Újplatonizmus

Alexandria szellemi központ volt az időszámítás utáni első évszázadokban is, s a kereszténység terjedése tovább gazdagította a város szellemi életét. Alexandriában működött Órigenész keresztény iskolája, így elmondható, hogy a korai kereszténység egyik központjának is számított. A pogány és keresztény gondolkodók között magas szinten folyhatott a párbeszéd.

A neoplatonizmus olyan filozófiai irányzat volt, amely azt akarta bebizonyítani, hogy a kereszténység által felvetett kérdések a görög gondolkodáson belül megválaszolhatóak. Az első keresztény gondolkodók úgy tekintettek fel a görög filozófiára, mint a kereszténység előfutárára; ezzel szemben a neoplatonikusok azt állították, hogy a görög bölcselet nélkülözheti a keresztény gondolatokat. Az újplatonizmus átfogó világmagyarázatot teremtett. Felelni akart a világ keletkezésére, a létezők és a létezés rendjére, anyag és szellem viszonyára. Az iskola megalapítója az alexandriai Ammóniosz (i. sz. III. sz. első felében). Legnagyobb képviselője Plótinosz (i. sz. 205-270) volt.

Elsősorban a kereszténység istenfogalmát akarták racionalizálni.⁹⁷ Istent mindenfajta létezés tisztán szellemi kiindulópontjának tekintették. A világ egységének és monista felfogásának lehetőségét látták benne. Alapvető filozófiai igényük volt, hogy képesek legyenek a világot szellemi egységként értelmezni. Ennek következtében központi fogalmuk az Egy volt. E filozófia szerint Isten az Egy, tisztán szellemi létező. A sokaság, a világ sokszínűsége csupán látszat. A világ valójában egységet képez. Az egység nem részekből összetett, de intenzív, mert belőle keletkezik minden, időtlen, örökké létező. A Létezők az abszolút egységből keletkeznek, így Isten az Egy minden létezőben benne van, de ugyanakkor megőrzi transzcendenciáját, önmaga és magánvaló marad. Az egység lényeges sajátja, hogy differenciálatlan, belső relációi nincsenek:

"Mi tehát valójában? Mindennek a lehetősége. Ha Ez nem volna, nem létezne sem a mindenség, sem az első és egyetemes élet, a szellem. Ami felette áll az életnek az élet oka. Mert az élet megnyilvánulása, vagyis a mindenség nem az első, hanem mintha előtörne egy forrásból. Gondolj el egy forrást , amelynek nincsen egyéb kezdete, átadja magát az összes folyónak, de a folyók nem merítik ki, hanem szép nyugodtan megmarad önmagában, a belőle előtörő folyók pedig, mielőtt mindegyik más irányba kezdene folyni, először még együtt vannak, de már mindegyik mintha csak tudná, merre tart majd a folyása."⁹⁸

Platóni tanokra építettek, elsősorban a Timaioszban kifejtett gondolatokra, de megszüntették a platóni rendszer dualizmusát. Sem a sokféleség, sem az anyagnak és szellemnek reálisan létező kettőssége nem bontja meg a világ egységét.

Természetfilozófiai szempontból az úgynevezett emanáció-tan a legfontosabb. A szó etimológiai jelentése kiáradást, kisugárzást jelent. Álláspontjuk szerint a világ a minden konkrét létező előtti szellemből, Istenből, kisugárzás által jött létre. Ezt a felfogást szokták fénymetafizikaként is jellemezni. A kiáradás, vagy kisugárzás hivatott helyettesíteni a kereszténység teremtésre vonatkozó tanítását.

A létezés rendje és a teremtés folyamata tehát a következő. Mindenekelőtt van az Egy, amely elsőként saját képmását, az úgynevezett Nuszt bocsátja ki magából. A Nuszban már szellemi szinten létezik a sokféleség, a platóni értelemben vett ideák, a konkrét világ szellemi ősképei. A Nuszból árad ki a világlélek, s ebből jönnek létre az egyes lelkek. Az emanáció folyamata fokozatos eltávolodást jelent a tiszta szellemi léttől, Istentől. Az emanáció utolsó lépcsőfoka az anyag. Az anyag tehát nem létezett öröktől, mint a szellem. A neoplatonikusok szerint az anyag az Egy-ből jött létre. Jelenti viszont a szellemtől való legnagyobb távolságot, a legalacsonyabb rendű létezést, a sötétséget, a rosszat. "Az igazi létezés a szellem világában van."⁹⁹Ez a szféra azonban összetett:

áll egy oszthatatlan, mindig fent maradó részből, s egy az anyagba alászálló a "testekben oszthatóvá váló

97Werner Beierwalter:Denken des Einen(Frankfurt 1985).

