása történelmileg szükségszerű volt, hogy abban a belső tényezők voltak a meghatározók. Abban a Reagan és az idősebb Bush folytatta politika – mind
51 Pantsov, A. és Levine, S. (2015) kötete levéltári forrásokkal és a résztvevőkkel folytatott in-terjúkkal igazolja ezt a kevéssé ismert és elfogadott tényt.
52 Ha az állítás nem (lett volna) normatív és előrevetítő, akkor bölcseleti értelemben egy két-száz éves közhelyről, politikai/operatív értelemben pedig a következő negyedkét-század által – saj-nálatosan – megcáfolt vágykivetítésről van szó. Egyik sem indokolja a nézetet, bár az bizonyára igaz, hogy sok más könyvhöz hasonlóan a jó cím egyszerűen maga alá gyűrte az érdemi, kifi-nomultabb érvelést.
53 Utóbbi feltételeiről inkább csak sejtéseink, semmint erős tudásunk van.
a csillagháborús, mind a békülékeny, „Európai közös ház” időszakában – csak kiegészítője, és semmiképp se kiváltója volt e kimenetnek. Ugyanakkor az sem két-séges, hogy mind a gorbacsovi politika megkésettsége, mind tétovasága és külö-nösen gazdasági baklövései felgyorsították a romlást. Állításunk tehát kettős. Egy-felől: a szovjet birodalom szétbomlása egyedi történelmi folyamat, ami kevéssé alkalmas arra, hogy a globális társadalom és gazdaság egészére nézve érvényes általánosítások alapjául szolgáljon (amit az ismert „a történelem vége” értelme-zés sugall). Másfelől kétségtelenné vált az is, hogy más társadalmi és gazdasági közegben, más gazdasági teljesítmény és az elnyomó apparátus másfajta – kímé-letlen – működtetése esetén a történelmileg lemaradó rendszerek életképességét nem szabad alábecsülni.
A mából visszatekintve – különösen a Putyin elnöksége idejére megszilár-dult, közel két évtizede működő autoriter rendszer ismeretében – sokkal ke-vésbé tekinthetjük eleve elrendeltnek azt, hogy Oroszország – a valódi, átfogó reform-szocialista próbálkozások terelőútját kihagyva – 1992-től a valódi piac-gazdaság megteremtésére tett kísérletet. Ahogy a kor moszkvai értelmisége fo-galmazta: „normális országgá” kívántak válni, mindenféle birodalmi nosztalgia és senki által nem igazolt történelmi különlegesség híján. 54 Ezért került sor az orosz nemzeti érdek alapvető újraértékelésére, sok tekintetben a francia, a japán, az angol vagy a német és olasz mintát követve.
Ez egyfelől azt jelenti, hogy egyetlen ország sem képes gazdaságilag moderni-zálódni és tartósan demokratikus berendezkedést fenntartani addig, amíg meg nem szabadul gyarmati múltja örökségétől (és persze maguktól a gyarmatoktól is). Másfelől azt is jelenti, hogy az 1945 után ismét globalizálódó világban nem keresnek olyan értelemben nemzeti külön utat, hogy eme különneműség a de-mokrácia és a piacgazdaság alapvonásait is érinthetné 55.
Ebben az értelemben egyszerre tekinthetjük távlatos stratégiai gondolkodás-nak és némiképp utópisztikus törekvésnek is azt, hogy a Borisz Jelcin orosz el-nök körül még a szovjet korszakban – 1990 februárjától – létrejött erőközpont tagjai a „normális ország” hívó szava köré építették föl a szovjet örökség
levet-54 Érdemes kiemelni: szinte minden nagyobb országban és kivétel nélkül minden nacionalista mozgalomban megjelenik a nemzeti különlegesség, az exceptionalism toposza, az Egyesült Álla-moktól Törökországon át Kínáig, de nálunk sem múlt el az extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita.
55 Ilyen értelemben hasznos, ha a Walter Eucken által a piacgazdaság konstituáló elemeinek, illetve a Hannah Arendt által a demokratikus berendezkedés attribútumainak tekintett mozza-natok változatlan érvényét emeljük ki.
kezését célzó törekvéseiket. Távlati értelemben ez a soha vissza nem térő tör-ténelmi csillagóra felismerését jelentette. Konkrét gazdasági és jogi értelemben – a keletnémet alfejezet után talán nem is szükséges indokolni – azonban meg-oldhatatlan és sok tekintetben visszahúzó lépések megtételére adott alkalmat és késztetést is (vö Szamuely, L., 1992).
Ugyanakkor nem kétséges – és a résztvevők önértékelése (Gajdar, Je. szerk.
