167, Kolozsvárt Gyula-Fehérvárral, Szebennel és Brassóval, a Maros

völ-gyén át pedig ez utóbbiakat és egyszersmind Petrozsényt a Tiszán tuli részekkel juttatják gyors és élénk összeköttetésbe. A vizi utak közt csak a Maros érdemel megemlítést, uolia a tutajozásra még a nagyobb pata-kok közül is több alkalmas. Távíró vonalak minden irányban beágaz-zák e kerületet. Ipar- és kereskedelmi kamarája van Kolozsvárnak és

Brassónak. . A népesség, mint már fentebb jeleztük, nagyon vegyes.

Legna-gyobb számmal vannak az o l á h o k , vagy, mint maguk magukat

neve-zik, románok (rumun). Ezek a dák őslakosoknak romanizált

maradé-kai tulnyomólag szláv népsajátságokkal. Izmos, középtermetű faj, szelíd

engedelmes természettel, mely azonban izgatásra könnyen .elvadul és

féktelenné szilajul. Az oláh népnek nyelve, valamint vére, különböző

(germán, szláv és román) elemek vegyüléke s irodalmivá csak nem

régi-ben fejlődött; mint ilyen azonban még folyvást csak a tanultabb körök

sajátjául tekinthető. Az oláhság leginkább a kerület nyugoti felében,

meg északon van elterjedve. Munkásságra nézve a déliek és nyugatiak

felülmúlják a többit; a művelődés iránt azonban az egész faj igen

homályos érzékkel bir. — Számra nézve második helyet foglal el a m

a-g y a r s á a-g , mely, noha faj, nyelv, jellem és műveltséa-g tekintetében

egyetlen egészet képez, tényleg mégis magyarokra és székelyekre

külö-nül el, ez utóbbiak inkább keleti és délkeleti, amazok a közép és

ész.-nyugoti részeket foglalván el a kerületben. A székelyek mondhatni-zárt

tömegben élnek, mig a »magyarok« majdnem mindenütt vegyest laknak

más elemekkel, kivált az oláhokkal. Az erdélyi magyarság mindenben

édes testvére a többi magyarságnak, azonban vonásaiban több keleti

nyomot, szokásaiban több egyszerűséget őrzött meg a többinél. Szép

termetes, és értelmes nép s kiválóan hazaszerető, mely a maga.

Erdé-lyét a világ egyik országával sem cserélné el. Általában józan, munkás

és becsületes s minden rétegében baladni törekvő mind az anyagi, mind

a szellemi művelődés terén. — Harmadik a n é m e t (v. szász) elem, mely

tömegesebben II. Géza királyunk idejében és azon tul vándorolt be

Németország különböző vidékeiről s minthogy a mongolok és tatárok

által elpusztított helyekre telepittettek, nagy kiváltságok mellett a föld

egy részét is (N. Szeben, Brassó és Beszterce vidékén) tulajdonul

nyer-ték, melyet aztán több-kevesebb adó mellett »Királyföld« néven

egé-szen a legújabb időkig birtokoltak. A szászoknak társadalmi és

politi-kai kiváltságos helyzetét egyrészről az 1876. X I I . t. c., másrészről

pedig az ugyanazon évi X X X I I I . t. c. szüntette meg. Nyelvjárásaik

igen különbözők, ugy, hogy pl. a Beszterce vidéki szász vagy csak

nehe-zen, vagy épen nem is érti meg a szebenit. Irodalmilag azonban a rendes

irodalmi német nyelvet használják. A szászok izmos termetűek,

értel-mesek, munkások, de felettébb önzők és zárkózottak. Egymás közt

igen összetartok; deuj hazájok.iránt,főleg mint állam iránt,csak annyi

ragaszkodást tanúsítanak, a mennyi épen érdekükben áll. Városaikat s

falvaikat igen jól épitik s házaikban rend és tisztaság honol. Sajnos,

hogy, valamint a Dunán tul kivált Baranyában, ugy a szászok közt is

168,

szégyennek tartják, ha egy családban kettőnél több gyermek van. — Ezek után következnek a c i g á n y o k , kik itt is, mint a többi kerüle-tekben, csak részben bírnak állandó lakással; egy részök még most is faluról falura vándorol, s általában kétes életmódot folytat. A megtele-pültek itt-ott mezei munkát is űznek; de legjobban szeretik a kovács mesterséget, vályogvetést, lócsiszárságot és mindenekfölött a zenésze-tet. A megtelepültek nyelvre és vallásra nézve legtöbbnyire az illető község lakosságához alkalmazkodnak, bár saját nyelvöket e kerületben gyakrabban használják, mint egyebütt. A gör.-kel. vallással együtt jó számmal elsajátították az oláh nyelvet is. A polgári életben leginkább csak azok vesznek részt, a kik állandó mesterséggel, vagy zenével fog-lalkoznak. A legnagyobb rész nyomorúságos lomha életet folytat roz-zant, piszkos kunyhóiban. — Z s i d ó k csak az oláhok között vannak nagyobb számmal (összesen 24,848 lélek) Erdélyben, minek főoka az, hogy 1849-ig csak némely. helyen volt szabad tartózkodniok. Fog-lalkozásuk itt is kiválólag a