98Plótinosz:Az Egyről, a szellemről és a lélekről(Európa Kiadó, Budapest 1986) 79. o.

99uo. 89. o.

valóságból".¹⁰⁰ Az anyag a "dolgok megnyilvánulásának az alapja". Semmilyen konkrét sajátossággal nem rendelkezik:

"Nem tartalmaz semmit mindabból, amit az érzékelhető világban láthatunk. Ha ez így van, akkor a többi minőségen, például a színeken, a melegen, a hidegen kívül még a könnyűséget, nehézséget, sűrűséget, ritkaságot, de még körvonalat sem tulajdoníthatunk neki. Tehát nagyságot sem."¹⁰¹ Az anyag alaktalan, minden konkrétság hiányát jelentette náluk.

Nem kerülte meg Plótinosz a természet értelmezését sem. Foglalkozott annak lényegével, a természeti változásokkal, és a keletkezéssel. A természet lényege egész rendszeréből következően szellemi.

"A természet ugyanis szükségképpen forma, nem pedig anyag és forma együttese... Hiszen nem tűzre van szüksége az anyagnak, hogy tűzzé váljon, hanem a tűz gondolatára."¹⁰²

A természetet, mint szellemi alkotást értelmezte, ami ugyanúgy működik mint az emberi gondolkodás. A szemlélődés minden szellemi alkotás alapja.

"Ha pedig valaki, magát a természetet kérdezné meg, miért alkot, ... alighanem ezt mondaná ...

ami létrejött nem más, mint az általam látott látvány ... ami bennem szemlélődik, megalkotja szemlélődése tárgyát, ugyanúgy, ahogyan a geométerek szemlélődés közben rajzolnak."¹⁰³

100uo. 89. o.

101uo. 49. o.

102uo. 66. o.

103uo. 68. o.

természetfilozófia

Bevezetés a középkori filozófiába

(Vinkovics Márta)

Az európai középkor folyamán a filozófia az ókorban elfoglalt szerepéhez képest metbe került. Amíg a görög-római történelem során a filozófia saját útján haladt, s viszonylag kevés ponton érintkezett a vallással, addig a középkorban a filozófiai problémák lényegében a keresztény teológiához kapcsolódva merültek fel. A kereszténység úgy tekintett a világra, mint isteni műre, amelyben szigorú rend uralkodik, és e rend alapja az isteni terv. Ez a felfogás határozta meg a filozófiai viták tartalmát is. A középkor folyamán teológus és filozófus személyében is azonos volt, amely egybeesés nyilvánvalóan csökkentette a filozófiai gondolkodás önállóságát.

Vita tárgya volt például, hogy emberi értelemmel felfogható-e az isteni terv, valamint szükséges-e a létező világ jelenségeinek, folyamatainak kutatása Isten megértéséhez. Tehát, hogy a tudományok és a világi bölcselet a hit – a legfontosabb érték – szempontjából nélkülözhetetlenek-e.

A filozófia hagyományos lételméleti és ismeretelméleti kérdéseit a teológia szellemébe válaszolták meg. Igaz, a teológia tételeinek, dogmáinak tiszteletben tartása mellett a filozófiai kérdések széles skálájával foglalkoztak, s a kérdésekre adott eltérő válaszok ugyanúgy irányzatokat eredményeztek, mint az antik világban, vagy mint a későbbi évszázadokban, amikor a filozófia a teológiától már független volt.

Teológia és filozófia kapcsolata – ezen a hosszú történelmi koron belül – fokozatosan lazult, és az utóbbi céljában, szemléletében és módszerében lassan függetlenné vált. Az antik világ és a tulajdonképpeni európai középkor határán még egyértelműen a teológiai problémák és kérdésfeltevések domináltak, de a későbbiekben a XII., XIII.

században a teológia tételeinek tiszteletben tartása mellett mély filozófiai eszmecserékre nyílt lehetőség.

A középkori bölcselet két legfontosabb korszaka a patrisztika (I-VIII. sz.) és a skolasztika(IX-XVI. sz.) egyúttal teológia és filozófia, valamint teológia és tudomány kapcsolatában is eltéréseket mutatott.

