Összefoglaló megjegyzések

Hartmann természetfilozófiája bele van szövődve az ontológiát kifejtő szisztematikus művekbe (GO, ARW, MW) – és fordítva: a szűkebb értelemben vett természetfilozófiát explicite kifejtő mű (PHN) mind koncepciójában, mind pedig részletes tartalmi kifejtésében tartalmazza az ontológia eredményeit, illetve ezekre épül. A (kritikai) ontológia kiindulópontja, hogy a létnek számunkra a világhoz való mind természetes, mind tudományos, mind pedig filozófiai viszonyban való inadekvát megjelenése, adottsága ellenére mindhárom viszonyban közös a létre való irányultság, az az ontológiai beállítódás, mely a számunkra objiciálódott, objektummá vált tárgynak ezen tárggyá levéstől független, tárgyfeletti létet tulajdonít. Hartmann természetfilozófiájának tartalma a természettudományok maradványproblémáinak továbbelemzése, az e maradványproblémákban rejlő metafizikai tartalom kiemelése és körülhatárolása a kategóriaelemzés módszerével. A kategóriaelemzés nem ismeretkritika, hanem a maradványproblémákban problémaként kifejeződő létviszonyokra, létmeghatározásokra, létmódokra vonatkozó szisztematikus elemzés, melynek során az ontológiai beállítódás nem törik meg, hanem mintegy meghosszabbodik.

A kategóriák létmeghatározások, viszonyaikra vonatkozóan Hartmann kategoriális törvényeket állapít meg, melyeknek két típusa van: azok a törvények, melyek egyazon létrétegben érvényes kategóriák összefüggésére, és azok amelyek a különböző létrétegek egymás közötti viszonyára vonatkoznak. A természetre, azaz a reális világ két alsó, az élettelen és szerves létrétegére vonatkozó kategoriális törvények lehetőséget nyújtanak a természettudományokhoz való kritikai viszonyra. Az egzakt, matematikai természettudományokat illetően Hartmann kritikája annak kiemelése, hogy e tudományok nem merülnek ki a matematikaiban, a kvantitatívban, nem tekinthetnek el a kvantitatív szubsztrátumaitól, de nem is képesek e szubsztrátumok, és a szubsztrátumkategóriával összefüggő egyéb, nem tisztán a kvantitatívba tartozó kategóriák viszonyát helyesen látni. Az organikus létréteg maradványproblémáival (organikus determináció, élet keletkezése) kapcsolatos kritika elsősorban a teleologikus és mechanisztikus gondolkodásmód szervesbeni érvénytelenségének kimutatására irányul.

Hartmann ontológiájának, különösen pedig természetfilozófiai nézeteinek hatása a 20. századi filozófiában nem látszik jelentősnek, noha nem maradt teljesen reakció nélkül. Ennek egyik fő okát talán abban lehet megjelölni, hogy Hartmann természetfilozófiája (szándékainak megfelelően) szinte teljesen mentes a spekulációtól, gondolkodásától idegen mindenfajta talányosság, kétértelműség, ezoterikusság. A Hartmann szellemében való továbblépés, attól, amit elemzései tartalmaznak, ezért nem lehetséges nézeteinek újbóli és újbóli értelmezésével, hanem a természettudományok új eredményeinek követését és értelmezését követeli. Ezt a feladatot azonban napjainkban a tudományfilozófia vette át, amely közvetlen gyökereit nem a klasszikus filozófiai tradíciókban, és különösen nem a (spekulatív vagy nem spekulatív) természetfilozófiákban, hanem az analitikus filozófiában és a logikában tudja. Már ha egyáltalában tudja, mert – miként Reichenbach írja aThe Rise of Scientific Philosophyban – a modern tudományfilozófia közvetlen elődje legalább annyira az a filozófia, amely a XIX. század tudományos műveinek szaktudósok írta előszavaiban és lábjegyzeteiben található. Ez a forrása máig meghatározó: a tudományfilozófia ma kevésbé engedheti meg magának a természettudományoktól (és matematikától) való elszakadást, mint bármikor bármely természetfilozófia, mert menten érdektelenné válik. És megfordítva: a filozófia érdekes és új problémáit korunkban a tudományok vetik fel. Igazat kell adnunk Hartmannak, amikor megállapítja:

"A konstruktív gondolkodás játéktere behatárolt. A tudomány minden területen előrehaladt. Aki eredményeit figyelmen kívül hagyja, a játékot eleve elveszítette." [KS I 1 old.]⁶⁸

68Hartmannra vonatkozó irodalom (válogatásNicolai Hartmann . Der Denker und sein Werked. (H. Hemsoeth und R. Reiss, Göttingen 1952).

Ez a kötet több tanulmányt tartalmaz Hartmannról, valamint megadja Hartmann műveinek bibliográfiáját W. Bulk:Das Problem des idealen An-sich-Seins bei Nicolai Hartmann(Verlag Anton Hain, 1971) R. Gamp:Die interkategoriale Relation und die dialektische Methode in der Philosophie Nicolai Hartmanns(Kantstudien Ergänzungshewfte, Bouvier Verlag, Bonn 1973) K. Kanthack:Nicolai Hartmann und das Ende der Ontologie(Walter de Gruyter, Berlin 1962) Lukács Gy.:A társadalmi lét ontológiájáhozI. (Magvető, Budapest) Redl K.: Bevezetés a

Lételméleti vizsgálódásokc. N. Hartmann kisebb írásaiból válogatott kötethez (Gondolat, Budapest 1972) S. Stallmach: Die Irrationalitätsthese Nicolai HartmannsScholastik 32(1957) Szigeti J.: Utószó Nicolai HartmannEsztétikac. művéhez (Magyar Helikon, Budapest)

(Kampis György)

Jegyzetünk a természetfilozófia alakulását csak addig a pontig követi, ahol a hatodik fejezet véget ér. A folyatásról legfeljebb néhány szót ejthetünk: felvillantunk egy-egy továbbtanulmányozásra érdemes mozzanatot.

Kiindulásként azt kell észrevételezni, hogy a legszűkebb értelemben vett természetfilozófia története a XIX.

századdal tulajdonképpen véget is ér, noha egyes fejleményei természetesen átnyúlnak a XX. századba, mások pedig új köntösben jelentkeznek.

A hatástörténet sokszor kanyargós. Például a Mach, Comte és mások nevével jelzettpozitivizmus(illetve annak egyik változata, azempiriokriticizmus) arra indította a filozófiával különben csak alkalmilag foglalkozó emigránst, V. I. Lenint, hogy önálló művet szenteljen bírálatának. Akkor még nem lehetett sejteni, hogy ez a tett később milyen jelentőségre tesz szert.

Egy egészen más terület, a filozófiáról éppen hogy levált pszichológia XX. sz. eleji fejlődése szintén a pozitivista eszmékkel függ össze. A John Watson (1878-1958) amerikai tudós indítottabehaviorizmus (1913) egy olyan sajátos, a pozitivista természettan alapelveit, mint az ellenőrizhetőség kritériumát és a metafizikamentességet elfogadó eszmerendszer, amely lemond a viselkedés belső okainak vizsgálatáról, és helyette a közvetlenül megfigyelhető elemeket, az ingerek és válaszok párjait vizsgálja. Váltakozó sikerek és kudarcok között ez az irányzat egészen 1948-ig uralkodik, csak akkor adja át a helyét, legalább részlegesen, egy kognitív pszichológiai megközelítésnek, de hatása még ma is jelentős.

A természetfilozófia nyomait keresve, találkozhatunk néhány olyan, némi leegyszerűsítéssel elkésett múlt századi szerzőnek nevezhető, "majdnem" mai filozófussal is (ilyen például a VI.3. fejezetben említett Hartmann), aki tudatosan a mások által fel nem vállalt természetfilozófiai tradíciók folytatója.