kereskedés. Közéleti nyelvül főleg a németet használják; de, a hol kell, a magyar és oláh nyelvet is elsa-játítják. — Ö r m é n y e k szintén kevesen vannak s nagyobb részt annyira elmagyarosodtak, hogy anyanyelvüket leginkább csak vallásos szertartásaiknál használják s neveik is többnyire magyarosak. E barna, termetes turkomán faj a 17. században költözött ide s azóta teljesen meghonosult. Főbb fészkeik Gryergyó-Szt.·Miklós, Erzsébetváros és Szamos-Ujvár. Foglalkozásuk leginkább kereskedés, de földbirtokos és honoratior is sok van köztük. — Még apróbb népségek a b o l g á r o k , leginkább Déva környékén; de már majdnem teljesen beolvadva az oláh, vagy magyar elembe. A t ó t o k és r u t h é n e k valamivel többen van-nak, de tömegesen sehol nem találhatók. Meg lehet még említenünk a g ö r ö g ö k e t , kik leginkább mint kereskedők költöztek ide át Oláhor-szágból. Számuk alig pár száz. Legtöbb görög család van Brassóban.

Egyéb nemzetiségekhez tartozók szintén tartózkodnak e kerületben, de leginkább csak mint idegenek s ugy is elenyésző csekély számmal.

Műveltség tekintetében eddig csak a magyar és német elem (oda-számítva az előbbihez az örményt, az utóbbihoz a zsidót) áll európai színvonalon; a lakosság többi része oly szertelenül el van maradva, mint alig egyebütt a birodalomban. Még az 1868. X X X V I I I . t. c. is csak gyér hatást gyakorolt eddig rájok.

Vallási tekintetben ritkán található, hogy egy ily, aránylag cse-kély területen s csecse-kély népszám mellett oly sok féle hitfelekezet éljen együtt, mint az erdélyi kerületben. Vannak itt ugyanis: 1. r ó m . k a t b o l i k u s o k (a székelyek nagy része s az örmények; magyarok és németek kevesen); 2. g ö r . - k a t h o l i k u s o k (azoláhoknak nagyobb fele, sok cigány és a szláv-féle elemek); 3. g ö r.-k e 1 e t i e k (az oláhok kisebb fele s a cigányok többsége); 4. b e l v . b i t v . p r o t e s t á n s o k v. r e f o r m á t u s o k (a magyarok legnagyobb része s a székelyeknek mintegy fele, kevés cigány és egyéb nemzetiségű); 5. á g o s t. h i t v.

p r o t e s t á n s o k , v. e v a n g é l i k u s o k (a szászok legnagyobb része

s néhány ezer csángó-székely); 6. u n i t á r i u s o k (kizárólag

magya-169, rok, vagy erdélyiesen: magyarok és székelyek) *), 7. m ó z e s i v a l l á s ú a k a zsidók mind, meg néhány száz székely, az u. u. s z o m b a t o -s o k leginkább Ernyén, Iklándoné-s Bözöd-Ujfaluban. E -saját-ságo-s fele-kezetnek, mely mégsem egészen azonos a zsidóval, alapító apostola Pécsi Simon, a Bethlen Gábor kancellárja volt. Ez irt nekik énekes könyvet is. Kezdetben nagy felekezet valának a szombatosok; de csakhamar törvényes (1635. és 1638-iktörv.) üldözés támadt ellenök s nagyon meg-fogyva, csak ugy lappangva jutottak el a mai időkig. Törvényesen máig sincsenek elismerve.

Az erdélyrészi közigazgatás legújabb átalakulásának alkalmából érdemes, sőt szükséges itt legalább egy futó pillantást vetnünk biro-dalmunk e részének felettébb érdekes történeteire, hogy a jelen állapo-toknak itt nyújtott képe annál szinezettebb s igy érhetőbb legyen az

olvasó előtt.

Erdély, mióta csak a honfoglalás bevégzett ténynyé lett, minden-kor kiegészítő része volt Magyarországnak. Sz. István óta külön minden- kor-mányzók .(később u. n. vajdák) kormányozták ugyan ez országrészt, de törvényhozás, avagy közigazgatás és igazságszolgáltatás tekinte-tében soha nem volt megválva az anyaországtól egészen a mohácsi vész utánig.

A mi belügyi intézkedéseket a mondott időn belül találunk, azok tisztán, pusztán helyhatósági természetűek. Külön önálló törvénye Erdélynek, noha főleg székely és szász lakosai nagy mőrvü kiváltságo-kat élveztek, ez időszakból egyetlen egy sem maradt fenn. A magyaror-szági szabályok alapján szervezett megyék és székek főhivatalnokait, valamint a vajdát is mindenkor a király nevezte ki. Az igazságszolgál-tatás sem volt soha valamely külön legfőbb hatóságra ruházva. Csupán a honvédelem tekintetében történtek itt néha önállóbb intézkedések, de csak sürgős esetekben, midőn a távol eső középponttal veszély nélkül nem érintkezhettek az erdélyiek előlegesen.

