Az Európai Unióval kapcsolatos tanulságok megfogalmazását megnehezíti az a kétségtelen tény, hogy talán e téren jött létre a legnagyobb távolság – néha már szakadékszerű – az események leírása, szakmai elemzése és az erről szóló köz-beszéd között. Nagy-Britannia váratlan és a mai napig sem igazán feldolgozott kilépése talán a leginkább szembetűnő példája annak, hogy a tények és a ró-luk szóló diskurzus között adott esetben semmilyen kapcsolat sincsen. A kilépé-si tárgyalások második és harmadik fordulójában a brit küldöttség lényegében semmilyen konkrét kérdésre nem tudott vagy kívánt választ adni, az állampol-gárok jogaitól a kifizetendő összeg nagyságrendjéig (utóbbit 10 és 100 Mrd euró
179 Hasonlóképp érvel bírálatában Kornai János (2015, 922–929. old.) is.
közöttire becsülik, vagyis megvan a közmondásos nagyságrendi különbség). 180 A szélsőbal görög kormány rövid időn át volt arca és pénzügyminisztere, Gian-nis Varoufakis ideologikus munkái – amelyeket szakszerűségük hiánya miatt nem idézünk – a könyvek slágerlistájának élén állnak, csakúgy, mint az ideoló-giai dühkitöréseiről ismert aktivista filmrendező, Naomi Klein művei.
De nem pusztán a politikai közbeszéd szakadt el a szakmán belüli, legalább-is az európai közgazdász-elemzők körében kialakult álláspontoktól. Idéztük ko-rábban az egyik legtekintélyesebb amerikai véleményvezér közgazdászt, Martin Feldstein 181-t (1997), aki elsőként vonta kétségbe azt, hogy az európai valutaunió egyáltalán működőképes lehet. Az ezredforduló óta 182 jórészt már csak blogbe-jegyzéseket és napilapcikkeket közlő Paul Krugman (2012) kezdettől és alapja-iban vitatta az EU minden egyes lépését. Egy másik Nobel-díjas társa, Joseph E. Stiglitz (2016) pedig legutóbbi kötetében arra tett javaslatot, hogy a németek lépjenek ki az euró övezetéből, hogy ne kényszerítsék rá túlzott szigorukat a töb-biekre.
E szöveges értékeléseket olvasva, az elfogulatlan szemlélő meglehetősen elbi-zonytalanodhat. A statisztikák szerint az euróövezet inflációs rátája a fennállás két évtizedében az unió közös statisztikai ügynöksége, az Eurostat immár on-line is olvasható adatai szerint 0,6 és 2,6% közt mozogtak éves szinten. Csupán 2009-ben és 2015-ben volt megfigyelhető néhány hónapon át – de semmiképp se az EKB horizontján levő egész évben – az árak csökkenése, vagyis a deflá-ció. A fizetési mérleg általában plusz-mínusz 1 százalék körül mozgott az öve-zet GDP-jének arányában, kivéve 2016-ot, amikor az e témában rendszeresen és egységesített rendszerben számított hivatalos adatokat közreadó Európai Köz-ponti Bank, az EKB adatai szerint 3,3%-os többlet jelentkezett. Ez arra utal, hogy az euró árfolyama – amivel kapcsolatban az EKB-nak sosem volt célja –
180 Dialogue of the deaf. (Brief from Brussels. Euronews.com, 2017. júl. 22., valamint Davis:
UK will not be pressured by EU timetable. Euractiv, 2017. szept. 3.
181 1982–84 közt Reagan elnök gazdasági tanácsadó testületét, 30 esztendőn át (sic!), 1978–
2008 közt a NBER kutatóhálózatot, az Egyesült Államok legtekintélyesebb elemző központját vezette, jelenleg 77 évesen a Harvard egyetemi tanára, és az amerikai tv-társaságokban egyik leggyakrabban megszólaló elemző.
182 A valutaválságokról szóló kötete 2000-ből, a számos egyetemen használt nemzetközi gaz-daságtan tankönyve 1998-ból származik. A keynesi közgazgaz-daságtan visszatérését a valóságos-nál egy évtizeddel korábbra előrejelző cikkgyűjteménye is 1998-ból való. Természetesen az új kiadások igényelnek némi átdolgozást, de ez befutott szerzőknél ujjgyakorlat, nem pedig rend-szerbe szedett új gondolatok közreadása. Mindenesetre merőben szokatlan, hogy egy, még 65 évét sem betöltő szerző két évtizede csak publicisztikával és blogbejegyzésekkel foglalkozzon.
egyensúlyi szinten maradt. A 2016. évben átmenetileg kialakult erős pozíciót a dollárral szembeni erőteljes felértékelődés követte, teljesen tankönyvszerűen.
