Julianus barát a televízióban
KODOLÁNYI JÁNOS (1899-1969)
1945-öt csak feltételesen, megszorításokkal tehetjük meg korszakhatárrá Kodolányi János pályáján. Szembetűnően és gyökeresen életének külső
körülményei változnak meg. Az egykor mozgékony újságíró, az agilis szervező, az IGE főtitkára. politikai és irodalmi perek szereplője élete utolsó évtizedeiben visszavonultan, a nyilvánosságtói''etzárva él. A Független Ifjúságban megjelent publicisztikai írásainak politikai tendenciája a legerélyesebb elutasításra talált.
1949-től szépirodalmi műveivel sem jelentkezhetett. Ez a kirekesztettség nyilván-való hátrányain kívül hamarosan a jóra fordítható oldalát is megmutatja.
Zavartalanul, elmélyült stúdiumok után írhatja meg regényeit; végleges formába öntésüket baráti konzultáció és levelezés előzi meg, szükség esetén alapos átdolgozásra is jut idő. A magány és a társadalmonkívüliség oldódása idején (
1955-től) a betegségek elhatalmasodása, a testi szenvedés erősödése és állandósulása teszi lehetetlenné visszatérését az irodalmi életbe. Nagyobb vállalkozásai közül egyedül a Ví::::vá/as::::tó készül az ötvenes évei< végén; a hatvanas években magnetofonba mondott emlékezések, önéletrajzi töredékek némelyikén pedig már érződnek a
kényszerű szóbeli fogalmazás kedvezőtlen következményei. Mind a lázas munka, mind a betegség éveiben a visszhangtalanság, az esztétikai bírálat és elemzés elmaradása jellemezte Kodolányi helyzetét. Eltávolodása a „baloldaltól" és németellenes nacionalizmusa olyan emléket hagytak némely kritikusában, amely sokáig lehetetlenné tette életművének - s főként újabb regényeinek - tárgyilagos
művészi megítélését. E tekintetben érezhető javulás következett be a hatvanas években, s az azóta eltelt időszakban; talányos alakját visszaemlékezések, esszék és részlettanulmányok idézték, majd elkészült az eddigi legteljesebb összefoglalás, Tüskés Tibor monográfiája ( 1974).
Míg az életrajz némely vonásai a felszabadulás utáni évtizedek relatíve önálló perióduskénti felfogását sugallják, az eszmetörténeti vizsgálatok inkább az életmű
folytonosságára, ideológiai egységére vallanak. Az a világnézet, amely a háború utáni első művét, a Ví::::ö::::önt, majd a többi prehistorikus és bibliai tárgyú regényét áthatja és meghatározza, Kodolányiban már a világháború idején megszilárdul.
1942 augusztusában lírai naplójegyzetben vall mérhetetlen csömöréről, iszo-nyodásáról „a vértengertől. a láng-óceántól, milliók hörgésétől, éhezők jaj-gatásától, mezítelenek didergésétől". Ekkor hatalmasodik el rajta az a
meggyőződés. hogy a civilizáció Bábel tornyának építésében elmerülő emberiség saját vesztét készíti elő. s hogy a legjobb elmék feladata e „luciferi" tendenciával szemben az ember szellemi, morális', spirituális tartalékainak fölkutatása és propagálása. Történelmi jelentőségű vallási megújhodás csíráit érzi bontakozni, a
fejlődéselmélet alkonyatáról értekezik. Nem valamely felekezeti, dogmatikus vallásosságot hirdet; az ember antropológiai lényegét a transzcendenciával, Istennel való kapcsolatban látja. s e kapcsolat megtagadását, az „autonómiára"
törekvést tragikus ballépésként, önzéshez. anarchiához, méltatlan célok rabságá-hoz vezető tévútként értelmezi. A „reálitások londoni vásárjának" elutasítása. az 410
\,,~ (
~A· /v/AG-YAn..\nflvo;4-Lo/vl 1<:iílTt1cJ&Tr;, 49Yt- dctt •
,!_TI ( J. 0y_ . 1 A'19o 410 - 4 Z 1. (A, (MJ A/:. . .uet..«·=· k-.
tt;:~1í, ~~ a ,~Ly~ ~u/4l~. /t.J.