A mohácsi vész után azonban lényegesen megváltoztak az előbbi viszonyok, noha az a szomorú katasztrófa még korántsem tekinthető a különválás kezdetének. A mondott időben csak két felé vált az ország a két király érdekében, de Erdély önállósága nélkül. Az 1538. febr. 24-ki nagyváradi békében is csak ilyen értelmű földarabolásról van szó. Még 1640 (János király halála) után is jó darabig csak mint János Zsig-mond osztályrésze kormányoztatott Erdély Magyarország Tisza mel-léki nagy részével együtt Gyula-Fehérvárról, mint János Zsigmond tar-tózkodási helyéről; e részek csak 1556. jan. 26. (Tordán), márczius 8.

(Szász-Sebesen) és ugyancsak márcz. 25. (Kolozsvárott) tartott ország-gyűlésükön decretálták »az erdélyi új magyar választó-fejedelemséget«, midőn látták, hogy a török be nem váltja azon igéretét, hogy a felnőtt János Zsigmondnak kiadandja az általa elfoglalva tartott

országrésze-*) E felekezetnek vallásszabadságot a Királyhágón innen csak az 1848-i tör-vényhozás adott, míg Erdélyben már az 1571-i országgyűlés megtette ezt. Tagjai ezért csak Erdélyben szaporodtak el ugy, hogy ma (az 1870. népszáml. szerint) 54,327-en vannak

egy

püspök és egy

egyh.

főtanács alatt.

170,

ket. Azonban ez a végzés is csak 1571. márcz. 21. emelkedett érvényre, midőn az elbalt János Zsigmond k i r á l y után somlyói Báthory István választatott az említett részek urává, s illetőleg első erdélyi fejedelemmé.

Ettől kezdve aztán közel másfél száz évig csakugyan külön állami egye-det képezett Erdély, de még igy is mindig a nélkül, hogy az anyaország és Erdély összetartozásának öntudata s újból összeforradásának vágya kihalt volna itt, vagy amott.

Buda visszavétele s igy a török hatalom megtörése után Erdély a magyar király főúri hatalma alá került, de még külön fejedelemmel. (I.

Apafi M.) Majd 1691-ben I. Leopold egy külön kormánytanácsot állitt a jogaiban megerősített Erdély élére s ez a tanács aztán az utolsó feje-delemnek, az ifjabb Apafinak kéuyszeritett lemondása ulán állandóvá lett és Erdélyt a magyar király személyébe olvasztott erdélyi fejedelem nevében kormányzá oly módon, hogy az az egyidejűleg Erdély számára Bécsben állított külön udvari kancellaria utasításaihoz szabta magát.

(Ugyancsak ekkor szerveztetett véglegesen az é r d é l y i b a t á r ő r s é g , melynek gyalogezredei voltak az orláti, fogarasi, csík-gyergyói és a naszódvidéki, lovas ezredei pedig az aranyos-, maros- és bárom-széki, mely intézmény 1850-ben szűnt meg végképen). Az igy elsza-kasztott és egészen külön kormányzott Erdély visszakapcsolása érde-kében mind a magyarországi, mind az erdélyi rendek többször és nyomatékosan emeltek szót; de, noha királyaink egymásután elismerték, hogy Erdélyt csak a magyar korona cimén birják s kormá-nyozzák, az egyesítés sürgetése eredménytelen maradt, sőt Mária Teré-zia, hogy a két országrész közötti elválasztó falat még magasabbá emelje, Erdélyt »nagy fejedelemség« címmel ruházta fel, II. Leopold pe-dig a II. József által egyesitett magyar és erdélyi udvari kancelláriákat minden ellenzés dacára is újból külön választá. Hasztalan volt ez után az egyesülésre irányzott minden törekvés, mígnem végre 1848-ban egy részről a kolozsvári országgyűlés I., más részről a pozsonyi országgyű-lés VIJ. törvénycikke elvalakára elhatározta és kimondta a teljes egye-sülést. A törvény nagyfontosságú intézkedése azonnal foganatba vétetett.

Erdély k é p v i s e l ő i csakhamar megjelentek az időközben Pestre

köl-tözött országgyűlésen; de a beligazgatás szervezését már nem ejthette

meg az illetékes minisztérium... Az önvédelmi háború szomorú végével

bekövetkezett absolut kormányzat Erdélyt a szentesitett törvény

elle-nére megint külön választá s mint nagy fejedelemséget a Bécsben

szé-kelő helytartótanács alá rendelve, katonai kormányzat alá helyezte és

tartotta is egészen 1860-ig, midőn a beligazgatást az újra szervezett

kormánytanács (»a felséges gubernium«) vette át s legtöbbnyire királyi

biztosok elnöklete alatt kezelte is 1867-ig, s illetőleg 1868-ig, midőn

a 43. törvénycikk az egyesítést újból kimondta, részletesen szabályozta

és valósította is, úgy azonban, hogy az átmeneti nehézségek tulajdonképen