Mivel az eurót épp a felsorolt célokra hozták létre, és nem másra, önértékén néz-ve a közös valuta megfelelt annak az – egykor Helmut Kohl által hangoztatott – igénynek, hogy „épp oly erős legyen, mint a német márka”.
Jegyezzük meg, hogy a gazdaságpolitikai félreértések egyik forrása az, amikor az EKB tevékenységét a FED-éhez hasonlítják. Az amerikai jegybank – számos más különbség mellett – abban is különbözik az európai központi banktól, hogy eleve véghitelező, hogy ezzel szemben nem menthet ki egyetlen tagállamot sem (vagyis nem teremthet korlátlan likviditást, különösen célzott módon, az APP-hez, vagyis a célzott és kiterjesztett részvényvásárlási programokhoz hasonlóan), és emellett kimondottan feladata a teljes foglalkoztatás előmozdítása. 183 Tegyük hozzá, hogy a mai amerikai döntési gyakorlatban – mint a korábbiakban idézett kötetekben is dokumentálják – a munkanélküliségi ráta kiindulópontként és nem eredmény-változóként szolgál. Vagyis 2016 novemberében, amikor a FED egy év-tized után kamatot emelt, a munkanélküliség tartósan alacsony – a természetes rátának megfelelő – szintje volt a hivatkozási alap. Más szóval: ma már az ame-rikai jegybank sem él azzal a feltételezéssel, hogy a könnyű pénz politikája révén lehetne (önmagában vagy főképp) munkahelyeket teremteni.
Mi a baj hát az euróval? Ha a politikai közbeszédet vesszük alapul, akkor megállapítható, hogy – különösen a déli államokban – a munkanélküliség ma-gas és a gazdasági tevékenység alacsony szintjéért hajlamosak a közös valutát elmarasztalni (Brunnermeier – Jones – Landau /2016/ tekinti át a különféle irányzatokat). Ez ugyan téves és ódivatú felfogás, viszont fölöttébb elterjedt, és eképp az unióról és a vele kapcsolatos politikákról szóló közbeszédet közvetlenül formálja.
Ugyanakkor nem meglepő az, hogy az euró övezetéből sem a döntéshozók, sem a közvélemény nem igyekszik kihátrálni. Még a leginkább válság sújtotta Görög-országban is az volt a jellemző, hogy a kikérdezettek 75-85%-a nemcsak az uni-óban, hanem a valutaövezetben is benn kívánt maradni. A mindenkori görög kormány számára megkerülhetetlen adottság az, hogy a lakosság retteg a drach-ma visszatérésétől és az ezzel járó – előre látható – vagyonvesztéstől és inflációs politikától. Ez elég sokat elmond a helyzetről.
183 Meggyőző kifejtését adja a Nobel-díj átvétele alkalmából tartott előadásában Thomas Sar-gent (2012).
Láttuk, hogy a közös valuta sikerességét nem a GDP-növekedéshez való hozzá-járulás alapozza meg, hanem az a sokrétű jóléti hatás, ami – mindenekelőtt a ver-seny és a közös piac kialakulása, az egy ár törvényének érvényre jutása (egyre inkább a szolgáltatásokban és más, kereskedelembe nem kerülő ágazatokban is) százmilliók életminőségét javítja folytonosan. Ha maholnap az ír tulajdonú cég, a Ryanair Olaszország legfontosabb légi közlekedési vállalata, ami a haldokló Alitalia helyére léphet, az sokat elmond arról, miként hat a mindennapokra a papíron oly távolinak tűnő „nyitott égbolt” megállapodás.
Mindeme mozzanatokat akár közismertnek is tekinthetnénk, ha a közbeszéd-ből nem szorult volna ki a mindennapok tapasztalata mellett az ezt megerősítő szép számú, el nem vitatható statisztikai tény. Amikor tehát azt kérdezzük, hogy az EU – korábbi fejezetben taglalt – újításai mit jelentettek az új tagállamok szá-mára, akkor a föntebb vázolt tények talaján kell maradnunk. A szövegelemzés és -értelmezés, a nemzetközi tanulmányokban kedvelt discourse analysis, esetünk-ben teljességgel félrevezető és eredménytelen volna.
