A milétoszi természetbölcselők és a dezantropomorf kozmosz eszméje

Az első filozófusokként emlegetett ión természetbölcselők alapvető szellemi beállítódását úgy jellemezhetjük, hogy bár világképüket és gondolkodásukat alapvetően a görög mitikus hagyomány formálta, e hagyományhoz kritikailag viszonyultak s önálló, független világmegértésre törekedtek. Nem nehéz belátni, hogy egy ilyen világmegértéshez szükségképpen hozzátartoztak az égitestekkel, s általában az égi jelenségekkel kapcsolatos megfontolások. E megfontolások, s az eredményül kapott következtetések persze a mai ismereteink alapján igen primitíveknek és naivaknak tűnhetnek, ám valóságos értéküket, jelentőségüket nem konkrét tartalmuk adja, s tartalmukat tekintve is igen anakronisztikus volna az akkori ismeretanyag figyelembe vétele nélkül, mai ismereteink alapján minősíteni e több mint két és fél ezer évvel ezelőtti elképzeléseket. Így például az a kozmikus kép, melyben a Föld alakja lapos⁵⁰, az adott kor szellemi horizontján semmivel sem volt naivabb, vagy vitathatóbb, mint a Föld gömbölyűségének föltételezése, melyet egyes források a korai püthagoreusoknak, mások az eleai Parmenidésznek (kb. i. e. 500) tulajdonítanak⁵¹. Ezért az anakronisztikus tudomány-történetírás tipikus példája az az állítás, mely szerint Parmenidész "fölfedezte" volna a Föld gömb alakját mondjuk Anaximandrosszal vagy Anaximenésszel szemben. A ránk maradt töredékek alapján ugyanis az akkori görög tapasztalati ismeretekből kiindulva semmivel sem volt indokoltabb a Föld gömbölyűségét állítani, mint pl. az Anaximandrosz féle oszlopszerűségét⁵². A ma használatos értelemben "fölfedezni" valamit, annyit jelent, mint a rendelkezésünkre álló, s elsősorban tapasztalati jellegű információk alapján kikövetkeztetni azt; esetleg kísérletezés közben véletlenszerűen rábukkanni arra.

Parmenidész viszont nem a tapasztalat, hanem a "létező" tökéletességére vonatkozó nevezetes tétele, valamint a tökéletesség fogalmának és a gömbformának összekapcsolása alapján érvel a Föld gömbölyűsége mellett: nem fölfedezi a gömbalakot, hanem filozófiai eszmefuttatásai közben véletlenül eltalálja azt. Ám ettől eltekintve is, a Föld gömb formája melletti érvelésre alkalmas akkori tapasztalati evidenciák sem indokolták még a Föld gömbölyűségének elfogadását: pl. a hajók vitorlájának fokozatos megjelenése a nyílt tengeren, vagy a csillagos ég változása az északi-déli irány mentén haladva a domború-homorú föld elképzelésével is összeegyeztethető lett volna.

Azon túl, hogy a milétoszi természetbölcselők csillagászati elképzeléseit elsősorban nem konkrét tartalmuk alapján kell értékelnünk, meg kell még azt is jegyeznünk, hogy ez a tartalom számunkra egyébként is igen bizonytalan:

az ókori bölcsektől kevés eredeti töredék maradt ránk, azok az információk pedig, amelyek ezek mellett másodlagos, vagy harmadlagos forrásokból még rendelkezésünkre állnak, gyakran ellenmondásosak, s sokszor olyan nézeteket tulajdonítanak egy-egy gondolkodónak, melyet igen valószínűtlen, hogy az valójában képviselt volna.

50A következőkben a preszókratikus gondolkodókkal kapcsolatos forrásokra, illetve ezek töredékeire aGörög gondolkodók(Kossuth, Budapest 1992) című többkötetes gyűjtemény alapján hivatkozunk.

51Diogenész Laertiosz alapján Püthagorasz kozmológiájában a világ gömb alakú volt, középpontjában az ugyancsak ilyen alakú Földdel.

Ugyancsak ő Favorinuszra hivatkozva azt állítja, hogy Püthagorasz volt az első, aki a Földet gömb alakúnak tekintette. Arisztotelész tanítvány, Theophrasztosz viszont Parmenidésznek tulajdonítja ezt az elsőbbséget.

52Görög gondolkodók 1., 9, 10, 38.

A következőkben a milétoszi, s a kozmológiai alapeszmék tekintetében őket követő Szókratész előtti természetbölcselők kozmológiáinak általános vonásait fogjuk elemezni.