Egészében azonban a XX. sz-ot az önálló természetfilozófia megszűnése irányában ható tendenciák jellemzik.

Arról van szó, hogy a természetfilozófiai eszmék egyre inkább magán a (számos, korábban filozófiainak tartott területre is behatoló) tudományon belül fejtik ki hatásukat, miközben a filozófia, a múlt század végétől kezdődően, saját alapjainak korábban páratlan mértékű újragondolásával, és ezzel párhuzamos dekonstrukciójával, lebontásával van elfoglalva – a természetfilozófia továbbviteléhez ezért nem adhat lendületet. Nem vállalkozhatunk a szóban forgó filozófiai fejlődés bemutatására, csak utalásszerűen említjük Nietzsche, Husserl, Heidegger és Wittgenstein nevét, mint a folyamat önkényesen kiragadott állomásait.

Ugyanakkor ezzel ellentétes tényezők is hatnak. A tudomány és a filozófia közötti területen egy új, markáns jegyekkel rendelkező eszmekör jelentkezik, atudományfilozófia. Ennek rövid ismertetésével kezdjük a konkrétabb fejlemények bemutatását.

A tudományfilozófia annak az igénynek a kifejeződése, hogy a tudományos ismeretek filozófiai státuszát, a tudományok egymáshoz és a valósághoz való viszonyát, illetve az egyes tudományok fogalmait elemezzék. Kifejlett formáját javarészt a tudományos elmélet mibenlétére, az elmélet megfogalmazásának, igazolásának, cáfolatának, vagy éppen meghaladásának feltételeire vonatkozó kutatások alkotják. Ezek (elébe vágva a történetnek), a várakozással némiképp ellentétben, nem a tudomány kétségbevonhatatlan megalapozásához, hanem éppen korlátainak felismeréséhez vezettek, egy sor olyan kudarcon keresztül, amelyek a tudományos módszer általános érvényességét, a megfigyelő elfogulatlanságát, vagy éppen a tudományos ismeretek fejlődésének lineárisan előre haladó, kumulatív jellegét kérdőjelezték meg. Ezzel együtt a tudományfilozófia sok tekintetben a természetfilozófia XX. századi pótlékát nyújtja, mert (a modern filozófia területei között szinte egyedül) egy egységes természetszemlélet problémáival foglalkozik.

A tudományfilozófia első, s máig legnevesebb műhelyeként aBécsi Körttartják számon. A Bécsi Kör M. Schlick (Mach utódja a Bécsi Egyetem "induktív tudományok filozófiája" katedráján) szemináriuma körül alakult ki, és azt a kettős célt tűzte maga elé, hogy egyrészt filozófiai igényű tudományos világképet szolgáltasson, másrészt pedig a tudományok felépítéséhez a pozitivizmus egy változatán alapuló egységes módszertant nyújtson. A század egyik legjelentősebb szellemi mozgalmáról van szó, amely vezető értelmiségiek sokaságát mozgatta meg az 1920-1930-as években. Tagjai között találjuk O. Neurathot, F. Kauffmant, H. Hahnt, valamint a program célkitűzéseit végül legjobban kiteljesítő R. Carnapot és a később matematikusként világhírűvé váló K. Gödelt; távolabbi követői

között van a berlini H. Reichenbach, szellemi rokonai sorában pedig a fiatal Wittgenstein. A Bécsi Kör eszmerendszereneopozitivizmus,logikai empirizmusneveken vált közismertté. Utóbbi terminus azt fejezi ki, hogy a tudomány (és a filozófia) megalapozásában a Kör gondolkodói központi szerepet szántak a formális logikai tárgyalásmódnak. A tudományos elméleteket mondathalmazoknak tekintették, amelyeknek állításai (ideális esetben) logikai és tapasztalati eszközökkel igazolhatók kell legyenek. E korlátozó feltevésekkel élő, ám éppen módszerelméleti igényessége miatt példamutató megközelítés elemzése egy önálló jegyzet tárgya lehetne. A Bécsi Kör eredeti programja végül is kivihetetlennek bizonyult, a Kör Schlick 1936-os halálával feloszlott. A program számos eleme ennek ellenére tovább él, legtisztább formájában a mai tudományelmélet egy különösen elvont ágában, a gyakran a logikához sorolttudománymetodológiában.