~0<e!f9--A CJ'1-r ~ . -~ -e~ 11 cltS", drr. :r~~~. 1 2. ·12: (;A_ tf.
u.w-w. e •. M. · Gr!AJ/Ufyt,'7.L ~r1i r2~1!-ll . k 1, 1 .!Cf1,;-.
h»~'\M, . [;,1-:,-y,
lC
ember transzcendenciától való függését alázatosan vállaló elmúlt korok utam nosztalgia szükségszerűen vezeti egy metafizikával és misztikával érintkező
eszmekörhöz, amely a múltból, az ősi ember, a „homo magus" elmosódó, történelem előtti üzenetéből meg a szentek és misztikusok időtlen tapasztalatából meríti igazolását. Kodolányi már a húszas évek elején, Csikesz Sándor vezetésével elmélyülten tanulmányozta a Bibliát, a vallástörténetet, az ókori Keletről szóló irodalmat. A Szép Zsuzskától A vasfiaiig és a Pogány tüzekig egy sor fontos műve
tanúskodik a samanizmussal kapcsolatos tudós alaposságú ismereteiről; a Boldog Margitban pedig a ferences mozgalom nyomán föllendülő középkori magyar misztika mély megértése-átélése tükröződik. A tudattalan pszichológiája iránti korai vonzódása éppúgy dokumentálható, mint a civilizációs önhittséggel szembeni kritikája és az „új ember" konstruktivista fikcióján való gúnyolódása: ,,minden olyan régi és olyan egymásba kapcsolódó folyamatosság, mint maga a létezés, új és új változatokban, de örökké ugyanolyan lényeggel variáló természeti törvények"
- írja már 1927-ben, a Kassák-iskola ideológiájával vitatkozva. Nem is az egyes diszciplínák új eredményein lepődik meg a negyvenes évek elején, hanem az idealista, misztikus, spiritualista tendenciák általános előretörésén. Úgy érzi, ,,a lélek átváltozott már, ha a társadalom formái nem is vettek erről tudomást".
Különösen Várkonyi Nándor Sziriát oszlopai című műve tesz rá elementáris hatást;
módszertana - a mítosz- és mondakincs összeegyeztetése a régészeti emlékek tanúságával meg a történelem- és természettudományok eredményeivel - éppúgy
lenyűgözi, mint számtalan konkrét megállapítása vagy hipotézise, valamint platonista világnézeti konzekvenciái. Revelációt jelent Kodolányinak Vatai László
műve is, A szubjektív életérzés filozófiája. E vallásos egzisztencialista színezetű
filozófiai értekezés a lélek állandó kínérzésének szubjektív tapasztalatából indul ki, s ezt a tudattalan meg a transzcendens létezés pólusai közötti vergődésből
eredezteti. Dosztojevszkij életművéből vett példaanyagon mutatja be a metafizikai korlátok ellen lázadó autonóm és a korlátait tudatosan vállaló „hívő" magatartás változatait - olyan tipológiát és lélektani sémarendszert vázol, mely nélkül a kései Kodolányi-regények emberkoncepciója csak hiányosan érthető. De Várkonyi és Vatai könyve, illetve többi antropológiai olvasmánya legfőképp azzal hatott rá, hogy fölszabadította beszűküléssel fenyegető magyarságtudományi elkötelezettsé-ge alól; az „örök magyar" helyett az „örök ember" titkára terelődik érdeklődése,
világképének nacionalista vonásai fokozatosan elhalványodnak. A „fordulat"
lényegét így foglalja össze Várkonyi Nándornak írott levelében: ,,ismét kezdem haszontalannak látni mindazt, amiért lelkesedtem: fajtánkat, a harmonikus társadalmat, s még azt a bizonyos »örök magyar szellemet« is, ami, tudjuk, nem örök, semmi sem lévén örök. Valahogy közvetlen kapcsolatba kellene jutni Istennel, vagy kivel, hogy az ember biztosan s nyugodtan nézhesse a világ forgandó dolgait ... "
411
Prehistorikus és hihliai történetek
Már a tatárjárás korában játszódó trilógia vagy a Pogány tüzek kötetei is csak ,,félig-meddig"' voltak történelmi regények; Németh László hamar észrevette bennük „az időtlen epika homéroszibb lehetőségeibe vetett pillantást". Kodolányi olyan otthonosan mozog az aprólékos rekonstrukciós munkával fölépített történelmi kulisszák között, hogy személyes életének, élményeinek, tapasztalatai-nak ábráit is közéjük írja. Az objektivitás kedvéért eltávolodik a jelenkori világtól, a szubjektivitás révén azonban visszakerül hozzá. Lebontani törekszik a falat a külső
és belső realitás között, az ábrázolt élet az írói vízióból táplálkozik, a vízió a hajdani történelem és a megélt élet realitásaiból. A történelmi és a mitikus időket
föltámasztó regényeket szimbólumok, szubjektív és allegorikus vonatkozások szövik át, a mégoly távoli múlt és a jelen között titkos hajszálcsöveken keresztül áramlás indul, a teremtett világ a valódinak eltéréseiben is hasonmása, művészi modellje lesz.