A patrisztika

Ez a teológiai-filozófiai korszak a kereszténység kialakulását követő időszakra tehető. A patres, vagy "atya"

megjelölés – Pál apostoltól származik a kifejezés – azokat az egyházi személyeket illette meg, akik a keresztény egyház alapelveit lefektették. A későbbiekben e tanítások nagy részét az egyház szigorúan ortodox módon kezelte.

E kor keresztény bölcseletének egyik alapvető problémája volt, hogy miképpen viszonyuljon az antik vagy "pogány"

filozófiához és tudományhoz, amellyel valójában egymás mellett léteztek. Igaz, a keresztény elveket minden területen megkülönböztették a "pogány" világ eszméitől, de Platón és Arisztotelész vagy a sztoikusok a teológia érvrendszerében felhasználható számos gondolatát átvették. Különösen a platóni filozófia volt mély hatással a korai keresztény gondolkodókra. A platonizmus alexandriai változatát, az újplatonizmust tudták elsősorban a keresztény hitkérdések értelmezésénél hasznosítani. Ezt képviselte Alexandriai Kelemen (150-215) és Órigenész (185-253), Boethius (480-524) és Ágoston (354-430).

Ez az a korszak, amelyben a filozófia legkevésbé rendelkezett a problémafelvetés és a válaszadás szabadságával, mindkettő szinte teljes mértékben teológiának volt alárendelve. A teológia és a filozófia tárgyát valójában azonosnak tekintették: mindkettő feladata Istennek, mint abszolútumnak a megragadása volt. De – véleményük szerint – a filozófia csupán az erősen korlátozott lehetőségekkel rendelkező emberi értelemre tud támaszkodni, így a leglényegesebb kérdésekre nem képes feleletet adni, ezek a kérdések csak a hit területén válaszolhatóak meg.

Hit és ész, hit és tudás viszonyának értelmezésében Ágoston tekinthető annak a gondolkodónak, aki az emberi értelemnek és a tudománynak nagyobb szerepet tulajdonított. Hit és ész viszonyát a következőképpen fogalmazta meg: érts, hogy higgy, higgy, hogy érts. E gondolat Ágostonnak azt a törekvését tükrözi, hogy hit és tudás kérdésében ne az ellentétet, hanem az egymásrautaltságot hangsúlyozza.

Skolasztika

Ez az irányzat a latin scolae (iskola) szóból nyerte el nevét, tükrözve, hogy a középkori filozófia szorosan összekapcsolódott az oktatással. A római hagyományoknak megfelelően a hét szabad művészetet tanították (septem artes liberales) két fokozatban. Az alapfokú oktatás, a "trivium" során foglalkoztak grammatikával, dialektikával, retorikával; a középfokú oktatás, a quadrivium keretén belül pedig aritmetikával, geometriával, zenével valamint asztronómiával. A filozófiát már a kora középkortól oktatták a kolostori iskolákban. Kezdetben a trivium tantárgyai között volt a helye, és a dialektika keretén belül tárgyaltak filozófiai kérdéseket. Idővel azonban közvetlenül a szabad művészetek után, de a teológia előtt oktatták.

A teológia elsőbbsége a filozófiával szemben főleg a filozófia feladatának megfogalmazásában tükröződött, amely elsősorban a teológia tételeinek alátámasztása, illetve megvilágítása volt.

Bár a skolasztikus gondolkodás tekintélyelvű, így a Szentírás, az egyházatyák nézetei meghatározóak és megkérdőjelezhetetlenek voltak és teológus filozófusaik vallották a hit magasabbrendűségét az értelemmel szemben, de az emberi értelemnek és világi ismereteknek fontos szerepe volt a meggyőződéses hit alátámasztásában. Például, a legtekintélyesebb skolasztikus, Aquinói Tamás (1225-1274) szerint, "a szent tan nem a hit bizonyítására veszi igénybe az emberi észt, hanem mindannak a megvilágítására, amit ez a tanítás állít." Ez azt jelenti, hogy az emberi ész, igaz nem képes az olyan alapvető hittételek bizonyítására, mint a Szentháromság, Megtestesülés és a Teremtés időbelisége, de képes az értelmezésükre, tartalmuk megvilágítására. Az emberi ész közvetlen és teljes bizonyítékát adhatja mindannak, amit nem a kinyilatkoztatás elvéből kell kikövetkeztetni.

