Az erdık természetvédelmi szempontú megítélésének egyéb szempontjai

Valamennyi szerzı (pl. DUDLEY, 1996; SCHMIDT, 1997; REIF, 1999/2000) egyetért abban, hogy a természetvédelmi célok közül a természetesség bír prioritással erdık esetében.

Ugyanakkor hiba lenne kizárólag a természetességet, mint kritériumot igénybe venni az értékeléseknél, további jellemzık szerinti elemzés is szükséges (BARTHA, 2004). Így a részletesen tárgyalt természetességen, a korábbi fejezetekben bemutatott eredetiségen és sokféleségen túl figyelembe kell venni a ritkaság, a veszélyeztetettség, a helyreállíthatóság, a jellemzıség és sajátosság kritériumokat is. Az erdık természetvédelmi szempontú értékeléséhez megfogalmazott kritériumokat több szinten (lokális, regionális, globális) lehet alkalmazni, melyek területenként, objektumonként eltérı súllyal szerepelhetnek (USHER – ERZ, 1994). Ezeket a szempontokat csak röviden mutatom be.

a. Ritkaság

A ritkaság (ellentéte a gyakoriság, számosság) relatív kategória, fıleg kis térléptékek esetén észlelhetı szembetőnıen, melyet általában mennyiségi jellemzıkkel próbálnak számszerősí-teni (KUNIN –GASTON, 1993). Többnyire fajokkal kapcsolatban vizsgálják a ritkaságot, de – esetünkben – valamennyi erdıvel kapcsolatos objektumra, jelenségre, folyamatra van értelme alkalmazni. Így például erdıtársulások, erdıtípusok, erdıalakok, szukcessziós és regenerációs jelenségek, erdıszerkezeti elemek, vagy akár erdıhasználati, erdıgazdálkodási módok is lehetnek ritkák. Fontos különbséget tenni az eredendıen ritka illetve a megritkult, ritkává lett kategória között azért is, mert az eredendıen ritka objektumok számának növelése nem lehet célja a természetvédelemnek! Eredendıen ritka faj például a magyar vadkörte, ritkává lett a tiszafa, ennek analógiájára erdıtársulások esetében a hársas-berkenyést illetve a nyílt homoki tölgyest említhetjük. Általánosságban elmondható, hogy az eredendıen ritka objektumok speciális körülmények között találhatók. A példákat tovább folytatva a magyarországi erdık esetében ritka ma a szálaló erdıalak, a pionír szukcessziós stádium, az öregedési illetve az összeroppanási fázis, a holtfa különbözı típusai, a 140 évnél idısebb fák, vagy a középerdı-üzemmód, az erdei legeltetés. Természetvédelmi szempontból azt is mérlegelni kell, hogy a ritkaság nagyobb kipusztulási, megsemmisülési, megszőnési valószínőséget jelent, ezért általánosságban kijelenthetı, hogy minden, ami ritka, az több elıvigyázatosságot, gondos-kodást, feladatot igényel.

b. Veszélyeztetettség

A veszélyeztetettség fogalmát és kategóriáit fajokra (taxonokra) illetve társulásokra (élıhelyekre) alkalmazhatjuk, az ezzel kapcsolatos információkat közel fél évszázada vörös könyvekben, vörös listákban adják közre. Fontos hangsúlyozni, hogy a veszélyeztetettség mértékének megállapítása területlépték-függı, ahol általában az állomány, a természet-földrajzi kistáj, táj, továbbá a régió (természettermészet-földrajzi nagytáj, ország), az elterjedési terület szinteket szokták elkülöníteni. A besorolás bizonytalansága a terület növekedésével együtt nı.

Fajok esetében veszélyeztetettség alatt azt értjük, hogy adott területen a populációk milyen messze vannak a kipusztulástól. Az erdıtársulások esetében a meglévı állományok megsem-misülésének valószínősége, illetve az állományokban végbemenı eljellegtelenedés képezi a veszélyeztetettség mértékének megállapítását. A fajok esetében a veszélyeztetettség besoro-lásánál kritériumként az állománycsökkenés mértékét, az elterjedési terület nagyságát, az összpopuláció létszámát, az ivarérett egyedek számát veszik alapul. Erdıtársulások esetében az elfoglalt terület nagysága, területi elhelyezkedése, vegetációtörténeti jelentısége, szukcesz-sziós stádiuma, az emberi hatásokkal szembeni tőrıképesség, a termıhely állapota, a helyreállíthatóság, a pótolhatatlanság, a természetesség, az ott élı veszélyeztetett élılények száma veendı kritériumként figyelembe. Ugyanannál az objektumnál a veszélyeztetettség mértéke az idıskálán változhat. Bár mint láttuk, a veszélyeztetettség tényét és mértékét több tényezı befolyásolhatja, általánosságban elmondhatjuk, hogy különösen veszélyeztetettek ma a késıi erdıfejlıdési fázisokra (öregedési, összeroppanási szakasz) jellemzı erdei fajok, a gyakori természetes bolygatások (pl. árvizek, lavinák) által befolyásolt erdık fajai, továbbá a szélsıséges termıhelyek erdei (pl. sziklai erdeifenyves, sziki tölgyes, dél-dunántúli homoki bükkös).

