A pozitivista irányzat

A német idealizmus spekulatív természetfilozófiájára adott másik válasz szerint a természettudománynak nem csupán az idealizmustól, hanem a filozófiától egyáltalában is el kell határolnia magát. Ennek következtében ez az irányzat igyekszik nem filozófia lenni, ami azt jelenti, hogy gyakorta csak közvetve természetfilozófia, közvetlenül nem annyira a természettel, mint inkább a természetről szóló (és esetleg a többi) tudományokkal foglalkozik, azaz egyre inkább tudományfilozófia.

1.3.1. Korai pozitivizmus

E filozófiai irányzat megalapítója a francia Auguste Comte (1798-1857) gondolkodói tevékenységének középső korszakában, a múlt század 30-as éveiben. Korábban az utópikus szocialista Claude-Henri de Saint-Simon (1760-1825) titkára, munka- és szerzőtársa volt, nézeteit mestere szellemében és annak ellenében fejlesztette ki.

Comte szerint az emberi nem szellemi fejlődésének bármely területe (sőt maga a történelem is) három fejlettségi fokon megy át.

"... valamennyi elméletünknek, bármilyen legyen is, mind az egyénben, mind a nemben szükségképpen három különböző elméleti stádiumon kell keresztülhaladnia, melyeket itt kielégítően jelölhetünk meg szokásos elnevezésükkel: teológiai, metafizikai, pozitív ... Bár az első stádium kezdetben minden tekintetben nélkülözhetetlen, mostantól mindig pusztán ideiglenesnek és előkészítő jellegűnek tekintjük; a második, amely nem egyéb az első bomlásban levő változatánál, rendeltetését tekintve pusztán átmeneti, s fokozatosan elvezet a harmadikhoz, ez az a stádium, amelyikben mint teljesen normálisban végleg uralomra jut az emberi ész."¹⁰ A teológiai vagy fiktív stádiumot

"... az jellemzi, hogy önkéntelenül a legkevésbé megoldható kérdéseket, a határozott vizsgálódás számára leghozzáférhetetlenebb tárgyakat részesítjük előnyben. ... az emberi szellem még a legegyszerűbb tudományos problémák megoldására sem volt képes, mégis mohón s szinte kizárólag a dolgok eredetét, a rá ható különféle jelenségek lényegiokait– az első okokat, avagy célokokat – kutatta, a dolgok létrejöttének alapvető módozataival együtt – egyszóval abszolút ismeretekre tört. Ez az őseredeti szükségletünk megtalálja természetes kielégülését, legalábbis amennyire valaha is ki lehet elégíteni, mégpedig ama kezdeti hajlamunk révén, hogy mindent emberi jelleggel ruházzunk föl, s minden lehetséges jelenséget az általunk létrehozott dolgokhoz idomítsunk, mert ezek, mint ilyenek, kezdetben eléggé ismerősnek tűnnek számunkra, az őket kísérő közvetlen intuíciónak megfelelően."

A teológiai szellemen belül három, egymást követő, forma van: a fetisizmus, a politeizmus és a monoteizmus.

Utóbbira nyilván jó példa lehet a középkor szellemisége. A metafizikai vagy absztrakt stádium feladata az átmenet megkönnyítése a pozitív elképzelésekhez.

"... a metafizika éppúgy főleg a lények legbenső természetét, az összes dolgok eredetét és rendeltetését, a jelenségek létrejöttének módját próbálja megmagyarázni, mint a teológia; de ahelyett, hogy ehhez természetfeletti erőket hívna segítségül, ezeket egyre inkábblényegiségekkel

10Au. Comte: Beszéd a pozitív szellemről. in:A pozitív szellem. Két értekezés(Magyar Helikon 1979).

vagy megszemélyesített absztrakciókkal helyettesíti; ezek valóban jellegzetes felhasználása miatt a metafizika gyakorta rászolgált azontológiaelnevezésre. ...

Itt tehát már nem puszta képzelőerőm de még nem is az igazi megfigyelés játssza az uralkodó szerepet; mindazonáltal igen erőteljesen lábra kap az értelem, s még homályban tapogatózva, de felkészül az igazi tudományos tevékenységre. Meg kell egyébként jegyezni, hogy ebben a tevékenységben túlzott szerepet játszik a spekuláció, mindenekelőtt egy magát makacsul tartó irányzat következtében, amely az érvelést előnyben részesíti a megfigyeléssel szemben, s amely mindenütt, még legkiválóbb képviselőinél is, szokásos jellegzetessége a metafizikai szellemnek.

