Lengyelország a szocialista építés és a tervgazdaság szempontjából mindvégig
„nem jó példa” volt. Kezdődött azzal, hogy – mint a korban megfogalmazták – Lengyelország azt kapta jutalmul a győztesektől, amit Magyarország
bünte-tésképp. A churchilli gondolatot megvalósítva, az országot 500 kilométerrel egy-szerűen nyugatra tolták. Ez mintegy 6 millió ember áttelepítésével járt. A ko-rábban a lengyel kultúra központjának számító Lemberg vagy Wilno, és persze a vegyes etnikumú területek lengyel lakosságának jó részét a Németországtól elcsatolt Szilézia, Kelet-Poroszország és Pomeránia területére helyezték át. E nép-mozgás összemérhető a 12 milliósra becsült német kitelepítéssel. És ahogy a So-mogyba, a sváb házakba költöztetett csángókat sem kárpótolta a jobb minőségű hajlék és föld, így a szülőföldjükről elüldözött lengyelek sem jártak jobban 43.
A szocialista korszak tabutémái közé tartozott az, hogy a Vörös Hadsereg há-tában nemcsak az ukrán szabadcsapatok és partizánok tevékenykedtek egész 1950-ig, hanem hogy Lengyelország területén az Armija Krajowa, a Honi Had-sereg a szovjet megszállók ellen is föllépett. A háború alatt a londoni lengyel em-igráns kormány a szövetség tagja volt, a háború végével hirtelen tehertétellé vált, és szó se lehetett arról, hogy egyszerűen visszatérjen Varsóba, ahol kommunista dominanciájú, szovjet ellenőrizte kormányzat alakult 1944. december 31-én. A londoni emigráns kormány feje, Stanisław Mikołajczyk 1945 júniusában e kor-mányba lépett be öt társával. Az új felállást a szövetségesek napokon, sőt órákon belül ismerték el. Utólag nem meglepő módon a tényleges irányító szerepet a szovjet vonalat vivő Bolesław Bierut gyakorolta, 1947-től formálisan is. Igaz, ek-kor – július 22-én – újjáalakult Londonban az emigráns ek-kormány Tomasz Ar-ciszewski vezetésével. Változó összetételben e testület egészen 1990. december 22-ig, a demokrácia helyreállításáig működött – miközben csehszlovák, magyar vagy román megfelelője sosem volt.
A lengyel politikatörténet részletezése helyett kiinduló tényként fogadhat-juk el, hogy Lengyelországban – mint Németországban és Magyarországon, de Csehszlovákiától eltérően – a kommunista pártnak és a szovjet főhatalomnak sosem volt jelentős bázisa. Az emigráció mellett a katolikus egyház – hagyomá-nyosan oroszellenes és konzervatív vezetése és akkoriban föltétlen, háborúban is megerősödött tekintélye révén – állandó és valós ellensúlya volt a kommunista hatalomnak az egypártrendszer idején is.
Lengyelország gyenge tervgazdasági jellegét mutatta egyebek mellett az is, hogy – szemben a szovjet blokkban elvártakkal – a mezőgazdaságot sosem si-került kollektivizálni, a kolhozrendszer nem erősödött meg. Igaz, mivel a kon-centrációt és a beruházást, a vagyongyarapodást a kormányzati politika
aka-43 A népmozgalmakról ld. Lee, C. – Bideleux, R., (2015); a pártviszonyokról ld. Pittaway, M.
(2015).
dályozta, a lengyel mezőgazdaság sok tekintetben a két háború közti, balkáni jellegű elmaradottság megfelelőjeként vergődött tovább. Az iparosított kelet-német, magyar és csehszlovák agrárgazdasághoz képest ez a gyengén teljesítő terület mintegy közkeletű hivatkozási alap volt a magángazdaság hatékonysá-gával szemben.
Ugyanakkor – eltérően a kevésbé fejlett délkelet-európai régiótól – Lengyel-ország szocialista modernizációja már a kortársak szemében 44 sem volt sikertör-ténet. Miközben a hivatalos kimutatások szerinti nemzeti jövedelem és az ipari termelés nőtt, a lerombolt városok helyén új lakótelepek nőttek ki a semmiből, sőt a 60-as évek közepétől a történelmi városmagokat is rekonstruálták, az élet-viszonyok romlottak. 1956 diáktüntetéseit 1970-ben, 1976-ban majd 1979-80-ban is munkásfelkelések követték. S miközben ezeket a hatalom rendre leverte, a kormányzat pozíciója megrendült. Különösen a Gierek-vezetés 1970–79 közt folytatott, szakszerűtlen, erőltetett importkiváltó iparfejlesztése hatására élező-dött ki a közellátási válság. Ez már a 70-es évek közepétől 1990-ig a rendszer tel-jes lejáratódására vezetett, földalatti mozgalmakkal, tüntetésekkel és sztrájkok-kal.Ugyanakkor az 1980-as évtizedben a kétpólusú világrend élt még, ebből nem lehetett „csak úgy” kilépni. Az egy éven át tartó szüntelen tüntetések és enged-mények időszaka a szükségállapot 1981. december 13-i bevezetésével ért véget.