Így ezekben a bölcseleti rendszerekben a teológiai alapvetés ellenére a filozófiai kérdések egész skáláját megtaláljuk, megoldásait meghatározta az a filozófiai alap, amelyre a világmagyarázat épült. Például nyilvánvalóan eltérő világmagyarázat jött létre, attól függően, hogy Platón vagy Arisztotelész elképzelései jutottak jobban érvényre.

A skolasztika korai korszaka (XI.-XII. század)

A kolostori iskolákhoz kapcsolódó egyházi bölcselet jellegét ezekben az évszázadokban meghatározta a keleti egyházszakadás, amelynek következtében Bizánccal gyakorlatilag megszakadt a kapcsolat. A nyugati egyház gondolkodói évszázadokig nem jutottak hozzá az antik filozófiai irodalom jó néhány fontos művéhez. Ebben az időszakban legtöbbet Ágoston írásait forgatták.

Mégis ezekben az évszázadokban megszülettek a nyugati kereszténység első filozófia tankönyvei, amelyeknek a szerzői egyúttal a kor kiemelkedő teológus filozófusai voltak. Közülük a legjelentősebbek Alkuin (megh. 804), aki Nagy Károly udvari iskolájának skolasztikusa és tanítványa Hrabanus Maurus voltak.

Ebben az időszakban keletkezett platóni, ágostoni alapokon a skolasztika első nagy filozófiai rendszere Scotus Eriugena (kb. 810-877) tollából. Canterbury-i Anselm (1033-1109) pedig már hit és ész összeegyeztetésére tett erőfeszítéseket. Az emberi értelem teológiai elismertségét akarta fokozni, amikor azt vallotta, hogy a hit tételei emberi értelemmel teljesen felfoghatóak. Ez az álláspont sarkalta arra, hogy racionális istenbizonyítékokat alkosson.

A XII. században, a középkori platonizmus egyik fellegvárában, Chartres-ban a korabeli Európa mondhatni természettudományos központja jött létre, ahol matematikai és fizikai kutatásokkal foglalkoztak. Itt történt igazán az első komoly kísérlet a hit és a természettudományos gondolkodás összeegyeztetésére.

A középkoron végigívelő, már elsősorban filozófiai vita, a XI. században indult meg. Ez az úgynevezett univerzália-vita, lényegében Platón és Arisztotelész vitáját újította fel a létező és a lényeg kapcsolatáról és megismeréséről. E vita kiemelkedő képviselői a korai skolasztika korában például Roscellinus (1050-1120) és Abélard (1079-1142).

Nagy skolasztika

A skolasztika a XIII. században teljesedett ki, abban az évszázadban, amikor az alapvetően platonista filozófiai elképzelések mellett megjelentek az arisztotelészi gondolatokra épülő teológiai, filozófiai rendszerek. Lényegében ebben a korszakban az arisztotelészi filozófia alapján születtek kiemelkedő művek. Nagy Albert (Albertus Magnus) érvei elfogadhatóvá tették az egyház számára Arisztotelész gondolatait, s elsősorban az ő munkásságával előretör egy olyan felfogás, amely a tekintély helyett az egyéni tapasztalatot részesíti előnyben.

Az alberti és tamási bölcseletben a filozófia és a tudomány is elismerést nyert. Egyrészt, a már ismert módon az emberi szellem eszköztára a hittételek értelmezése szempontjából nélkülözhetetlen. Másrészt hangsúlyozták a tudományos ismertek jelentőségét is, természetesen elsősorban a hit szempontjából.

Nagy Albert (1193-1280) és Aquinói Tamás – de szólhatunk az angol Roger Baconról (1210-1292) is – miközben összehasonlították a teológia a filozófia és a tudományok szerepét a hit megalapozásában és elmélyítésében, a hit problémáinak megoldásában, ennek során önálló problémaként kezelték a filozófia lételméleti, természetfilozófiai és ismeretelméleti problémáit, és elismerték filozófia teológia és szaktudomány egymástól eltérő, önálló módszerét.

Ezt a felfogást követi Duns Scotus (1265-1308) is, aki a filozófia és a teológia tárgyát már teljesen elválasztotta, és felfogásában a filozófia a múlandó, tapasztalható világról nyújt ismereteket.