Ellentmondásos jellege következtében a metafizikai vagy ontológiai gondolkodásmód mindig az elé az elkerülhetetlen alternatíva elé kerül, hogy vagy – hiábavalóan – a teológiai stádium visszaállítására törekszik, ezáltal eleget téve a rend követelményeinek, vagy pusztán negatív álláspontra helyezkedik, így próbálván menekülni a teológia elnyomó uralma alól."

A metafizika tehát Comte-nál lényegében a korábbi filozófiát jelenti, és a konkrét kritika részben a francia felvilágosodás, de leginkább a német spekulatív idealizmus ellen irányul.

A pozitív vagy reális stádium fő jellegzetessége, hogy a képzelőerőt alárendeli a megfigyelésnek, mindenütt a törvényeket kutatja. A pozitív szellem belátja az ismeretek viszonylagosságát, de törekszik a racionális előrelátásra, amelyből lehetővé válik a cselekvés. Vallja a természettörvények változatlanságát és általában véve determinista (Comte például fellép a valószínűségszámítás ellen). A pozitív szellem belső rendeltetése elméleti vagy gyakorlati életünk szükségleteinek állandó kielégítése. (Comte ezáltal a megismerés terrénumát elég szűkre szabta, szerinte a világegyetem döntő részének feltárásáról – mivel az nem képezi az ember közvetlen környezetét – egyszer s mindenkorra le kell mondanunk. Így például a csillagászatnak szerinte a Naprendszer kutatására kellene korlátozódnia, sőt már a Neptunusz felfedezését is értelmetlennek tartotta nem Uránusz-lakók számára.) Ebbe beleértendő a tudomány és a technika, a pozitív elmélet és a gyakorlat (mesterségek, ipar) közötti összhang megteremtése is. Ki van zárva viszont a tudomány és a teológia összeegyeztethetősége.

Mit is jelent tehát a "pozitív"?

"Ha most elsőként legrégibb és legelterjedtebb jelentésében tekintjük a "pozitív" szót, akkor az avalóságostjelöli az elképzelttel szemben: ebből a szempontból teljesen érvényes az új filozófiai szellemre, amelyet ily módon az jellemez, hogy állhatatosan az értelmünk számára hozzáférhető kutatási tárgyaknak szenteli magát, állandóan kizárva a vizsgálódásokból a filozófiai szellemet főleg gyermekkorában foglalkoztató kifürkészhetetlen titkokat. Egy másik értelemben, amely igen közel áll az előbbihez, mégis különbözik attól, ez a kifejezés a hasznosat jelöli a haszontalannal szemben: a filozófiában tehát arra emlékeztet, hogy minden egészséges elméletünk szükségszerű rendeltetése egyéni és közös életfeltételeink állandó javítása, s nem az, hogy haszontalanul elégítsenek ki valamiféle terméketlen kíváncsiságot. Harmadik elterjedt jelentését tekintve e szerencsésen megválasztott kifejezéssel gyakran akkor élnek, amikor abizonyosság és határozatlanság közötti ellentétet akarják megjelölni: ez tehát az ilyen filozófiának arra a jellegzetes képességére utal, hogy a meghatározatlan kételyek és a vég nélküli viták helyett – melyekből a régi gondolkodásmód született – önmagától megteremtse a logikai összhangot az egyénben és az egész emberi nem szellemi egyesülését. A negyedik elterjedt felfogás, amelyet igen gyakran kevernek össze az előzővel, apontosatés a bizonytalant állítja szembe egymással:

a szónak ez az értelme arra emlékeztet, hogy az igazi filozófiai szellem állandóan arra törekszik, hogy a pontosság olyan fokát érje el, amely megfelel a jelenségek lényegének és összhangban áll igazi szükségleteinkkel ..."