E módszer legmerészebb, legvégletesebb, a frivolságig szellemes alkalmazása a felszabadulás utáni első nagy Kodolányi-mű, az eredetileg Vízöntő címet viselő
Vízözön (1948), valamint a szervesen hozzá tartozó, 1949-ben keletkezett és 1958-ban megjelent Új ég, új föld. A két műben testet öltő kétfajta világ közé úgy ékelődik be a vízözön története, ahogyan Kodolányi és nemzedéke életét a háború osztja két
merőben különböző szakaszra. A Vízözön egy fejlett civilizáció tehetetlen széthullását, haszontalan erőfeszítéseit, célt tévesztő anyagiasságát állítja a középpontba. Utnapistim, a babilóniai mitológia Noéja, az időtlen bölcs hiába figyelmeztet a fenyegető természeti, sőt kozmikus katasztrófa közeledésére; hiába hirdeti egyetlen kiútként az erőszakról, a hatalomról való lemondást; az anyagi civilizáció és a világi hatalom természete lehetetlenné teszi, hogy a külső
passzivitásnak és a spirituális megújhodásnak ez a próféciája hatékony erővé
váljék. Erech és Szurippak fegyverkezési hajszájának, váltakozó sikerű, gyilkos háborújának, Lugal hatalomra kerülésének, a világtorony építésével kapcsolatos társadalmi és politikai küzdelmeknek stb. ábrázolása hatalmas 20. századi freskóvá kerekedik, teli gunyoros utalásokkal a közelmúlt történelmére és az eseményeket
sűrűn átértelmező-átszínező történelemírására. A swifti módszer és eszközök gyakran nyilvánvaló szándékossággal ütköznek ki a szöveghől, ezért meglepő,
hogy a regény szatirikus aspektusát méltatói jóformán figyelmen kívül hagyták.
Ugyancsak kaján, bár az együttérzést sem nélkülöző humorral ábrázolja az ,,értelmiség" tévelygését a vízözön előtti világ zűrzavarában. Ur-Ba'u, Namzi, Héti!
és a többiek portréiban nem nehéz ráismerni a modellül szolgáló kortársakra;
emberi esendőségük érzékeltetését finoman ellenpontozza az általuk létrehozott szellemi értékek tisztelete, amely még az „urbánus" sznobériát karikírozó·
Gubbubu alakjára is rásugárzik. A régi világot maga alá temető vízözön leírásán átsejlik a kétségbeesés és remény végleteit váltogató ostromhangulat, az időtlennek
érzett pincei szorongás emléke, az összezárt kisközösség tagjai között támadó feszültségek tapasztalata. A János Je/enésezben említett „új ég és új föld"
kibontakozásának mozzanata, az „előttünk az élet, mögöttünk a halál" ünnepi, 412
I o
~l.-áhítatos pillanatának fölidézése révén a regény befejezése is időszerű asszociációkat ébreszt, az ősi történet jelenre vonatkozását, a mitikus ismétlődés eszméjét szuggerálja.
Legfontosabb forrásként természetesen magát a mítoszt, a Gilgames-eposzt, illetve vízözönről szóló betétjét (XI. tábla) használta, s az ókori Kelettel foglalkozó hatalmas irodalom számos alkotásából is merített. Fantáziájának szüksége van a történelmi tényekre, konkrét adalékokra, de csak mint íjra, ,,amelyről a nyilat,
művének költői tartalmát messze a végtelenségbe lőheti ki". A Vízözön előtörté
netét, a világot, amelyet e kataklizma eltöröl a föld színéről, a hősöket, akik téves célok szolgálatában rohannak vesztükbe, mindezt az író teremtő képzelete hozza létre és mozgatja a végső kifejletig. Nem tartható az a kritikai irodalomban
megjelenő gondolat, hogy a művet elsősorban az azóta nagyrészt megcáfolt tudományos hipotézisek .,művészi igazolásának szándéka" hívta életre. Kodolányi szuverenitását forrásaival szemben a regény nagyszabású, eredeti szerkezete, illetve számos merész, egyéni invencióról tanúskodó részlet igazolja. Közülük alighanem a legfontosabb, mert a koncepció alapjait érinti, Gilgames életrajzának antedatálá-sa, gyermek- és ifjúkorának a vízözön előtti időkre rögzítése. Ezáltal Gilgames az
előző fejlődési fokozat, a letűnő nagy kultúra beavatottjaként lép át az új világba;
az ide is, oda is vagy ide se, oda se tartozás, az átmenetiség gyötrelme és többlete ezért válhat jellemének és sorsának kulcsává. Kodolányi is pszichologizálja a mítoszt, s akár elfogadja, akár módosítja forrásai adatközlését, nem az igazolt vagy hipotetikus tények, hanem a rájuk adott emberi válaszok, lelki reakciók érdeklik.