„De mit adtak nekünk a rómaiak?” – tehetjük fel a Bryan élete című klasszi-kus filmből ismert klassziklasszi-kus kérdést. Említettük, hogy a transzferegyenlegek és a lehívási arányok, a közberuházások finanszírozási aránya és a kizárólag az uni-ós pénzeknek betudható növekedési többletek részint eleve nem jó – csak kom-munikációs célú – mutatók, részint a nemzetgazdaság egészének arányában ele-nyésző léptékűek. Másutt kell tehát keresnünk a választ, követve az előzőekben összegzett tények kijelölte kereteket. Ismételten kiemeljük, hogy az előnyök nagy és egyre nagyobb része csak a belső maghoz, vagyis az euró övezetéhez csatlako-zott országokra vonatkozhatnak és vonatkoznak is.
1. Az első és kiemelten legfontosabb vívmány az árstabilitás. Ez azt jelenti, hogy – mint láttuk – sikerült elkerülni a deflációt, az általános árszínvonal tar-tós csökkenését, és sikerült megfékezni az inflációt is. Ez utóbbi különösen fon-tos az új tagállamok számára, hiszen ott – Csehország és Szlovákia kivételével – a mérsékelt infláció hosszú időn keresztül érvényesült. 184 Az árstabilitás leg-inkább az egészséghez hasonlít: ha fönnáll, természetesnek vesszük, és csak ha rendszeres megrendülésével szembesülünk, akkor kezdjük értékelni. Mivel a
184 A keletnémet tartományokra ez nem áll. Ugyanakkor ott az áruhiány és különösen a vá-lasztékhiány és a szolgáltatásokhoz való hozzá nem férés egészen elképesztő méreteket öltött, és fontos mozzanata volt az NDK-sok „ha a DM nem jön hozzánk, mi megyünk hozzája” jelsza-vában az 1989-es lipcsei tüntetéseken.
rendszerváltó országokban egymást követően több nemzedék is a kormányzati kizsebelés áldozatává vált, ez semmiképp se tekinthető kézenfekvőnek.
2. Az előzőhöz kötődik az árfolyamkockázat megszűnte és a kamatszint – ko-rábban már tárgyalt – alacsonnyá, sőt reálértelemben gyakran negatívvá válá-sa 185. Ahol ez nem történt meg – így mindenekelőtt Magyarországon, de több más új tagállamban is –, a lakossági devizahitelezés révén fedezték a lakásépítési és gépkocsivásárlási boom-ot. Közismert, hogy a 2008-2009-es válság milyen megrendítő erejű társadalmi gyúanyaggá változtatta ezt a technikai megoldást.
Nem kétséges: mind a bankok, mind a hitelfelvevők az euró gyors bevezetésé-vel számoltak. Utóbbi esetben az ún. „konvergenciajátszmában” a tőkevonalon, a törlesztési vonalon és az árfolyamvonalon egymást erősítő és egyirányú nye-résben lettek volna az adott megoldást kihasználók. Ezért jól látható, hogy a va-lutablokkból történő kimaradásnak azonnali és jelentős társadalmi és gazdasági költségei voltak (Hudecz, A., 2012).
3. Mint láttuk, az egységes piac nem egyszerűen egy szólam, hanem embe-rek millióinak mindennapi életét érintő valóság. Érvényesül, méghozzá épp et-től és ezáltal az egyetlen ár mikroökonómiai törvénye. Az a tény, hogy ma egy repülőjegy olcsóbb, mint egy évtizede, vagy hogy egy szálloda többnyire nem számíthat fel olyan költségeket, mint egy évtizede, vagy hogy a banki díjak, az internetes vásárlás költségei töredékét teszik ki az évtizede normálisan számí-tó „nemzeti díjszabásnak”, mindnyájunk számára érzékelhetővé teszi, mit jelent az egységes piac. Közgazdasági nyelven szólva: a tranzakciós költségek lenullá-zódtak, az őket középpontba állító coase-i új intézményi elmélet gyakorlati ha-tása elhanyagolható. Azok, akik szerint az unió elszakadt a polgáraitól, egysze-rűen semmibe veszik e mindennapi életet befolyásoló tényeket. Jól emlékszem arra, amikor néhány éve még azonos termékeknek eltérő ára volt Ausztriában és Németországban, de ez annyira szúrta a reklámnézők szemét, hogy egyszerűen nem volt fönntartható – a mosóportól a szemészeti precíziós berendezésig terje-dő körben.
