A kultúrerdı-típusok természetessége

A kultúrerdı-típusok természetességének bemutatása elıtt ismételten hangoztatni kell a már a 3.2.2. fejezetben is kifejtett tényt, hogy csak erdı-termıhelyen lévı kultúrállományokat vizsgáltunk, mert csak itt van értelme erdıtermészetességrıl beszélni.

Kultúrerdık természetessége

Mean Mean±SE Mean±SD

EF-FF EgyébFE A NNY FD VT

Kultúrerdı típ usa 22

24 26 28 30 32 34 36 38 40 42 44 46 48 50 52

Természetesség (%)

62. ábra – A kultúrerdık természetessége (középérték, középérték hibája és szórás)

(Jelmagyarázat: EF-FF – erdei- és feketefenyvesek, EgyébFE – egyéb fenyvesek, A – akácosok, NNY – nemesnyárasok, FD – feketediósok, VT – vöröstölgyesek)

A kultúrerdıket állományalkotó fafajuk szerint 6 csoportba soroltuk, ahol a kultúrfenyveseket két típus, a hosszútős és kéttős Pinus-okból álló erdei- és feketefenyvesek, illetve az egyéb fenyvesek képviselik. Az egyes kultúrerdı típusok természetességi értékeit a 62. ábra és az M23. táblázat mutatja, melynek elemzésébıl a következı sorrendet állapíthatjuk meg:

1. erdei- és feketefenyvesek (40,5 %), 2. egyéb fenyvesek (39,1 %), 3. vöröstölgyesek (38,7 %), 4. feketediósok (37,5 %), 5. akácosok (36,6 %), 6. nemesnyárasok (31,1 %). A sorrend megértésére és a különbségek magyarázatára a 2. értékelési szintünket (kritériumok természe-tessége) hívjuk segítségül. A faállomány-, cserjeszint- és gyepszint-összetétel esetében az akácosok mutatják a legalacsonyabb természetességi értéket (2,0 – 27,1 – 17,0 %), az akác agresszívitása miatt természetes fa- és cserjefajok állományaiba nem vagy alig tudnak betörni, a gyökerén élı Rhizobium leguminosarum N-kötése miatt pedig igen magas a nitrofil növényfajok száma és borítása. Újulat-összetételében viszont magasabb természetességi értéket (52,8 %) mutat, ami a honos fafajok spontán felverıdésének köszönhetı. Azonban a fenti számok azt is igazolják, hogy természetes úton ezen újulati arány csak elenyészı töredéke jut el a lombkorona-szintbe. A szerkezeti jellemzık elemzése során azt tapasztalhat-juk, hogy a nemesnyárasok valamennyi szintben alacsony értéket vesznek fel, s különösen igaz ez a faállomány- és a cserjeszint-szerkezetére (28,0 ill. 46,4 %), ami a sematikus hálózatnak, az intenzív agrotechnikának tudható be, s utóbbival indokolható a termıhely-természetességének valamennyi típus közül a legalacsonyabb értéke (63,1 %) is.

A nemesnyárasokat vizsgálhatjuk úgy is, hogy milyen termıhelyen létesítik ıket. Így ártéri és nem-ártéri típusokat különböztethetünk meg, amelyek erdıállomány szintő természetessége (33,2 ill. 30,4 %) egymástól szignifikánsan nem különbözik (63a. ábra). Ugyanakkor az összetételi jellemzık esetében már szignifikáns különbséget találunk (26,6 ill. 34,2 %) (63b. ábra). Ezt összetevıkre bontva azt az érdekes jelenséget figyelhetjük meg, hogy az ártéri nemesnyárasok faállomány-összetétele heterogénebb, magasabb természetességő (12,4 %),

a nem-ártérieké homogénebb, szignifikánsan alacsonyabb természetességő (9,3 %) (varian-ciájukban 17-szeres különbség figyelhetı meg) (63c. ábra). Ugyanakkor a többi szint esetében fordított a helyzet, valamennyinél a nem-ártéri típus szintjei mutatnak szignifikánsan magasabb értékeket. Ebbıl arra lehet következtetni, hogy az ártéri típus faállományába erdészeti vagy spontán úton nagyobb arányban jelennek meg a természetes fafajok, míg a többi állományszintnél az ártéri típusok jobban fertızıdnek adventív, invazív és gyomosító jellegő fajokkal. A szerkezeti és a funkcionális jellemzık esetében is az ártéri típus mutat szignifikánsan magasabb értéket a nem-ártéri típusokkal szemben (szerkezeti jellemzık:

53,8 ill. 45,6 %, funkcionális jellemzık: 75,6 ill. 68,3 %), ami azt erısíti, hogy a spontán folyamatok jobban érvényesülnek az ártéri típusnál, s a sematizáló erdészeti beavatkozások-nak itt kisebb eredménye van.