E korai kozmológiák alapvető mozzanata volt, hogy a kozmoszra és annak történetére mint célirányultság nélküli egészre tekintettek; s működését, összefüggéseit ennek alapján próbálták megérteni. Ennek megfelelően a kozmoszban elsődlegesnek tekintett létezőket, az ezekben működő potenciákat és erőket, az általuk kiváltott és determinált természeti folyamatokat mind mint élettel, értelemmel és akarattal nem rendelkező entitásokat fogták föl, s az életet, az értelmet, az akarattal bíró lelket ezekhez képest mind a kozmosz struktúrájának tekintetében, mind pedig a keletkezés időrendjében másodlagosnak tekintették, mint amelyeket az előbbi, elsődleges, célirányultság nélküli mozzanatok hoztak létre, s határoznak meg létezésükben. Ezzel összhangban e bölcselők elvetették azokat a magyarázatstruktúrákat, melyek – a mítoszokhoz hasonlóan – az emberi viselkedés vagy tevékenység mintájára magyarázzák a természeti jelenségeket. Platón Empedoklészre célozva a következőképpen karakterizálta ezt a sajátos, általa igen negatívan értékelt világértelmezést: (e természetbölcselők)

azt állítják, hogy a tűz, víz, föld és levegő valamennyien a természet és a véletlen művei, s a művészetnek semmi szerepe sem volt létrejöttüknél; az ezek után keletkezett testek viszont: a Föld, a Nap, a Hold és a csillagok ezek által keletkeztek; ... nem ész által, sem nem valamely isten, sem nem öntudatos művészet által, hanem – mint mondottuk – természet és véletlen folytán.

A művészet csak később ezekből – a véletlen folytán létrejött halandókból – s így másodrangúnak és halandónak született, s ezért hozott létre holmi, a természetes lét szempontjából másodrangú, az igazi létben alig részesülő másodlagos alkotásokat, melyek csak afféle képmásai a valóságnak, s ebben rokonai egymásnak; ilyenek a festészet, a zene és a többi velük együtt dolgozó művészetek alkotásai. Azok a művészetek pedig, amelyek valami komoly dolgot is létrehoznak, a természettel párosították a maguk képességét, mint például az orvostudomány, a földművelés és a testgyakorlás... Úgy látszik, hogy az előadott nézetek hirdetői azt gondolják, hogy a tűz, a víz, a föld és a levegő a legelső létezők, s ezeket értik a 'természet' elnevezésen; a lélekről pedig azt tartják, hogy csak később, ezekből az elemekből keletkezett. ...Ami az első oka és forrása minden dolog keletkezésének és pusztulásának, azt nem elsőnek, hanem olyasminek, ami csak később keletkezett, tüntetik föl azok az okoskodások, amelyek az istentelenek lélekfogalmát kialakították;

azt viszont, ami tényleg későbbi és másodlagos, elsődlegesnek és előbbinek tüntetik föl...⁵³

A mítoszok "emberszerű" – azaz az ember mintájú erők és hatások által alkotott és irányított – "antropomorf"

kozmoszával szemben e preszókratikus kozmológiákat mint "dezantropomorf" kozmológiákat jellemezhetjük:az emberi gondolkodás történetében a görögöknél– mégpedig konkrétan a milétoszi természetbölcselőknél –jelenik meg először a dezantropomorf kozmosz ezen eszméje, s vele összefüggésben az a törekvés, hogy a kozmosz egészét a most körülírt módon – értelem és célirányultság nélküli tényezők segítségével – próbálják meg megérteni és megmagyarázni. A milétosziak ezzel azt a megismerés ideált s magyarázatstruktúrát hozták létre, mely a modern, újkori természettudományt alapvető és identifikáló normaként jellemzi.

A milétosziak természetfogalma ugyanakkor ezzel együtt sem azonos az újkori tudomány természetfogalmával:

