A német újraegyesítés a csodák éve, az annus mirabilis összefüggésében is ki-emelkedően meglepő volt. A berlini fal néhány héttel a keletnémet állam 40 éves fennállását ünneplő események után omlott le, ahol Erich Honecker maga-biztosan jelentette ki: a fal még 50 év múlva is állni fog. Nos, 50 napot sem élt már meg…
A keletnémet államot a kezdetektől fogva bizonyos ideiglenesség lengte körül.
Vezetőinek közmondásos önbizalma nyilván e bizonytalanság ellentételezésére szolgált, csakúgy mint poroszos, kioktató hangvételük. Németország kettéosztá-sa nem tűnt véglegesnek, hisz a hasonlóan megszállási övezetekre osztott Auszt-ria már 1955-ben visszaszerezte függetlenségét. A keletnémet alkotmányban és Hans Eisler himnuszában az egység szerepelt, és 1968-ban még közös német csapat indult az olimpián.
A Német Demokratikus Köztársaság a Reich kimondottan iparosodott, fej-lett, városiasodott vidékéből jött létre, a földrajzi Mitteldeutschland helyén (Lep-tin, G. – Melzer, M., 1978). Ennek ellenére a szocialista német állam már az első évtizedben behozhatatlan hátrányba került nyugati versenytársával szem-ben. Nem utolsó sorban azért, mert szinte már 1945 májusától megindult a
47 Letöltve: 2017. márc. 6.
képzett, művelt, vállalkozókész és a tulajdonosi réteg tömeges átvándorlása. A Nyugat utolérését célzó hruscsovi utópia már a 60-as évek elejére meghiúsult. A keletnémet kommunisták „túlszárnyalás – utolérés nélkül” jelszava ennek kény-szerű hivatalos beismerése volt már az 1963-tól beindított reformok keretében.
A keletnémet állam ideiglenessége és ideológiai túldetermináltsága természe-tesen erős határokat szabott a gazdasági rendszer módosításának, méghozzá a lengyel vagy magyar esetben megfigyelteknél is sokkal erőteljesebbet. A rend-szerrel kimondottan rokonszenvező visszatekintések (Roesler, J., 2006, 140–187.
old.) is kiemelik azt, hogy az ideológiai verseny minden, ma elképzelhető és raci-onális mértéknél is jobban hajtotta a keletnémet vezetést a túlközpontosításba és az ebből adódó téves döntésekbe, amelyek kijavítására semmiféle visszacsatolási mechanizmus nem létezett.
Amikor a Kohl–Gorbacsov-találkozók sorában 1990 nyarán eldőlt a keletné-met állam sorsa, két megközelítés élt arról, miként is kell kezelni a csődtömeget.
Az egyik felfogás – amit főleg a keletnémet átmeneti, Lothar de Meziere-kor-mány és az országgal foglalkozó kutatók képviseltek – hároméves átmeneti rend-szert tartott volna kívánatosnak. Ezalatt ment volna végbe a magánosítás, az ipar átállítása, a fokozatos liberalizálás és konvertibilitás bevezetése. Ezalatt építették volna ki az intézményeket. Értelemszerűen ez teret adott volna a kísérletezésnek, speciális keletnémet megoldások átmeneti alkalmazásának és általában véve a fo-kozatosságnak. Mint a föntebb idézett kötet címe is utal rá, a keletiek ezt tekin-tették volna az egyenlő elbánás alapjának, a 45 év alatt kialakult sajátos identitá-suk számára teret és elismerést adó megoldásnak.
A másik megoldás a később sokkterápiának elkeresztelt radikális, együtemű megoldás szélsőséges változata volt. Ennek lényege a „politika elsődlegessége”, ami ebben az esetben azt jelentette, hogy mielőbb kész helyzetet kellett terem-teni, mintegy behajtva az orosz félen ígéreteit. Mivel 1990 novemberében már csöndes puccsot hajtottak végre Gorbacsov ellen, ami 1991. augusztus 19-ére nyílt katonai hatalomátvételi kísérletbe torkollt, a stratégiai-katonai meghatáro-zottság az utókor számára végképp nem kérdéses.
Ez utóbbi összefüggésben nem is meglepő, hogy az NDK fölszámolásának kerete a nyugati államszövetségbe – és nem mellesleg az EU-ba – történő belé-pés volt. Mivel a csatlakozás – Anschluss – Ausztria hitleri bekebelezésére már foglalt volt a politikai szótárban 48, a jelenség leírására a belépés – Beitritt – ki-fejezést alkalmazták. E formulák lényege épp az, hogy szó sem lehetett
semmi-48 A köznyelvben például a vonatok csatlakozását továbbra is szabad így hívni.
féle átmenetről és kísérletezésről, hanem egy meglévő államalakulat gazdasági és jogi rendszerét terjesztették ki (úgy, ahogy utóbb az EU keleti kibővítése során is).