1999) is megerősíti – azt, hogy a döntéshozók jellemzően az események után szaladtak, többnyire jelentős késéssel. Formailag – különösen ha csak a hivatalos kimutatásokra szorítkozunk – semmi jele a válságnak. Különösen a következő évek súlyos – a GDP 50%-át is elérő – visszaesése tükrében 1987-89 kimondot-tan a „boldog békeéveknek” tűnhet, növekvő GDP-vel, stabil árakkal és lénye-gében teljes foglalkoztatottsággal, miközben a közfogyasztási cikkek és a szol-gáltatások jelentős része a kvázi-magán kisvállalkozások föllendülése révén nyert kielégítést.
Ez a kép – ha komolyan vennénk – azonban a már tárgyalt lengyel és keletné-met eseteknél is csalókább lenne. Valójában – mint ahogy azt a kortársak is jól érzékelték (Köves, A., 1989) – a koordinációs rendszer szétzilálódása, az áruhiá-nyok elviselhetetlenné válása és a gazdaságirányítás egészének irrelevánssá válá-sa volt megfigyelhető. A legfontoválá-sabb ezek közül a közellátási válság kiéleződé-se volt, ami e folyamatok eredőjeként adódott, és éles ellentétben volt a korszak önelégült propagandájával (utóbbi nyilván olaj volt a tűzre). Nem arról van te-hát szó, amit az orosz nacionalisták és baloldaliak előszeretettel hoznak föl, mi-szerint egy szeleburdi reformpolitika szétzilálta a még egész jól működő szovjet gazdaság vonatát. Ellenkezőleg: a formális és az informális folyamatok közt sza-kadék jött létre. Mivel sem a bürokratikus, sem a piaci koordináció nem műkö-dött, és a második gazdaság, valamint a bevitel is csak kis mértékben orvosolta a hiányokat, a szétesés folyamata vált meghatározóvá. Méghozzá külső hódítás vagy belső népfölkelés nélkül. Ez pedig történelmileg valóban egyedülálló.
Ez a szakadék szinte minden ponton érzékelhető. Mivel a maga idejében – 1985–2000 közt – számos leíró cikkben elemeztük az orosz szétesés és reform folyamatát, most csak néhány elemi tényt idézünk fel az ott közöltek – ada-tok és dokumentáció – megismétlése nélkül. A formális és az informális elemek szétszakadására mi sem volt jellemző, mint az, hogy 1991 februárjában a lakos-ság 85%-a népszavazáson erősítette meg, hogy a Szovjetunió híve. 1991. decem-ber 22-én viszont már aláírták a birodalom felosztását kimondó novo-ogarjovói egyezményt.
A gorbacsovi politika a fentiek szerint semmiképp sem okozhatta az összeom-lást, de a folyamatot minden elemében előmozdította, és – szemben a kínai gya-korlattal – egyetlen elemében sem gátolta vagy lassította. A külvilág által nagyra értékelt békés külpolitika és az engedmények sora végeredményben a kényszer szülötte volt, hisz mind az afganisztáni háborút, mind a fegyverkezési versenyt, mind pedig a „pótlékokkal folytatott háborút” (war by proxies, ahogy az első iraki háborút 56 elnevezték) egyértelműen elveszítették. Történelmi előrelátásra utalt az, hogy amikor a dominók elkezdtek kidőlni, voltaképp az afganisztáni vereséget közvetlenül követve már a belső birodalomban, konkrétan Grúziában és Litvániában is 1989-től, a reflexszerű reakciókon túl rendszeres és erőszakos el-nyomásra – Kínától, Kubától, Észak-Koreától és Vietnamtól eltérően – nem ke-rült sor.
Ugyanakkor a gorbacsovi gazdaságpolitika – aminek vitelét részint a reformel-lenes kormányfő, Nyikolaj Rizskov, részint a szocializmus politikai gazdaság-tan-professzora, Leonyid Abalkin menedzselt – egészében sikertelennek bizo-nyult. A reformpolitikához konszolidáció, vagyis pénzügyi szigor kellett volna, ehelyett a növekedés felpörgetésével próbálkoztak, ami elmélyítette a hiányokat.
A teljesítmény javulásához jelentős decentralizáció, liberalizáció és a magángaz-daság fölszabadítása kellett volna – mindez nem történt meg. Végül segíthetett volna a bevitel – az ország kevéssé volt eladósodva –, ettől azonban politikai okokból tartózkodtak.