Wojciech Jaruzelski tábornok vezetésével a lengyel hadsereg „rendet teremtett”.
Ugyanakkor ez a fordulat nem járt a végletes elnyomás kialakításával: a lengyel tábornok Kádár János – és nem dr. Gustáv Husák – normalizációját kívánta kö-vetni. A megváltozott történelmi körülmények nem tették ezt lehetővé.
Mindezek hatására az 1980-as évtized Lengyelországa a gazdasági stagnálás és a szellemi és politikai pezsgés kettősségével volt jellemezhető. Ma is jól olvas-ható áttekintések (Mizsei, K., 1990; Slay, B.,1994) számoltak be arról, hogyan radikalizálódott a lengyel gondolkodás, szakadt el mindenféle szocialisztikus és harmadik utas elképzeléstől, nem utolsó sorban a részleges reformok eredmény-telenségét tapasztalva. Miközben a hivatalos jelentések a GDP 2 és 4% körüli, vagyis európai mértékben számottevő növekedését mutatták ki 1983 és 1989 között, a boltok kongtak az ürességtől, és a legelemibb cikkek és szolgáltatások is csak a feketepiacon, dollárért voltak elérhetőek. A kettős valutarendszer nyil-ván szétzilálta a társadalmat és a gazdaságot is, perverz ösztönzőket és értelmet-len jövedelem-elosztási arányokat teremtve.
44 Pécsi Kálmán, szerk. (1975); Vö. Mózes Sándor – Csaba László, szerk. (1978).
A lengyel átmenet több szempontból is sajátos volt. Egyrészt: a szocialista rendszer még a szovjet birodalom fönnállása és látszólagos stabilitása idején om-lott össze. Az a tény, hogy az 1981-ben még erőszakkal föllépő hatalom 1988 őszétől érdemi párbeszédet kezdett az ellenzékkel, majd 1989 áprilisában for-málisan is a vértelen hatalomátadás mellett döntött, minden korabeli elképzelést meghaladott. Nem kevésbé volt meglepő az, hogy a – többek közt Magyarorszá-gon is – csapatokat állomásoztató Szovjetunió vezetése ezt a kimenetet elfogad-ta. Harmadrészt meglepő volt az, hogy e fordulat nem vezetett utcai megmoz-dulásokhoz, hanem a gyökeresen átalakult erőviszonyok közepette is minden fél tartotta magát az 1991 végéig tartó átmenet előzetesen – 1988 szeptembere és 1989 áprilisa közt – kitárgyalt forgatókönyvéhez.
Ebben az összefüggésben értelmezhetjük csak a lengyel gazdasági reformel-képzeléseket is. 45 A viták csomópontjainak a következőket tekinthetjük.
1. Mikor és milyen ütemben célszerű a stabilizációt megvalósítani? Mivel az 1988 szeptembere és 1989 augusztusa közt regnáló Rakowski-kormány egyáltalán nem volt ura a helyzetnek, a korábban is jelentős áremelkedé-sek hiperinflációba csaptak. Ugyanakkor jól látható volt, hogy – részint az átmenet tárgyalásos volta, részint a nagyvállalatok ellenállása miatt – az új koalíciós kormány reálhatalmi helyzete messze nem volt oly erős, mint ahogy az a 99%-os felsőházi támogatottságából adódott volna. A mérsékelt infláció szintjét csak 1993 végére érték el.
2. Mikor és milyen ütemben szükséges az állami vagyon magánkézbe adá-sa? Az általános tőkehiány mellett a klasszikus, nyugati típusú privatizálás a külföldiek – főképp a németek – jelentős tulajdonszerzését hozta volna, amit el kívántak kerülni. Ugyanakkor a vagyon ingyenes osztogatására irá-nyuló populista kezdeményezésekkel szemben óriási volt az ellenállás.