A francia filozófus az idézetben szereplő egységes kritériumoknak megfelelően osztályozza és állítja rangsorba az elméleti tudományokat. A sor a legáltalánosabb, legelvontabb és egyben legegyszerűbb, a többitől leginkább független tudománytól halad – új módszerek hozzáadásával – a legegyedibbig, legbonyolultabbig, amely valamennyi előzőtől függ, anélkül, hogy rájuk bármilyen hatást gyakorolna. A sorban előrehaladva a korabeli tudományokra az jellemző, hogy egyre kevésbé teljesítik a kritériumokat. Az első a matematika (beleértve az absztrakt matematikát:

a kalkulust az aritmetikától a matematikai analízisig, és a konkrét matematikát: a statikus általános geometriát és a dinamikus racionális mechanikát – ez utóbbiak tulajdonképpen már a megfigyelésen alapulnak). A matematika lényege a logikai bizonyítás. Ha ehhez hozzávesszük a megfigyelést (a jelenség közvetlen vizsgálata, ahogyan az a természetben megnyilvánul), akkor jutunk el a csillagászathoz. Ezt a kísérletekkel (a tökéletesebb vizsgálat

érdekében mesterséges körülmények között módosított jelenség megfigyelése) kibővítve kapjuk a fizikát. Az osztályozás (nomenklatúra) bevezetésével a kémiához érkezünk. Az összehasonlító módszer (a szervezet részeinek, a nemeknek, a fejlődés fázisainak, a fajoknak vagy variációknak, az organizmusoknak az összehasonlítása) alkalmazásával már a biológiánál (a statikus anatómiánál és a dinamikus fiziológiánál) vagyunk. Végül a történeti módszer segítségével a társadalmi fizikát – vagy Comte későbbi elnevezésével a szociológiát – műveljük. Az osztályozás erre az utolsó pontra fut ki, ez adja értelmét, hiszen Comte – akárcsak kortársa, Engels – filozófiáját egy társadalmi-politikai mozgalomnak veti alá, annak érdekében dolgozza ki.

Comte filozófiáját bizonyos értelemben kiegészíti és támogatja az angol John Stuart Mill (1806-1873) – természetesen jellegzetes különbségeket is felmutató – logika-centrikus munkássága. Mill annyiban feltétlenül pozitivista, hogy ő is a pillanatnyi észlelésből, a tárggyal nem azonos, tudati folyamatként vagy állapotként felfogott tapasztalatból indul ki. A megismerést az ismétlődő tapasztalatokon alapuló indukcióra vezeti vissza. Nagy jelentőséget tulajdonít az okságnak, amelyet tapasztalati törvénynek tart. Az ok azonban nála nem hatóok, és nem is cél-ok, hanem feltételrendszer, amely tartalmazhat szükségszerűségeket is. A tudomány a megfigyelések és kísérletek segítségével éppen az oksági törvényeket, a feltételrendszerek ismeretén alapuló eljárásmódokat keresi, elemzi.

A korai pozitivizmus harmadik jelentős alakja, akit megemlítünk, a csaknem egy generációval későbbi angol Herbert Spencer (1820-1903). Ő a pozitivizmust az általános fejlődés, az evolúció gondolatával párosítja. Filozófiai főműve Charles Robert Darwin (1809-1882) munkája után egy évvel jelent meg, ami természetesen azt jelzi, hogy szemlélete Darwintól függetlenül alakult ki (erre utalnak évekkel korábban megjelent cikkei és könyvei is).

Mondhatjuk, hogy az evolúció gondolata a múlt század 50-es éveiben már a levegőben volt, amivel természetesen nem akarjuk Darwin érdemeit csökkenteni, hiszen ő volt az, aki az élővilágra vonatkozóan ennek a gondolatnak konkrét, tudományos formát adott (ld. 6.2. rész).

Spencernek – Comte-hoz hasonlóan, akit egyébként szintén nem olvasott – az a véleménye, hogy a végső okokra (a világegyetem eredetére, az anyag mibenlétére, stb.) vonatkozó kérdések megválaszolhatatlanok. Sem a tudomány, sem a vallás eszközeivel nem tudjuk megérteni a végsőkig vitt eszméket. Spencer szerint is minden ismeret viszonylagos, de ebből ahhoz a következtetéshez jut – és itt már ellentétben áll Comte-tal -, hogy a tudomány és a vallás összeegyeztethető, egymás mellé állítható, ha mindegyik elismeri a maga korlátait. Gondolatmenetében abból indul ki, hogy

"Nagyon gyakran elfeledjük, hogy nemcsak "minden rosszban van egy kis jó is", hanem a téves dolgokban is mindig van egy kis igazság is. ... Még a legbolondabb történetet is vissza lehet vezetni valamire, ami tényleg megtörtént és ha valami ilyes tényleg nem történt volna meg, nem jöhetett volna létre annak képtelen és hamis leírása."