A tudományfilozófia további története is arra utal, hogy az a természetfilozófia egyes vonásait örökölte s viszi tovább. A neopozitivizmus utáni korszak kiemelkedő tudományfilozófusa, K. Popper (1902-1994) részben magában a természetben kereste a magyarázatot ahhoz a téziséhez, hogy a tudomány elvi okokból nem lehet képes az ismeretek bizonyosságának a Bécsi Kör követelte formáját elérni. Többször módosított álláspontjának egyik visszatérő eleme az az elgondolás, hogy a természeti univerzum nyílt, azaz a lehetséges események halmaza folyamatosan olyan új elemekkel bővül, amelyek előrelátása nem lehetséges, mert nem a múlt által meghatározottak.

Popper ehhez hasonló és más érvek alapján nem tartotta a tudományt a megfigyelésekből szigorúan felépíthetőnek.

Felfogása szerint ezért a tudományos módszert a részben önkényessejtésekés azokra adottcáfolatokváltakozása jellemzi. Ebben a szellemben, a tudományos elmélet még meg nem cáfolt sejtés, mely mindig töredékes és torz képet ad objektumáról. A Popper gondolatait továbbvivő magyar származású Lakatos Imre (1922-1974) ezt a nézetet a matematikában is érvényesítette. Munkásságuk nyomán a tudás tárgyai rejtőzködő, tökéletesen soha el nem érhető entitásokként jelennek meg képzeletünkben.

A tudományfilozófia további fejleményei, Th. Kuhn, P. Feyerabend, D. Bloor és mások munkái Poppertől eltérően inkább a tudomány társadalmi feltételeiből származtatták a megismerés nehézségeit, ám a popperi gondolat és annak vulgarizált változata, amodellésvalóságszembeállítására vonatkozó tézis ma is eleven, az általa nyújtott természetszemlélet pedig az aktív tudományos kutatások egyik legfontosabb háttere.

Egy másik fontos modern irányzat, amely – ha természetfilozófiának nem is nevezhető – a tudomány és a filozófia közötti kapcsolat fenntartását, a tudomány eredményeinek filozófiai továbbgondolását és ezzel, közvetve, a természet filozófiai szemlélésének lehetőségét nyújtja, azanalitikus filozófia. Elsősorban Amerikában uralkodó filozófia, mely Quine, Rorty, Davidson és mások nyomán alakul. Az analitikus filozófia megkülönböztető jegye a fogalmi, logikai, nyelvi elemzés iránti tisztelet. Ennek megfelelően egyik ága a nyelvfilozófia irányába fordul, ám felismerhetőknaturalista, a nyelv és a tudat helyett a természettudományok tárgyait elsődlegesnek tekintő vonulatai is, például a fizika filozófiájával, a számítástechnikával, a mesterséges intelligenciával, az agyelmélettel kapcsolatosan.

A tudományon belülről, egy másik szálon jelentkező természetfilozófiai igény jellegzetes kifejeződése volt (s most időben visszaugrunk) arendszerelméletmegjelenése. A magyar nevű osztrák biológus, Ludwig von Bertalanffy (1901-1972) a távoli tudományterületek közötti hasonlóságok felismerése alapján egy új, átfogó tudomány koncepcióját fogalmazta meg a 40-es években. Javaslata szerint az új tudomány nem magukkal a hagyományos tárgyterületekkel foglalkozna, tehát a kémiával, fizikával, vagy biológiával, hanem olyan, több területen is megtalálható közös problémákkal, izomorfiákkal , amik (mint például a rendszerelmélet talán legismertebb feladványa, aleírási szintekegymásra való visszavezethetőségének,redukciójánakproblémája) konkrét jelenségekre való utalás nélkül is megfogalmazhatók, és Bertalanffy szerint a természetkutatás valódi elméleti gerincét kell alkossák. E nagyívű gondolatban nem nehéz a tudományos módszert filozófiai tézissé tágító akaratot meglátni.