a milétosziak filozófiájában – bár nem antropomorf, s nem célirányult – az élettelen természet is a növényekhez és az állatokhoz hasonlóan elevenséggel, öntevékenységgel bír. A görög"phüszisz"szó eredetileg elsősorban az élő – s ezen belül az emberi – természetet jelentette, ám az élettelen természetre alkalmazva is megőrzött valami aktivitást, tevékenységet jelentésében. A természetet a korai görög természetbölcselők számára permanens forrongás jellemezte, s ez abból fakadt, hogy természetképükben a természet olyan aktív potenciákat hordozott magában, melyek magukat a természet működésének részeként tevékeny módon, önállóan realizálták a létrejövés, a célirányultság nélküli keletkezés és az elenyészés soha meg nem szűnő folyamatában. Ezért amikor az előbb úgy fogalmaztunk, hogy a milétosziak kozmoszában a lélekkel bíró létezők másodlagosak voltak, akkor ennek során a lélek mai fogalmára, a célirányos és az akaratlagos cselekvésekre képes lélekre gondoltunk. Az aktív, öntevékeny potenciák értelmében a milétosziak kozmosza ugyanis lelkes, s ők maguk ezért a természeti jelenségek kapcsán gyakran beszélnek lélekről. Így Thalész szerint a mágnes azért vonz, mert lélekkel rendelkezik⁵⁴, vagy Anaximenész szerint a levegő úgy fogja át a világot, mint a lélek az emberi testet⁵⁵. Ez a lélekfogalom azonban nem a mi lélekfogalmunk, de nem is a Szókratész után alkotó Platón vagy Arisztotelész lélekfogalma, hanem inkább a természeti létezőknek egyfajta vak, célirányultság nélküli, tevékenységre képes elevensége, melyet ha hasonlatosnak is tartanak az emberi lélekhez, az nem azért van, mert valami akaratlagosságot, vagy más, a tulajdonképpeni

53Törvények, X. könyv, in:Platón Összes MűveiIII. 889-991. o.

54Görög gondolkodók 1., 1, 26.

55Görög gondolkodók 1., 22.

természettől különböző lényeget föltételeznének a kozmoszban, hanem sokkal inkább azért, mert az élőlények és az ember lelkét sem különböztetik meg igazán testi valójuktól, s azt is a természetbe szervesen beágyazódó tényezőként, a természet szerves mozzanataként fogják föl.

A természetnek ez a milétosziakra jellemző belső aktivitása és öntevékenysége az atomistáknál később a minimálisra redukálódik, hiszen náluk a passzív, tevékenységre képtelen atomok véletlenszerű örvénylése váltja föl helyét⁵⁶, míg Empedoklésznél és Anaxagorásznál ez az eredendő természeti aktivitás, illetve öntevékenység oly módon szűnik meg, hogy a kozmosz struktúrája egy aktív és egy passzív tényezőre bomlik szét.⁵⁷

A most jellemzett dezantropomorf kozmoszképnek igen fontos következményeként az égi jelenségek is ugyanolyan módon magyarázandóak, mint a földi jelenségek: ugyanúgy természeti, s nem isteni jellegűek, nem jellemzi őket sem a célirányultság, sem az akaratlagosság és így tovább. Ugyanakkor, bár az égi és a földi világ ezen alapvető – dezantropomorf voltukból következő – egyneműségéből nem következik logikai szükségszerűséggel egyúttal fizikai egyneműségük is, mégis kézenfekvően adódik, hogy egy ilyen kozmoszban az égi dolgok megértésére törekedve földi analógiákat keressünk. A csillagvilág földi analógiák segítségével történő teoretikus tárgyalása, s ezzel az égi és a földi világ fizikai homogenitásának tételezése: ez az igazi értelme a csillagok természetével kapcsolatos olyan típusú elképzeléseknek, mint amilyennel pl. Anaximenésznél találkozhatunk, aki ezeket földi kigőzölgések eredményeképpen létrejövő légköri jelenségeknek tekinti⁵⁸, vagy a Nap és a Hold tüzes kerékként történő leírásának, melyet a hagyomány Anaximandrosznak tulajdonít.⁵⁹Arra, hogy a kozmosz e demitizált leírása mennyire új volt, s mennyire irritálta még a görög fölvilágosodás csúcspontján is a görög embereket, bizonyítékként szolgál az Anaxagorasz elleni athéni per, melynek egyik fő vádpontja az volt, hogy Anaxagorasz a Napot tüzes érctömegnek tekinti, s ezáltal tagadja annak isteni voltát⁶⁰.

A földi és az égi világ fizikai egyneműségének föltételezése a preszókratikus természetbölcselőknél kifejeződött az olyan korábban félelmet keltő, s misztikusnak tartott jelenségek fölötti tűnődésekben is, mint a nap- és a holdfogyatkozások. Így Anaximandrosz a Nap- és a Hold-kerék fénykibocsátó nyílásainak időleges eldugulásaival magyarázza a fogyatkozásokat⁶¹, míg úgy tűnik, hogy Anaxagorasz – figyelembe véve azt a relatív pozíciót, melyet a Nap és a Hold a fogyatkozásokkor egymáshoz képest elfoglal – nemcsak eltalálja, hanem a szó mai értelmében valóban föl is ismeri e jelenségek valódi okát⁶².