Véleménye szerint

"Az összes ellentmondó vélemények között a legrégibb, a legelterjedtebb, a legmesszebben fekvő és a legjelentékenyebb az ellenét a vallás és a (természet-) tudomány között."

Viszont

"A pozitív tudás nem tölti ki a gondolkodás egésze területét és nem is töltheti ki sohasem.

...

A vallás, amely az emberiség történelmének láncolatán átfutó csapás gyanánt van mindenütt jelen, bizonyos örök tényt fejez ki, míg a tudomány az igazságoknak organizált tömege, amely folytonosan növekszik és mindjobban tisztul a tévedésektől. És ha mindkettőnek a dolgok realitásában van az alapja, akkor közöttük alapvető összhangnak kell lenni. Lehetetlenség, hogy az igazságoknak két olyan osztálya volna, amelyek egymással állandó és abszolút ellentétben állanak."

A hosszú elemzésből fakadó következtetése:

"Bárhonnan indulunk is ki, mindig ugyanarra az eredményre jutunk. Kiderül, hogy úgy a végső tudományos fogalmak, mint a végső vallásos fogalmak egyaránt a valóságnak csupán szimbólumai, nem pedig megismerései.

Az elért eredmény, hogy az emberi értelem képtelen abszolút tudásra, lassankint mindjobban elterjedt. Minden új ontologikus elméletre, amelyet a megelőző és tarthatatlannak bizonyult elmélet helyére felállítottak, újabb kritikai vizsgálat következett, amelynek eredménye újabb szkepticizmus volt. Minden elképzelhető képzetet megvizsgáltak, egyiket a másik után és mind hibásnak bizonyult; és ily módon lassankint kimerült a spekulációnak egész területe, anélkül, hogy pozitív eredményre vezetett volna: az egyetlen elért eredmény a fent említett negatív eredmény volt: hogy a jelenségek mögött fekvő valóság ismeretlen és örökre ismeretlennek is kell maradnia. Ezt az eredményt csaknem minden jelentősebb gondolkodó aláirt.

...

A természetről való felfogásunk egyik oldala a tudományt, másik oldala pedig a vallást alkotja meg. ... A vallás kezdettől fogva több-kevesebb tudhatót törekedett összeegyeztetni a nem tudhatóval, míg másrészt a tudomány kezdettől fogva több-kevesebb nem tudhatót is akart megmarkolni úgy, mintha az a tudhatónak része volna. Mindaddig, amíg a differenciálás folyamata tökéletlen, kisebb-nagyobb terjedelemben fennmarad az ellentét is. Mennél pontosabban tudjuk megvonni fokozatosan a lehető megismerés határait, annál inkább csökken a kettő között való viszálykodásra vezető ok. A tartós béke pedig akkor következik majd be, amikor a tudomány teljesen meggyőződik majd róla, hogy az ő magyarázata csak megközelítő és viszonylagos, egyszersmind a vallás is igazán be fogja látni, hogy az a titok, amelyet ő akar megfejteni, végső és abszolút természetű.

A vallás és a tudomány tehát egymásnak szükségkép való kiegészítői, vagy már korábban használt hasonlattal élve, a gondolkodásnak pozitív és negatív sarkait képviselik. Sem az egyik, sem a másik hatékonysága nem nőhet anélkül, hogy a másiké is ne növekednék."

A jeles angol filozófus művének¹¹e problémakört tárgyaló első része, amely tehát a meg nem ismerhetőről szól, így mind az ateisták, mind a hívők nemtetszését kiváltotta. Ha ezek után valaki egyáltalán elolvasta a könyv második részét, amire az első rész utóirata a mű további kiadásaiban már felszólította az olvasót, mondván, hogy

"... az olvasónak nem okvetlenül szükséges az előző öt fejezetben foglalt okoskodásokat és következtetéseket illetően állást foglalnia. Azok, amiket a következő fejezetekben akarok elmondani, függetlenek az eddig elmondottaktól."

akkor az már sokkal pozitívabb reakciókat váltott ki.