A rendszerelméletet kezdettől fogva bírálták sokszor félreérthető "szupertudományi" szándékai miatt, már a neve is viharokat kavart. Helyesebb lenne talán itt elmélet helyett kutatásról, vagy szemléletről beszélni. A szemléleti elemek közül fontos kiemelni a kitüntetett helyet elfoglalóholizmusgondolatát, amely a természet objektumait szervezetekként, alkotórészeire nem bontható egészekként, a biológiai organizmus mintájára fogja fel. A holista elgondolás szerint valamely rendszer tulajdonságait nem lehet alkotórészeinek izolált vizsgálatával magyarázni.

E nézet egyes rendszerelméleti iskoláknál a tudomány átfogó bírálatához vezet el, a kísérleti módszer és a redukáló elemzés teljes elutasításához. Nyolcvanas évekbeli változata az a H. Maturana és F. J. Varela által felvetett nagyhatásúautopoiesis-elmélet, amely a természetet "mások által létező" és "önmaguk által létező" (ön-előállító, auto-poietikus) osztályokra bontja. Állításuk szerint minden szervezett rendszer (az organizmus, a bioszféra, vagy a társadalom egyaránt) autopoietikus felépítést mutat, és az élő sejt logikája alapján érthető meg.

Egy másik gondolatmenetre áttérve, feltétlenül szót kell ejteni a XX. század eszmefejlődésének arról a feltűnő ellentmondásáról is, hogy miközben a tudomány bizonyos értelemben fokozatosan visszaszorul (mint a tudományfilozófia esete is mutatja), ugyanakkor ki is terjeszkedik. Ennek részeként, egy-egy szakterület fogalmai máshol is megjelennek, első pillantásra szinte érthetetlen karriert futnak be, nemcsak más tudományágakat, hanem a világról való gondolkodás általános kereteit is megérintve.

Különösen a számítógép metaforája az, amelyet feltűnően elterjedten alkalmaznak különféle területeken. Ez a folyamat a 40-es évek végén kezdődött, azinformációelméletés akibernetikamegjelenésével, és fogalmainak azonnali tág és kiterjesztő értelmezésével. N. Wiener (1894-1964) amerikai matematikus a természetet, és annak különösen az emberrel kapcsolatban álló, magasan szervezett részeit visszacsatolt irányítórendszerek összességének fogta fel. Az ő nyomán W. R. Ashby általánosította ezt a képet. Ashby számára a világ egésze mint bemenet-kimenet rendszerek ("fekete dobozok") és automaták, vagy a fizikától kölcsönzött fogalmakkal leírt állapottér-rendszerek együttese révén ragadható meg. A kibernetikai mozgalom minden természeti jelenség mögött szabályozást, információ-feldolgozást, az elektronikus áramkörökéhez hasonló hálózati logikát keresett. Szemlélete a hatvanas évekig bezárólag jelentős frissítő hatást gyakorolt számos tudományra, a műszaki kibernetika mellett megjelent a biokibernetika, a szociális kibernetika, és számos más új terület.

A hetvenes éveket az összefoglalóandinamikus strukturalizmusnéven emlegetett irányzatok előretörése jellemzi.