E gondolatok elindítói voltak XIV. századtól kezdődően, a reneszánsz korában megindult tudományos fejlődésnek, amelynek során egészen új természettudományos világkép alakult ki.

1. Természetfilozófiai gondolatok a középkorban

(Vinkovics Márta)

A középkor kezdetét a római birodalom összeomlásának idejére helyezzük. Ekkor következik be tulajdonképpen a hellenizált világ szétesése is, egyúttal hatalmas területek az arab kultúra befolyása alá kerülnek. Európában pedig új népek találnak otthont. A római állam gyakorlatilag nem létezik többé. A kora középkor komoly kulturális visszaesést jelentett a görög-római világhoz képest. A római kultúra átmentésében fontos szerepe volt az egyháznak, annak ellenére, hogy komoly fenntartással kezelte az antik szerzők gondolatait. Hiszen "pogány" világ- és életszemléletük erősen eltért a kereszténységtől. Mégis, a kereszténység a hellén-római kultúrában jött létre, így annak tudományával, ismeretanyagával és a kort jellemző racionalizmussal szoros kapcsolatban állt. Jól példázzák ezt a tudománytörténetileg értékes, az oktatómunka céljaira írt művek.

A keresztény iskoláknak is készültek tankönyvek, amelyek összefoglalták mind a világra, mind a hitre vonatkozó ismereteket. Így keletkeztek azok az enciklopédikus művek, amelyek közvetítették az antik ismereteket, beleértve a filozófiát is, a kora középkor tanult embere, elsősorban a papság felé. Ilyen volt például Martinus Capelle tankönyve, aki az ismereteken túl a római iskolázás szisztémáját is átmentette a középkorba. Sevillai Izidor püspök (VII. sz.) és az angolszász Beda Venerabilis (VIII. sz.) koruk nagy enciklopédistái.¹ Nagy Károly udvarában dolgozott Alkuin, németföldön pedig Hrabanus Maurus tekinthető elsősorban az ismeretek közvetítőjének.

A kereszténység fokozatosan ismerte meg és gondolta át a görög filozófusok műveit. A korai egyházban, valamint Róma összeomlását követően, elsősorban az újplatonizmus és a sztoicizmus hatottak. Arisztotelész művei közül csak a logikai tárgyú művét, azOrganont ismerték, aMetafizikajóval később vált hozzáférhetővé. Fokozatosan tudatosult a platóni és arisztotelészi szemlélet különbsége, s a XIII. században már mindkét irányzatot elfogadta az egyház.

Elmondhatjuk, hogy a filozófia területén az antik gondolkodás krisztianizálódik. Ugyanakkor a keresztény középkori gondolkodás kezdettől fogva, bármely irányzathoz tartozzon, eltér a görögtől, s a különbségek alapvetőek.² a.) Célját tekintve az antik gondolkodás metafizika-centrikus, világmagyarázatra törekedett. A világ, a kozmosz kialakulásáról, a létező világ keletkezéséről, szerkezetéről vallott nézeteiket és a spekulációt nem korlátozta semmilyen mindenekfölött érvényes álláspont. Alapvető sajátosságuk, hogy a vallástól, a mitológiától eltávolodtak.

Ezzel szemben a keresztény gondolkodás teocentrikus. Érdeklődése eltér a "pogány" filozófiákétól. Minden irányzata elsősorban ember és Isten kapcsolatát helyezte a teológiai-filozófiai kutatások középpontjába. Ezt a kapcsolatot elemezték metafizikai, ismeretelméleti és etikai vonatkozásban. A világ keletkezéséről, a kozmoszról pedig a Szentírás alapján gondolkodtak. Így a keresztény középkor filozófiájában kevesebb természetfilozófiai gondolatot találunk, mint a görög vagy római szerzőknél. A teológus filozófusok érdeklődése nem közvetlenül irányult a természetre, hanem a természetfelfogás teocentrikus gondolatrendszerbe épült be.

1Vanyó László:Ókeresztény egyház és irodalom(Szent István Társulat 1980).

2Aristotelische Erbe im Arabisch-Lateinischen Mittelalter(Herausgeben von Albert Zimmermann, Berlin 1986).

b.) A természetmagyarázat szempontjából is alapvető az istenfogalom eltérő tartalma a két fajta gondolkodásban.