Erdıállomány

63. ábra – Ártéri és nem-ártéri nemesnyárasok erdıállomány (a.), faállomány-összetétel (b.) és összetételi jellemzık (c.) természetességének összehasonlítása

A két kultúrfenyves típus éri el a legmagasabb átlagos természetességet, ami általánosságban a könnyebb átalakíthatóságukat is jelenti egyben. Külön elemezve ıket megállapíthatjuk, hogy az összetételi jellemzık természetessége magasabb, de nem szignifikánsan eltérı az egyéb fenyveseknél, mint az erdei- és feketefenyveseknél (44,8 ill. 42,4 %), a szerkezeti jellemzık természetessége között, az erdei- és feketefenyvesek javára szignifikánsan magasabb természetességi értékeket tapasztalhatunk (59,2 ill. 42,0 %) (64. ábra). Az elızıekben vázolt tendencia a kritériumok esetében (2. vizsgálati szint) is igaz, a faállomány-, a cserjeszint-, a gyepszint- és az újalat-összetétel értékei azt mutatják, hogy az erdei- és feketefenyvesekbe könnyebben törnek be és maradnak meg az idegenhonos és/vagy

gyomosító fajok. Ezzel szemben a szerkezeti jellemzık esetében fordított a helyzet, az erdei- és feketefenyvesek cserjeszint-, gyepszint- és újulat-szerkezet természetessége szignifikánsan magasabb az egyéb fenyvesekénél, ami az elızı típus fényben gazdagabb erdıbelsıjével, idısebb korban mozaikosan felritkuló faállomány-szerkezetével, térbeli heterogenitásával magyarázható.

OJ SZJ Erdei- és feketefenyvesek Egyéb fenyvesek

20 30 40 50 60 70 80

Természetesség (%)

64. ábra – A két kultúrfenyves típus (erdei- és feketefenyvesek ill. egyéb fenyvesek) összetételi és szerkezeti jellemzıi természetességének összehasonlítása

(Jelmagyarázat: ÖJ – összetételi jellemzık, SZJ – szerkezeti jellemzık)

A feketediósok és a vöröstölgyesek átlagos természetességi mutatója szignifikánsan nem különbözik egymástól, s nem tér el a kultúrerdık átlagos természetességétıl sem. Kritériu-maik természetessége is hasonló, amelyek közül mindkét esetben a gyepszint-összetétel alacsony értékét (30,0 ill. 30,6 %) kell kiemelni. Ez a mutató azonban eltérı okokra vezethetı vissza a két típus esetében, a feketediósoknál az akácéhoz hasonló N-győjtı baktériumok tevékenységére, a vöröstölgyesek esetében a fényben szegény erdıbelsıre és a nehezen bomló lombavarra (BARTHA, 1990, 1991; JÁRÓ, 1963).

A kultúrerdık közül a legnagyobb térfoglalású akácosok erdıgazdasági tájcsoportok szerinti elemzésébıl a következı tőnik ki. A legalacsonyabb természetességi értéket a Kisalföldön (31,6 %) illetve a Nagyalföldi szikesvidék (31,7 %) és homokvidék (32,6 %) tájcsoportjaiban kapták, míg ugyanakkor a legmagasabb értékeket a Nyugat-Dunántúlon (38,2 %) és az Északi-középhegységben (38,2 %). (A további – köztes – értékek: Nagyalföldi ártér- és lápvidék: 34,7 %, Dél-Dunántúl: 36,5 %, Dunántúli-középhegység: 36,8 %.) Ez az értékelés azt mutatja, hogy a leginkább feldarabolódott erdıterülető, alacsony erdısültségő, erısen átalakított növénytakarójú tájcsoportokban az akácosok is alacsonyabb természetességet vesznek fel, míg a magasabb erdısültségő, természetes fafajú erdıvel nagy területen borított tájcsoportokban az akácosok is nagyobb természetességet mutatnak. Megjegyzendı, hogy TOBISCH et al. (2003) aljnövényzet vizsgálatai alapján a Duna-Tisza közi akácosok bizonyultak a legheterogénebbnek, míg a kisalföldi akácosok – ebben a tekintetben – jobban hasonlítottak a nyírségiekre, mint a Duna-Tisza köziekre.

Az akácosok természetességét jellemezhetjük úgy is, hogy a potenciális természetes erdı-társulás (tkp. nagyobb termıhelyi kategóriák) szerint elemzünk. (Megjegyzendı, hogy csak az erdı-termıhelyen lévı akácállományok elemzésének van ebben az esetben is értelme.) E szempontok szerint végezve az értékelést megállapíthatjuk, hogy az erdıssztyepp társulások helyére ültetett akácosok természetessége a legalacsonyabb (32,4 %), ami korrelál a fenti, megfelelı erdészeti tájcsoportok (Kisalföld, Nagyalföldi szikesvidék és homokvidék) értékeivel. A xerotherm hegy- és dombvidéki tölgyesek (cseres-tölgyesek, mész- és meleg-kedvelı tölgyesek) helyére ültetett akácosok természetessége a legmagasabb (38,3 %), míg a mezofil jellegő erdıtársulások (bükkösök, gyertyános-tölgyesek, keményfás ligeterdık) helyére ültetetteké valamivel elmarad ettıl (36,1 %). A természetességi érték varianciáját nézve nincs szignifikáns különbség az erdıssztyepp erdıtársulások és a mezofil jellegő erdı-társulások helyére ültetett akácosok között (26,5 ill. 24,5), míg a xerotherm tölgyesek helyére ültetett akácosok természetességi értékének varianciája (43,0) csaknem kétszerese azokénak.

A különbséget az összetételi jellemzıkben kell keresni, a potenciális természetes erdı-társulásból a legtöbb természetes faj a xerotherm tölgyesekbıl tud megmaradni, illetve visszatelepülni. Hasonló lehetıségek adódnak a mezofil jellegő erdıtársulásoknál is, de itt – a jobb vízgazdálkodás és tápanyag-ellátás miatt – a nitrofil, invazív és idegenföldi fajok borítása (tömegessége) nagyobb, mint az elızı csoportban. Az erdıssztyepp erdıtársulások helyére ültetett akácosok esetében a természetes fajok aránya itt a legalacsonyabb, míg a nitrofil, invazív és idegenföldi fajok borítása itt a legmagasabb.