Olyan tudományos elméletekről van szó, amelyek szintén a világkép igényével lépnek fel, közelebbi tárgyuk pedig a folyamatszerű keletkezés jelentőségének hangsúlyozása. A mozgalom egyik vezéralakja a Nobel-díjas fizikai kémikus I. Prigogine, akinekA létezéstől a valamivé válásigcímű összegző könyve (1980) már címével is jelzi a megközelítés lényegét. Ennek alapgondolata, hogy a tudomány szokásos nézőpontja túl statikus, míg a bonyolult rendszerek ezzel szemben lényegileg dinamikusak (s itt, a természetfilozófiai jelleget aláhúzandó, megint az élettől a társadalomig és az agyig terjed az állítás remélt relevanciája). Prigogine és munkatársai, számos korábbi előzményre építve, kémiai reakciórendszerek ("disszipatív struktúrák") vizsgálatával demonstrálták azt, hogy ami az elemzés egy szintjén permanens, komplex, statikus szerkezet, az lehet ugyanakkor egy alacsonyabb bonyolultsági fokú, másik rendszer aktívan fenntartott állapota. A dinamikus strukturalizmus ambíciója a létezőket ilyen módon, alsóbb szintekről meghatározó törvények kutatása. Ez az új szemlélet végső kifutásában tehát redukcionista jellegű.

Az előzmények a századelő két jelentős filozófusával, H. Bergsonnal (1859-1941) és A. N. Whiteheaddel (1861-1947) is kapcsolatba hozhatók. Mindketten a hérakleitoszi változásfelfogás, egy dinamikus világkép hívei.

Filozófiájukat a tudomány művelői kezdettől természetfilozófiai összefüggésben látták, nézeteikre ma folyamatfilozófianéven szokás hivatkozni. Eltérő oknál fogva, de mind Bergson, mind Whitehead elutasítja a tudomány magyarázatait (világos, hogy ebben Prigogine nem követi őket, igaz, nem is egyazon kor tudományáról van szó, nem azonosak a lehetőségek). Bergson abból indul ki, hogy a tudomány szükségképpen helytelenül ragadja meg az idő alapvető jellegét. Az emberi gondolkodás alaptermészetével hozza kapcsolatba azt az észrevételét, hogy a folyamatokat mértani görbék formájában, és nem előrehatoló lendületükben ábrázolják. Filozófiája e lendületet keresi s véli megtalálni az egyedül az életre jellemző új minőségek feltételezésével. Whitehead máshová helyezi a súlypontot, a tudományos fogalmakkal megragadott entitások valódi természetét átmenetinek látja, létezőként való kiemelésüket önkényesnek és erőltetettnek, az ábrázolásnak már a kiindulópontját is hibásnak.

Megoldásként kínált metafizikája múltat és jövőt gyúr egybe. Helytelen volna természetesen e kiragadott elemekből következtetni a két filozófus gondolatainak értékére; annyi bizonyos, hogy éppen az általuk bírált tudomány változásával és új fellendülésével váltak ismét népszerűvé.

Az ontológiai értelemben vett holizmust tagadó, a szerveződés és az egész jelleg spontán kialakulásának lehetőségét hirdető másik dinamikus strukturalista irányzat aszinergetika, amely H. Haken német fizikus nevéhez kapcsolódik.

A szinergetika a rendszerelmélethez hasonló teljesség igényével lép fel, ugyanakkor magával a rendszerelmélettel szemben áll. Az egészleges tulajdonságokatemergensnek, azaz megjelenőnek tekinti, és nagyszámú együttműködő alkotórészkollektívviselkedéséből próbálja levezetni azokat, a fizikai önszervező rendszereket, mint például a spontán mágneses rendeződésre képes közegeket tekintve mintának. A szinergetika sikerei elsősorban a spontán mintázatképződés magyarázatában voltak látványosak, de hatása a mesterséges intelligenciában és a nyelvészetben is érződik: megint egy jelentős hatással bíró világkép-variánssal van dolgunk.