A görög felfogásban Isten tulajdonképpen építőmester, aki anyagból teremti a világot. Az anyag önálló létező. A neoplatonikus rendszerben pedig Isten az egyetlen valódi létező. Lényegében minden teremtményében jelen van.

Ezzel szemben a keresztény Isten teremtő, amely nem azonos a teremtményeivel. Az anyagot is Isten teremtette.

E gondolatnak a természet értelmezésre is hatása van. A kereszténység Istene kinyilatkoztatja magát a létező világban. A világ, így a természet is, az isteni akarat és értelem megnyilvánulása. Tükrözi a transzcendens Isten célszerű rendjét.

c.) A keresztény világkép hiten alapszik. A teremtő Isten elfogadása, hite tulajdonképpen axiómának is tekinthető minden keresztény világmagyarázat s a lehetséges természetfilozófia számára. Az a híres kijelentés, mely szerint

"a filozófia a teológia szolgálóleánya" – tulajdonképpen ennyit jelent.

1.1. A patrisztika – Szent Ágoston természetfilozófiája

Aurelius Augustinus (354-430) a korai keresztény gondolkodás kiemelkedő alakja; tekinthetjük a keresztény világnézet megteremtőjének. Két kor határán élt. Édesapja római centurio, édesanyja keresztény volt. Gyakori jelenség római hivatalnokoknál, hogy a hagyományos és az új hit felé is elkötelezték vagy inkább biztosították magukat. Augustinus hosszú ideig kereste a számára meggyőző világképet. A szellemileg, filozófiailag is mozgalmas kor alapvető irányzatait mind végiggondolta. A sztoicizmus természetközpontú gondolkodásától hamar elfordult.

Erkölcsi érzékenységét mutatja, hogy a kor egyik jelentős áramlata a manicheizmus, sokáig hatással volt rá. Ez az irányzat azt kutatta, miképpen lehetséges a világban a rossz? Teremthette-e Isten a rosszat? Később a szkepticizmus gondolatai vonzzák. Végül a neoplatonizmus nyújtott számára meggyőző világképet, s így került közel a kereszténységhez.

Ágoston a keresztény filozófiában a platóni gondolkodás hagyományait folytatta. Célja a keresztény világkép megteremtése volt, amit leginkább a neoplatonizmusra alapozva látott megvalósíthatónak.

Ágoston óriási hatása azonban, gondolatain túl, a műveiben feltáruló személyiségén is alapul. Szenvedélyes, önmarcangoló, útkereső típus. Olyan ember tárul fel a művekben, aki – amellett, hogy mély vallásos hite volt – tudni és érteni akart, akinél tudás és hit nem ellentétesek, hanem egymás feltételei. A hit nála valójában meggyőződés.

A tudás, a hit és a jóra való törekvés szerves egységet alkot.

Ágoston természetfilozófiájában az Ige vagy idea, az anyag, a változás és az idő fogalmai a legfontosabbak.

Mindenek előtt tételezi, hogy Isten a semmiből teremtette a világot. "Miképpen teremtetted az eget és a földet Istenem?" – teszi fel a kérdést.

"Annyi bizonyos, hogy nem az égben és nem a földön alkottad meg az eget és a földet. Nem a mindenségben alkottad a világmindenséget. Hiszen nem volt tér, ahol létrejöjjön, mielőtt létre nem jött, hogy immár legyen. Nem volt kezedben semmi, hogy belőle az eget és a földet megteremtsed. Honnét is vetted volna, amit nem alkottál, hogy belőle alakíts később valamit.

Van-e valami, nem azért létező, mivel létezel? Szóltál tehát, és lettek, vagyis Igédben teremtettél mindent."³

Az Ige "csengő és tovairamló szó"⁴, amit elsőként teremtett Isten, és természete szerint a platóni ideáknak felel meg. Az ideák Isten gondolatai. Ő hozta létre az anyagot is, ami önmagában alaktalan, szinte semmi. S ami nekünk a legfurcsább sajátossága, láthatatlan is;

"láthatatlan volt és rendezetlen ... majdnem semmi volt, mert egyáltalán hiányzott alakja."⁵

Hiszen láthatóvá csak konkrét formájában válik. Az anyag puszta lehetőség, amely viszont minden lehetséges

Hiszen láthatóvá csak konkrét formájában válik. Az anyag puszta lehetőség, amely viszont minden lehetséges

In document Előadások a természetfilozófia történetéből (Pldal 71-0)