185 Hozzá kell tennünk: ez világtendencia volt, és döntően az amerikai központi bank által választott könnyű pénz stratégiájából következett. Ezt a Bank of Japan és a Bank of England saját jószántából követte, az EKB-nak pedig – már Mario Draghi elnökké választása előtt – lé-nyegében nem volt más választása, különösen 2009 óta nem.
4. Könnyen számszerűsíthető, ha valaki nem látja be az ismert tények alapján, hogy az euró övezetébe befektetni alacsonyabb költségszintet és nagyobb befekte-tői biztonságot jelent a kezdetektől fogva, mint az euróövezeten kívül. Ha másra nem gondolunk, az övezeten belüli árfolyamkockázat hiánya és az egy ár elvé-nek egyre gyakoribb érvényesülése ezt önmagában magyarázza. Hasonlóképpen az árak közvetlen egybevethetősége – ami az előző pont tárgya volt – önma-gában megalapozottabb kalkulációt és kiszámíthatóbb jövedelmi és megtérülési viszonyokat jelent. E mozzanatok – amikről a nagy elméletek nemigen szólnak – meghatározóak a kis és nagy cégek üzleti döntéseiben.
5. Mint láttuk, az árak összehasonlíthatósága és az értékesítés szabadsága 186 mi-att az egységes piac – különösen a verseny növekedése révén – jelentős és tartós jóléti előnyök forrása a fogyasztói többség számára. Épp ezért a piacon való jelen-lét – a kerítésen belüli élet – önmagában számos és többnyire nem is számszerű-sített előny forrása mind a jólétben, mind az életminőségben.
6. Végül nem becsülhetjük le a közös uniós szabályozás és intézményi rendszer működésének hatásait, amelyek az új tagállamok számára túlnyomórészt kedve-zőek voltak, ismét a jóléti hatások és az átláthatóság, nem a szabályozó hatósá-gok és a politikai önkény szempontjából vizsgálódva. Amikor a versenypolitika – több-kevesebb sikerrel – korlátozza az állami támogatások vég nélküli folyó-sítását, vagy megakadályozza, hogy a piaci szereplők közt származási országuk, méretük vagy tevékenységi körük szerint hátrányos megkülönböztetéssel élje-nek, akkor az új tagország jogállamiságát is, és polgárainak jólétét is szolgálja.
Amikor kártérítést ítél a strasbourgi Európai Emberi Jogok Bírósága azoknak, akiknek válóperét a magyar bíróság tizenhárom éven át volt képes elbírálni, fel-hívja a figyelmet arra, hogy hazánkban a jogállam ideája és valósága közt mek-kora a szakadék, és hogy ennek megszüntetésén dolgozni államérdek is lenne.
7. A föntebb csak vázlatosan előadottak alapján ismételten és világosan belát-ható, hogy a limesen belül lenni egyértelműen előnyösebb volt, mint bárkinek az ajtón kívül maradni. Ez a megfontolás gyakorta háttérbe szorul azokban a viták-ban, amelyek immár másfél évtizede folynak arról, hogy az unió milyen irányba haladjon tovább, továbbá hogy miképp mérsékelhetők a túlbonyolított eljárások
186 Mulatságos, ahogy a magyar tej- és sajttermelőket az olcsóbb szlovák kínálattól védeni pró-bálja a minisztérium, nyilván hiába.
és döntési rend okozta veszteségek. Az új tagállamok számára sem a nemzetgaz-dasági szinten elhanyagolható jelentőségű transzferek és a kétes hatékonyságú hagyományos területek, így a kohéziós és a mezőgazdasági politika volt a hoza-mok forrása. Sokkal inkább a föntebb tárgyaltak, vagyis a schengeni rendszer biztosította korlátlan személyi mozgás, a négy szabadság keretében megvalósuló tőke- és áruáramlás, a közös szabályozás kiszámíthatósága miatt jobbá váló be-fektetői megítélés és a kalkulációt magabiztossá tevő stabil közös valuta volt a le-hetőségek forrása. A következő fő fejezetben térünk majd ki arra, melyik ország mennyire tudott élni ezekkel a lehetőségekkel, és min múlott sikere vagy éppen sikertelensége.