Egy eredetileg egészen más irányba induló, de időközben részlegesen természetfilozófiai jelleget is öltő még újabb kutatási terület amegismerés-tudomány(cognitive science), amelynek háttere a pszichológiából, nyelvészetből, mesterséges intelligencia kutatásból, idegélettanból, számítástechnikából, és elmefilozófiából építkező elmekutatás volt. Éppen, mivel ilyen szerteágazó problématerületeket köt össze, válhat a megismerés-tudomány egy új szintézisteremtő kísérletté. Ontológiai problémái, mint például a számítógépes megismerés egyetemességét hirdető

funkcionalizmus kérdése, vagy az eliminatív materializmus és a nemreduktív materializmus vitája (amelynek közvetlen tétje az lenne, hogy az elme vajon az agy vizsgálata révén megérthető-e), joggal tartanak igényt általánosabb filozófiai érdeklődésre is, mert az anyagi rendszerek szemléletének általános kérdéseit vetik fel. Egy másik aspektus, amely az új területet a jövő ígéretévé avathatja, az, hogy a megismerő elme vizsgálata, amennyiben sikeres, az elme és a külvilág kapcsolatára, azaz egyben a megismerés lehetséges módjaira és az ismeretek jellegére utaló eredményeket is kell szolgáltasson, ezért a természetről alkotott kép alapjaihoz is hozzájárulhat. Az angolszász analitikus filozófia máris készséget mutatott e problémakör asszimilálására, de ma beszélnek kognitivista tudományfilozófiáról is, éppúgy, mint ahogy például kognitív etológiáról. Az expanzió tehát folytatódik.

Ezen a ponton azonban meg is állunk, hogy rövid kipillantásunkat befejezzük.

Mi hát a természetfilozófia általános helyzete? Az elmondottakat összefoglalva, azt a feltűnő vonást kell hangsúlyoznunk, hogy minden eddigi kornál inkább, a XX. század az egymás mellett élő, egymással kölcsönható, kizárólagosságra sosem jutó, de egészen el sem tűnő áramlatok hálózata. Hogy ez miért van így, annak magyarázata, valószínűleg mindenki számára nyilvánvalóan, túl van a természetfilozófia horizontján, ezért nem lehet e jegyzet tárgya. Viszont éppen ez a fenntartott sokféleség, a nagy, kizárólagos, reduktív elméletek iránti megnövekedett bizalmatlanság, a világ "posztmodern állapota" az, ami miatt, noha számos vélemény szerint természetfilozófia egyáltalán nem is lenne lehetséges, valószínűleg továbbra is számíthatunk új elméleteinek felbukkanására.

Arisztotelész:A természet [Physica](L’Harmattan, Budapest 2010) Arisztotelész:Metafizika(Hatágú síp alapítvány, Budapest 1992) A. Augustinus:Vallomások(Gondolat, Budapest 1982)

F. Bacon:Novum Organum I. – Új Atlantisz(Nippon, Budapest 1995) J. D. Bernal:Tudomány és történelem(Gondolat, Budapest 1963) G. Bruno:Két párbeszéd(Helikon, Budapest 1972)

Dr. Büchner L.:Erő és anyag, vagy a természetes világrend alapvonalai(Vass, Budapest 1905)

J. B. Callicott és R. T. Ames (szerk.):Nature in Asian Traditions of Thought Essays in Environmental Philosophy (SUNY Press, Albany 1989)

R. G. Collingwood:The Idea of Nature(Clarendon, Oxford 1965) F. M. Cornford:Platon's Cosmology(London 1937)

R. Descartes:Értekezés a módszerről(Ikon, Budapest 1992)

R. Descartes:Válogatott filozófiai művek(Akadémiai, Budapest 1961) D. Diderot:Válogatott filozófiai művei(Akadémiai, Budapest 1983) U. Eco:Az új középkor(Európa, Budapest 1992)

F. Engels:A természet dialektikája(Kossuth, Budapest 1963)

F. Engels:A természet dialektikája(Kossuth, Budapest 1963)