3. Mikor és milyen ütemben szükséges az új, piacgazdasági intézmények lét-rehozása? Mivel a liberalizálódás jórészt spontán módon végbement (Dab-rowski, 1992), valós hatalmi kérdéssé vált az, hogy mennyiben lehet
füg-45 Magyar nyelven a Külgazdaság című szakfolyóirat 34. évf. 2. száma 1990 februárjában köz-readta lényegében a teljes spektrumát annak, amiből a következő évek elképzelései táplálkoz-tak, illetve e szerzők alakították az ország átalakulását.
getlen a jegybank, továbbá hogy ki és miképp ellenőrzi a privatizációs ügynökséget.
4. Végül igen szembeötlő volt az egykori széles antikommunista ellenzék szé-tesése, a korábban alárendeltnek tűnő belső törésvonalak meghatározóvá válása. A korszakban „a Szolidaritás elrablásaként” értékelték azt a tényt, hogy az eredendően munkás-önigazgató, szakszervezeti ernyő-mozgalom által alkotott Mazowiecki kormány erőteljes liberalizáló és stabilizáló lépé-sekkel kísérletezett. A program atyja, többszörös pénzügyminiszter, majd bankelnök Leszek Balcerowicz (1995) korabeli tanulmánygyűjteményében visszatérően a „különleges politika idejét” emelte ki. Eszerint a kommu-nizmus összeomlását követő néhány hónapban (sic!) van egy olyan mámo-ros időszak 46, amikor a társadalom szó szerint mindent hajlandó elviselni a kormányzat részéről. Ekkor célszerű a stabilizációs műtétet végrehajtani – mint akkoriban mondták: „ha már le kell vágni a macska farkát, ne me-téljük hosszasan”.
5. Költészet és valóság. Miközben a lengyel reformerek igen hangos és radi-kális terveket hangoztattak, a haladás az átalakulás mind a négy síkján leg-alábbis lassú és ellentmondásos volt. Különösen a nagyvállalatokat érintő szerkezeti reformlépéseket, beleértve a külföldieknek történő értékesítést, és más, az állampénzügyeket alapjaiban érintő lépéseket végül csak az 1993 után hatalomra jutó baloldali-parasztpárti koalíció hajtott végre, akiktől ezt nemigen várta senki (kifejti: Kolodko, G. W., 2000 kötete). Külön is figye-lemre méltó ebben az évtizedben az, hogy a lengyel átalakulásnak a pri-vatizációra vonatkozó része is mennyire lassan és ellentmondásosan haladt (más országokhoz képest is, de főképp a saját ideológiájukhoz képest). Az időszakot empirikusan elemző szerők azt emelik ki, hogy a magángazdaság – eltérően Magyarországtól – főképp a de novo, vagyis az újonnan alapított cégek révén növekedett, míg a klasszikus, fölülről vezérelt privatizálás jó-részt helyben járt (Laki Mihály és társai, 2004).
46 Érdemes újra és újra fölidézni, hogy ez Magyarországon sosem volt így (bár a lengyel szerző ezt általános törvényszerűségként tárgyalja, axiomatikusan). Hogy miért és hogyan volt más Magyarországon, azt nemrégiben egy résztvevő, Kónya Imre (2016) a kor kormánypárti frakci-óvezetője taglalta visszaemlékezéseiben.
Érdemes megjegyezni, hogy Oroszország és Szlovénia esete inkább a magyarra, Horvátország és Románia esete a lengyelre emlékeztetett.
Érdemes kiemelnünk azt, ami csak összehasonlító közelítésben tűnik ki.
Szemben a korabeli narratívákkal, a lengyel visszaesés sem mértéktelen, sem túl hosszú nem volt, a közép-európai átlagos értéket vette föl. Az igazi megráz-kódtatást nyilván a munkanélküliség senki által sem várt égbe szökése váltotta ki. Az IMF World Economic Outlook adatbázis szerint 47 az 1990-ben 6,3%-os munkanélküliségi ráta 1993-ra 16,4%-ra ugrott, és az évtized végéig is 11–13%
közt stabilizálódott, ami magasabb a korszak EU-átlagánál is. Előrebocsáthat-juk, hogy a növekedés tőkeigényes volta és a munkapiac megkötései, valamint a 2000-es évek végéig a képzettségi hiányok együttesen a magas munkanélkülisé-get az ország egyik krónikus társadalmi gondjává tették. Pedig a lengyel gazda-ság – a keletnémet területeken nem számítva – elsőként állt növekedési pályára, 1992-ben 2 és 1993-ban 4,3%-kal növelve a GDP-t. Mivel a magas munkanél-küliség 5-7%-os GDP-növekedés mellett tartósult, a rendszerváltozás kedvezőt-len megítélésén nemigen lehet csodálkozni.