Spencer szerint a megismerhető területén a legfontosabb – és itt megint azonosak a nézetei Comte-éival, vagy a későbbi neopozitivizmuséival – az összegzés, az ismeretek egyesítése. Ebben a filozófia kitüntetett szerepet játszik.

"A filozófia igazságai tehát olyan viszonyban vannak a legmagasabb tudományos igazságokkal, mint ezek az igazságok a maguk fajta alsóbbrendűekkel. A tudomány minden tágabb általánosítása magában foglalja és megerősíti a maga rendjéhez tartozó szűkebb általánosításokat; éppígy foglalja magában és erősíti meg a filozófia általánosítása a tudomány legtágabb általánosításait.

Olyan ismeretet jelent tehát, amely fajra nézve merő ellentéte a tapasztalat útján gyűjtött első ismereteknek. Végső eredménye annak a processzusnak, amely a durva megfigyelések puszta összehordásával kezdődik, majd egyre szélesebb körű és a különleges esetektől elkülönített tételek megállapításában folytatódik és a legegyetemesebb tételekben fejeződik be. Vagy pedig hogy a lehető legegyszerűbb és legvilágosabb formába öntsük meghatározásunkat: A legalsóbb rendű ismeret mégegybe nem foglaltismeret, a tudomány márrészben egybefoglaltismeret, a filozófia pedigteljesen egybefoglaltismeret."

Az egyesítést Spencer a fizika legáltalánosabb törvényeiből kiindulva szándékszik megvalósítani. Ezek: "az anyag pusztulhatatlan volta", vagyis az anyagmegmaradás; "a mozgás folytonossága", amibe beleértődik a tehetetlenség is; "az erő állandósága", ahol erőn – mint mások is e korban – az energiát érti; "az erők között való viszonyok állandósága", amely lényegében a fizikai törvények állandóságát jelenti, és amelyre az energia-megmaradásból következtet; "az erő átalakulása és egyenértékűsége", ami szintén az energia-megmaradásra utal, de az energia egymásba átalakuló formái közé nem csupán a szokásos fizikai energiafajtákat (mechanikai, hő, elektromos,

11Spencer H.:Alapvető elvek(Grill 1909).

mágneses, fény) számítja bele, hanem a gravitációs és kémiai formákat, majd ezeken keresztül a geológiai, meteorológiai, élő, sőt szellemi (köztük érzelmi és akarati) és társadalmi formákat ("erőket") is; "a mozgás iránya", amelyet az erők, energiák összetétele, eredője határoz meg – ez valójában egy szélsőérték-elv ("a legkisebb ellenállás" vagy "a legnagyobb vonzás"), amelyet Spencer kiterjeszt a fizikán kívül a csillagászat és a geológia területére, az életre, a lelki működésekre és a társadalmakra; "a mozgás ütemessége", vagyis egymásba ágyazódó ritmusok, oszcillációk, ciklusok, amelyet a szerző szintén egyaránt felfedez az élettelen, élő és mesterséges természetben, a lelki állapotokban és a társadalomban (pl. gazdaság).

Filozófusunk azonban nincsen megelégedve ezekkel az általánosításokkal, mert bár valóban egyetemes igazságok, mégsem vezetnek bennünket külön-külön, vagy akár sorban véve, esetleg egymással kombinálva sem a Kozmosz eszméjéhez, nem nyújtják azt az integrált ismeretet, ami a filozófia végső célja lenne.

"Láttuk, hogy az anyag pusztulhatatlan, hogy a mozgás folytonos és hogy az erő állandó. Láttuk, hogy az erők szakadatlanul átalakulásokon mennek keresztül, és hogy a mozgás, a legkisebb ellenállás vonalát követvén, mindig ütemes. Most tehát olyan formulát kell találnunk, amely az ekképp külön-külön formulázott törvények összefoglalt eredményét fejezi ki.

Ez a keresett formula csak olyan lehet, amely egyformán magában foglalja mind az anyag, mind a mozgás változásainak menetét. Minden átalakulás a részek új elhelyezkedését jelenti ... a formulának meg kell állapítania azokat a feltételeket is, amelyek alatt az átalakulás kezdődik, megszűnik és ellenkező irányba csap át.

Ezek szerint miaz anyag és a mozgás folytonosan új meg új szétoszlásának törvényétkeressük.