A kozmosz most jellemzett dezantropomorf, ateleologikus képében kifejeződött a korai-klasszikus görög ember öntudata és önbizalma, mely kétségen kívül összefüggött az ión városállamok demokratikus berendezkedésével, a görög polisz mindennapi életével; ugyanúgy, mint a különböző népek szokásainak és hiedelmeinek megismerését adó tengeri hajózással és kereskedelemmel. Ám mindennek figyelembe vétele sem elegendő megértéséhez: mindig marad valami meg nem ragadott, valami titok, valami "csoda" a gondolkodástörténet e markáns fordulatában.

Amikor a XVI. és a XVII. században a kibontakozó újkori csillagászat a dualista és célirányult arisztotelészi világtól visszatért az egynemű, s dezantropomorf kozmosz ideájához, a most tárgyalt görög természetbölcselők – s közülük különösen az atomisták – is szerepet játszottak ebben. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy ez a világértelmezés nem ösztönözte igazán az égbolton tapasztalható mozgások szabályosságainak kutatását, s egy ilyen kozmoszkép alapján nem alakulhatott volna ki az a gondolkodásmód és ismeretrendszer, amit ma egzakt tudománynak nevezünk.

A világegyetem ilyen képébe belefért ugyan az a fölismerés, hogy a Nap, a Hold és a bolygók mozgása bizonyos szabályosságokat mutat föl, ám teljesen idegen volt tőle az az eszme, hogy e szabályosságok közvetlenül megfigyelhető közelítően pontos volta pusztán látszat volna, mely mögött pontosabb – esetleg tökéletes, harmonikus, matematikai jellegű összefüggéseknek eleget tevő – szabályosságok rejlenek. Mert a természet közvetlen tapasztalása azzal az élménnyel szolgál ugyan, hogy jellemzőek rá a szabályosságokat mutató ismétlődések, a visszatérések és a körforgások, ugyanezen élmény alapján az a benyomás alakul ki bennünk, hogy ezek a szabályosságok sohasem tökéletesek, sohasem pontosak. Leukipposz és Démokritosz nem tapasztalati eredetű atomista kozmológiájában pedig, ahol világunk csak az atomok véletlenszerű konfigurációja, eleve értelmetlen tökéletesen pontos vagy harmonikus szabályokat, összefüggéseket keresni. Nem is beszélve arról, hogy a milétosziak vagy az atomisták

56Pl.: "A világok pedig így keletkeznek: a határtalanból való elszakadás folytán sok, mindenféle alakú test egy nagy űrbe kerül, s ezek összegyűlve egyetlen örvényt alkotnak..." – írja Diogenész Laertiosz Leukipposz természetbölcseletéről.Görög gondolkodók 2., 2.

57Empedoklésznél az aktív oldal a Gyűlölet és a Szeretet párosa pl.Görög gondolkodók 2.,17, 26; Anaxagorásznál az Értelem vö.Görög gondolkodók 1., 9, 16, 17, 20, 24, 25.

58Görög gondolkodók 1., 6, 22.

59uo. 21. (30, 31, 32, 34) o.

60Görög gondolkodók 1., 1, 10.

61Görög gondolkodók 1., 33, 34.

62Görög gondolkodók 1., 11, 17.

kozmoszképe nemcsak hogy nem ösztönözte a matematikai összefüggéseket tartalmazó harmonikus természet eszméjét, hanem ugyanakkor a további kérdéseket automatikusan elzáró magyarázatot is adott a pusztán közelítően szabályosnak mutatkozó égi jelenségek szabálytalanságaira:az égitestek nem-isteni, a földi jelenségekkel egynemű voltából természetszerűleg következett, hogy pályájukon pontatlanul, váltakozó sebességgel, ingadozva haladnak .

Ahhoz, hogy a matematikai csillagászat, s ennek nyomán hosszú, s összetett gondolkodástörténeti áttételeken keresztül a modern egzakt tudomány megszülethessen, egy olyan ideára volt szükség, mely egyformán idegen volt a dezantropomorf kozmosz Milétoszban megszületett, majd az atomisták által radikális formában képviselt eszméjétől és a természettel kapcsolatos közvetlen, mindennapi élménytől. Ez az idegen idea pedig, mint a számok, a számtani arányok, s a tökéletes geometriai forma, a gömb szerint fölépülő harmonikus kozmosz ideája, a püthagoreusok – minden bizonnyal maga Püthagorasz (kb. i. e. 600) által – fogalmazódott meg, s a kozmosz szerkezetében és működésében egy olyan meghatározó elv jelenlétét föltételezte, mely kívülálló a milétosziak értelmében vett öntevékeny, önmaga potenciáit önmaga által realizáló természethez képest.

4.2. A harmonikus kozmosz püthagoreus eszméje és a