Konkrétan a valutaunió volt az első lépés (ami az EU és az USA integrációjában az utolsó). Erről már1990. február 7-én megállapodtak, és az 1 keleti márka = 1 nyugati/DM arányú átváltás már július 1-jétől, az október 3-án bekövetkezett politikai uniót megelőzően életbe lépett.
Ez a lépés egyfelől hihetetlen felhajtóerőt kölcsönzött a folyamatnak, hiszen a drezdai és lipcsei tüntetések egyik fő jelmondata volt: „ha nem jön hozzánk a DM, mi megyünk hozzá”. Ez – hasonlóképp - szédítő ütemben gyorsította föl, és tette visszafordíthatatlanná ama politikai folyamatokat, amiben évtizedek elkülönülése vált semmivé hetek alatt. Ugyanakkor nehéz nem gondolni arra, hogy az olasz egység 1871. évi végleges létrejöttét követően épp a valutaunió-val megnőtt verseny tette tartósan tönkre a korábban virágzó Dél-Itáliát, amit a mai napig tartó rendszeres és nagy összegű átutalások sem tudtak kiegyenlíteni.
Pontosan ez történt Németországban is, ahogy ezt egyébként már a kezdet kez-detén meg is fogalmazták (Sinn–Sinn, 1991).
A keletnémet tartományok beépítése és kezelése messze túlmutat az országrész sajátosságain. Alkalmat ad a – különösen, de nemcsak – az integrációelmélet-ben elterjedt és ma új erőre kapott tévhitek eloszlatására. Utóbbiak közül a leg-erősebb talán az, hogy pénzek átpumpálásával a kevésbé fejlett régió felvirágoz-tatható lenne. Miközben a nyugatnémet tartományok két évtizeden át nemzeti terméküknek akár 5%-át is a keletiekre áldozták (ez az uniós támogatások nettó értékének arányaiban tízszerese), a keleti tartományok talpra állása már 1996-tól kezdve lelassult, és a konvergencia azóta sem figyelhető meg. Tanulságos, hogy ez a leszakadás korántsem csak a technológiai élvonalban, vagy az exportgaz-daságban volt megfigyelhető. A Bundesliga első osztályában ritkán van két ke-letnémet csapat, holott a lakosság ötöde még mindig a néhai NDK területén él. Nem ismerünk élenjáró egyetemet vagy kutatóközpontot a keleti részről, sőt olyan patinás cégek, mint a Dresdner Bank is Nyugaton tartották főhadiszállá-sukat. S a keleti tartományok lakossága az újraegyesítést követő negyedszázad-ban ugyanannyival csökkent – 1 millió fővel –, mint 1949–60 között.
Hamis lenne természetesen, ha a keleti tartományok sorsát – a nosztalgiakó-rushoz csatlakozva – csupa fekete színben láttatnánk. Óriási fejlődés látható az élet minden területén, az integrálódás lényegében végbement – csak a hagyomá-nyos területi és stílusbeli különbségek maradtak meg. Ugyanakkor nehéz lenne azt állítani – és magam nem is ismerek olyan német forrást, ami ezt tenné –,
mi-szerint ez lenne az a kitűnő példa, amire a többi posztkommunista államnak is rá kellett volna startolnia.
Nagyon rövidre fogva: az intézményépítés – a legnehezebb feladat – megoldó-dott, mint a magánosítás és a stabilizáció is. A piacra sok új szereplő lépett be, az egykori NDK az EU részesévé vált, mezőgazdasági és területfejlesztési pénzeket kapott, lakosai az uniós képzési és vállalkozási programokhoz hozzáfértek nyom-ban. És mégis: a második csoda, a mindenki 49 által várt Wirtschaftswunder ezúttal is elmaradt. Vélhetően részben épp ez magyarázza – a legtöbb megfigyelő szerint – azt a tényt, hogy a keleti tartományokban volt és maradt erős a szélsőbal és a szélsőjobb is. Tegyük hozzá: e térségben mindig elmaradt a mai német tudatban központi szerepet játszó Vergangenheitsbewaeltigung, vagyis a közelmúlttal törté-nő őszinte és önkritikus szembenézés, a múlt feldolgozása, a tanulságok tudato-sítása. Előbb a szocialista építés, majd az újraegyesítés után a kioktatástól való fé-lelem megfontolása miatt ez a meghatározó elem a mai napig is fájóan hiányzik.
Ennek okaira a záró fejezetben térünk vissza szélesebb értelemben, a térség egészét tekintve. Ugyanakkor már itt érdemes megjegyeznünk: Kelet-Német-ország, azaz a háború előtti Mitteldeutschland az ország kimondottan iparoso-dott és fejlett része volt (részletesen bemutatja: Thalheim, K., 1988). Vagyis a csodához elég lett volna a korábbi szint elérése, amire negyed század múltán sem került sor. Vagyis ez nem vethető egybe azzal, hogy mondjuk Anglia vagy Franciaország bizonyos területei hagyományosan elmaradottak, mert ez a német esetben csak Elő-Pomerániára igaz (a többi elmaradott vidéket ugyanis a háború után elcsatolták).