Amikor Borisz Jelcin az 1991. augusztusi operett-puccs után átvette a tényle-ges hatalmat, a széteső birodalom mellett vergődő gazdaságot is örökölt, az éh-ínség veszélye nagyon is valós volt. Újjá kellett szervezni a közigazgatást 57, és el kellett indítani a SLIP-ből, amit tudtak. A törvényhozás teljesen a kommunisták különféle frakcióinak kezében volt, akik nem kívántak segédkezni a kapitaliz-mus visszaállításában (ez több mint érthető).
Jelcin és környezete ezért a konvent-kormányzásra tért át. A gazdaságban Jeg-or Gajdar és csapata vitte a prímet, ügyvezető kJeg-ormányfőként, ámde a
bürok-56 Más néven: öbölháború, 1991. január 16-tól február 28-áig tartott, a szovjet fegyverekkel és tanácsadókkal fölszerelt iraki rezsim totális vereségével ért véget, ráadásul ez volt az első, televízió által élőben közvetített háború, ennek megfelelő felfokozott társadalmi és lélektani hatással. Gorbacsov szempontjából a lehető legrosszabbkor jött, ellenfeleinek viszont muníciót adott a gyenge kezű politika elmarasztalásához.
57 Az Oroszországi Föderációnak nem voltak saját minisztériumai: az össz-szövetségi, szupra-nacionális hivatalok töltötték be e feladatot. Értelemszerűen a kommunista nómenklatúra által kinevezett káderekkel.
rácia és a törvényhozás támogatásának híján. A ma már köztudott – és az előző részekben körbejárt – általános közgazdasági összefüggéseket kevesen látták át, annál többen ellenezték. Utóbbiban kiemelt szerepe volt a szovjet kor viszonylag kritikus akadémiai közgazdászainak, akik kezdettől fogva a reformpolitika fő ellenlábasainak számítottak, részint nemzedéki és megélhetési okokból, de több-nyire őszinte szocialista-szociáldemokrata meggyőződésből, és évtizedes szak-mai álláspontjuk okán is (vö. Zweynert, J. 2007 áttekintését). Mivel a liberális reform nem hozhatott, és ezért nem is hozott gyors eredményt, viszont nyílttá tették a korábbi időszak ellentmondásait, mind a politikai közvélemény, mind a szakma keményen ellene fordult (ahogy a föntebb idézett cikk szépen dokumen-tálja). A gazdaság összes gondját a túl radikális átalakulás nyakába varrták.
Nem kívánjuk ehelyütt az egyes évek egyes reformlépéseit és azok eredmé-nyét előadni, hiszen azok már a fentebbi vázlatos idézetek esetében is többnyire vaskos, több szerzős monográfiákat jelentenek. A résztvevő megfigyelők egy má-sik csoportja (Mau, V. – Sztarodubrovszkaja, I., 2001) részletesen dokumentálja azt, hogy a meghirdetett lépések többnyire igen töredékesen, késve és a bürokrácia által fölvizezve lettek a gyakorlatba átültetve. Mind az intézmények, mind az ál-lammonopolizmus, mind a zárt piacok, mind a vertikális függőségek uralma – a pályafüggőség már korábban említett – megnyilvánulásaként a maguk képére formálták a radikálisan liberálisnak hangzó elképzeléseket a jelcini időszak egé-szében.
Két mozzanat tűnik döntőnek a 90-es évek, vagyis az első reformszakasz meg-ítélésében. 1. Jelcin elnöki győzelméig, 1996 júliusáig nem volt egységes és erős központi hatalom, ami a stabilizációt végbe tudta volna vinni. 2. A magánosí-tásra zavaros körülmények közt, magas infláció és teljes átláthatatlanság mellett került sor, így hatása borítékolhatóan perverz volt, és alig vagy egyáltalán nem növelhette a hatékonyságot (Bornstein, M., 1995). Fönnmaradt a monopolhely-zet a legtöbb helyen – így az energetikában –, és kiterjedt maradt az állami sza-bályozás, mind központi, mind pedig regionális szinten (az utóbbi a súlyosabb és önkényesebb).
Végül amikor 1998-ban az ázsiai és latin-amerikai pénzügyi válság elérte Oroszországot, a gazdasági rendszer addigra már lényegében piacgazdasággá vált, ha nem is ideális értelemben. Az 1998. augusztusi durva leértékelés hatására megugrott a kivitel. Miközben a korabeli közélet és a sajtó tele volt a – mindösz-sze néhány hétig tartó, bár fájdalmas – valutaválság és a politikai káosz híreivel, az ország 1999-től folytonosan (egész a 2014. évi ukrán katonai kalandig) a
növe-kedés pályájára állt. 58 Mivel az olajárak e másfél évtizedben 50 és 155 dollár közt ingadoztak hordónként, a növekedés bizonyára nem vezethető vissza kizárólag vagy főképp e külső, véletlenszerű, járadékképző tényezőre.