c. Helyreállíthatóság

Ez a fogalom azt fejezik ki, hogy az elpusztított vagy erısen zavart erdei ökoszisztémát milyen eséllyel lehet visszahozni, tehát emberi beavatkozással rekreálni. A kiindulási állapot

és a végcél a normális ökoszisztéma fejlıdés esetén is különbözı lehet, ezért különbséget kell tenni a teljesen elpusztított állapotból az eredetivel megegyezı állapotba hozatal (rekonstruk-ció), egy közbülsı állapotba hozatal (revitalizá(rekonstruk-ció), illetve egy leromlott ökoszisztéma állapotból az eredetivel megegyezı állapotba hozatal (restauráció), egy közbülsı állapotba hozatal (rehabilitáció) között (JORDAN et al., 1997). Abban az esetben, ha az embertıl függetlenül mennek végbe a fenti folyamatok, akkor regenerációról beszélünk. Akár táj, akár élıhely szintő a helyreállítás, alapelvei megegyeznek a szukcesszió alapelveivel (BRADSHAW, 1987), e tevékenység folyamán az emberi beavatkozásokkal éppen a természetes folyamatokat gátló vagy lassító akadályokat próbáljuk átlépni. A sikeres helyreállítás feltétele így a szukcessziót meghatározó mechanizmusok és az azt befolyásoló tényezık felismerése, továb-bá a teljes szukcesszió lefolyásának engedése. Hangsúlyozandó az is, hogy a helyreállításnál a biotikus potenciált és a termıhelyi potenciált nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Általánosságban elmondható, hogy az erıs, rendszertelen és gyakori bolygatásokhoz alkalmazkodott erdıtársulásokat (pl. ligeterdık) a gyors szukcesszió miatt könnyebben és rövidebb idı (néhány évtized) alatt lehet helyreállítani, míg a viszonylag stabil, hosszú talajfejlıdés eredményeképp létrejött erdıtársulásoknál (pl. láperdık) a lassú szukcesszió miatt ez nehezebb és hosszabb ideig (néhány évszázad) tart. Az is valószínősíthetı, hogy egy leromlott ökoszisztémából könnyebb a helyreállítás, mint egy megsemmisített ökoszisztéma állapotból. A helyreállíthatóság tágabb értelemben – nem csak a természeti objektumokra nézve – is értelmezhetı. Például történeti erdıhasználati formát vagy erdıalakot – melyek a természetvédelem kompetenciájába (is) tartozhatnak – is vissza lehet állítani. Az İrségre egykor jellemzı, kisparaszti szálaló gazdálkodással kialakított erdıkép visszahozatalának feltétele a szálaláson túl többek között a helyenkénti alomeltávolítás is.

A teljes helyreállítás, az „eredeti állapotba való hozatal” sokszor nemcsak rendkívüli erıfeszítésekkel lenne megvalósítható, hanem értelmetlen is: az ohati vagy újszentmargitai sziki tölgyesek visszaalakítása az eredeti keményfás ligeterdıkké nem lehet a természetvédelem célja. A helyreállítás (rekreáció) ellentéte a helyettesítés (kreáció), amely eltérı irányú, nem a korábbi állapot felé mutató beavatkozásokat jelöl. Ebben az esetben elméletileg a biotikus potenciál akár teljes mértékben is figyelmen kívül hagyható, de a termıhelyi potenciállal ezt nem tehetjük meg.

d. Jellemzıség és sajátosság

Jelentésükben egymáshoz hasonló fogalmak, de a jellemzıség általánosabb, megkülönböz-tetésre kevésbé alkalmas, míg a sajátosság egyedibb, elkülönítésre alkalmas tulajdonság.

Egyaránt alkalmazhatók a természetes vagy az ember által alakított erdıképre, tájra, használati módokra, stb. Példákat említve: a zselici bükkösökre jellemzı az ezüst hárs jelenléte, a zempléni-hegységi cseres-tölgyesek sajátossága a cser hiánya. Tájak esetében Nyugat-Dunántúlra jellemzı a szelídgesztenye fellépte, a Tiszántúl sajátossága a közönséges boróka hiánya. Használatok esetében pedig a Kıszegi-hegységre jellemzı a természetes felújítások nagy aránya, az İrség sajátossága a kisparaszti szálaló erdıgazdálkodás. Azt is hangsúlyozni kell, hogy a jellemzıség és a sajátosság nem állandó tulajdonságokat jelölnek, hanem azok idıbeli változásoknak vannak kitéve. Így a Nyírségre egykor jellemzı volt a nyírlápok jelenléte, vagy az ország erdeire a legeltetés, makkoltatás, sarjaztatás. A fenti példákból is látható, hogy a két fogalmat elsısorban társulások, tájak, régiók esetében használjuk, s így a tájkarakter meghatározásában, védelmében játszanak fontos szerepet.