Abszolút nyugalom és permanencia nem létezik. Minden tárgy és a tárgyak minden halmaza pillanatról-pillanatra valamely változott állapoton megy keresztül. Lassabban vagy gyorsabban hol kap, hol pedig veszít mozgást és ezzel egyidőben mindenik vagy néhány része meg is változtatja egymáshoz való vonatkozását. A kérdés tehát az: Miféle olyan dinamikus elv fejezi ki ezeket a folyton változó vonatkozásokat, amely egyformán érvényes az egész átalakulásban és ennek minden különös részében?"

Az egyes dolgok történetének vizsgálata után Spencer arra a következtetésre jut, hogy

"... a szakadatlanul lefolyó változások a szétszórt és észre nem vehető állapotból az összevont és észrevehető állapot felé és azután ismét a szétszórt és észre nem vehető állapot felé történnek, és mondhatjuk azt is, hogy ebben van az anyag és a mozgás új meg új szétoszlásának az az egyetemes törvénye, amelynek alapján a változásoknak látszólag különböző csoportjait, valamint minden egyes csoportokban való egész lefolyásukat egybefoglalhatjuk.

Az ekképp egymással mindenütt harcban levő folyamatokat, amelyek mindenütt hol időlegesen, hol tartósabban túlsúlyba kerülnek egymással szemben, mi fejlődésnek vagy evolúciónak és felbomlásnaknevezzük. Evolúció alatt legáltalánosabban az anyag integrációját és a mozgásnak velejáró szétoszlását értjük; a felbomlás pedig a mozgás elnyeletését és az anyagnak velejáró dezintegrációját jelenti."

Kimutatja, hogy a fejlődés egyszerűbb vagy összetettebb formában jelen van a fizika (a mechanikától az elektromosságig) és a kémia területén, az égitestek mozgásában, a földkéreg változásaiban, a növény- és állatvilág minden szintjén, a társadalmi szervezetekben (különböző társadalmi csoportokban, a gazdaságban, a politikában, a jogban, a nyelvben, a tudományban, a művészetben). A példákon szerzett tapasztalatokat a következő végső formulában foglalja össze:

"A fejlődés nem más, mint az anyagnak integrációja és a mozgásnak velejáró szétszóródása.

Aközben hogy ez a kettős folyamat lejátszódik, az anyag(a későbbi kiadásokban közbeszúrva:

viszonylagosan ) határozatlan, össze nem függő és egynemű állapotból ( viszonylagosan ) határozott, összefüggő és különnemű állapotba megy át; egyszersmind a visszatartott mozgás is ezzel párvonalas átalakuláson megy keresztül."

Spencer azt a kérdést is felveti, hogy miért érvényesül mindenhol az egyetemes fejlődés elve. Ennek szükségszerűségét nem csupán az energia-megmaradással alapozza meg, hanem további tényezőket is felsorakoztat.

Az első ilyen "az egyneműek állhatatlansága", ami azt jelenti, hogy egy homogén rendszer – például egy

nyugalomban lévő víztömeg (de a példák megint felölelik az egész természetet és a társadalmat) – különböző részeire a külvilág különböző – például hő – hatásokat gyakorol, és ezáltal a rendszerben heterogenitások – például sűrűségkülönbségek és ennek következtében áramlások – lépnek fel. A másik ilyen tényező "a hatások sokszorozódása". Ezen azt érti, hogy egy ok – például két test ütközése – sokféle okozatot hozhat létre – a testek mozgásváltozásán kívül például hang is keletkezik, amiből aztán légáramlatok jöhetnek létre, ugyanígy hő is keletkezik az ütközésnél, ami akár fényhatást is kiválthat, stb. A harmadik tényező a "különválás", amikor például a szél kiválasztja a kavicsok közül a homokot.

Ezek a folyamatok azonban nem mehetnek végbe határtalanul, a végén mindig bekövetkezik az egyensúly helyreállása és a felbomlás. Ezzel a spenceri mozgás befejeződött, de természetesen rögtön újra is kezdődhet.

Ezek a folyamatok azonban nem mehetnek végbe határtalanul, a végén mindig bekövetkezik az egyensúly helyreállása és a felbomlás. Ezzel a spenceri mozgás befejeződött, de természetesen rögtön újra is kezdődhet.