A mítosz Gilgamese kétharmad részben isten, egyharmad részben ember;
Kodolányi megfordítja az arányt, sőt attól fogva, hogy az Új ég, új föld expozíciójában Nurma szimbolikus fordulattal a folyóba hajítja a varázsgyűrűt,
tetteinek motivációja, a lelkében végbemenő folyamatok rajza minden lényeges vonatkozásban az emberi (szociológiai, lélektani) szférához kötődik. Vízözön utáni életének egymást követő fázisai a lélek történetét, kibontakozásának táguló köreit is szimbolizálják. Családja ellátása, a kétkezi munka, a természettel folytatott egzisztenciális küzdelem, a mellőzöttség pszichózisától beárnyékolt magányos meditálások határozzák meg az első szakaszt; az uralkodásra való elhivatás, Uruk vezetése, a vallási reform meg a civilizációs elmaradottság fölszámolása a másodikat. A magány és szorongás leküzdésére tett immanens kísérletekről szóló véleményét sűríti az Enkidu megjelenésével kezdődő események ábrázolásába: a becsületes párharc, az egyenlő erejű, de ellentétes princípiumot megtestesítő férfiak barátsága az evilági kapcsolatok szebbik oldalát, a hétköznapok unalmából kiszakító harci vállalkozás (Humban megrohanása) az autonóm ember önáltatás-ra, narkotikumokra utaltságát jelképezi számára. Az erotikus epizód Istárral. majd Enkidu halála vezet át a végső, metafizikai stádiumba, a halhatatlanság, az örök élet, az emberi istenülés lehetőségeinek kutatásába. Kodolányi akkor engedi el hőse
kezét, amikor a halhatatlanság kék /virágát elveszítvén „hangtalanul, áradón, reménytelenül sír ... , mint aki önmagát siratja". S a rövid filozofikus záradék misztikus és reinkarnációs tanokat visszhangzó sorai sem kínálnak vigaszt, mint
413
1
hogy „a változó világ meghal minden születésben, újjászületik minden meghaló-ban, de a lét örök" ...
Gilgames jellemzésének és a két regényt konstituáló eszmevilágnak problemati-kus vonása a főhős antidemokratikus beállítottsága, parancsainak
kinyilatkoz-tatásszerű megindokolatlansága, céljainak, indítékainak magában tartása.
A tömeget Kodolányi a Vízözönl;>en is ösztöneire hagyatkozó, könnyen befolyásol-ható, ingatag és bosszúvágyó képződménynek ábrázolja. A Gilgames hatalmának megdöntésére szervezett mozgalom értelmezésében frappáns módon találkozik a modern pszichológia meg a primitív gondolkodásmód, hiszen már a Gilgames-eposz is a királyuk ellen lázadó alattvalók gyűlöletének, bosszúvágyának, tehát lelki energiák megtestesülésének fogja föl Enkidut, az állatembert. Gilgames a vízözön előtti ismereteknek, az ezoterikus és arisztokratikus bölcsességnek a birtokában kiábrándult fölénnyel, egyszersmind pedig szánakozó rezignációval tekint le a tömegre. Uralkodása mérlegét elkészítve a regény éppen az elmara-dottság csökkentését, a nép lelki kultúrájának emelését hangsúlyozza: ,,egyre több lelket sikerült beavatnia a titokba, egyre több embert fölvinnie a legalsó. a fekete szintről az aranyosan sugárzó legfelsőbe a feketefejűek népe közül;,. E gondolatok, ha lehántjuk róluk a misztikus-szimbolikus fogalmazásmód rétegét, a marxizmus reformista kritikáival mutatnak rokonságot; de kétségtelenül beszüremkednek az elméletbe tömegellenes, nietzscheánus vonások is; ez utóbbiakkal nem mindenben következetes, de őszinte önkritikával néz szembe Kodolányi a Mózesről s főként a Júdásról szóló későbbi regényében.
Az író maga meseregénynek nevezi a Vízözönt, s műfajilag is e kísérlet szerves folytatásának tekinti az Új ég, új földet. A negyvenes évek elején egy interjúban vallott arról a kapcsolatról, amely történelmi regényeit „a népi elbeszélő műfajok
(népmese, hősi eposz)" világával összeköti. A babilóniai mítoszokat feldolgozó
műveiben egy még archaikusabb műveltségi fok epikájához fordul ihletért, s ezzel kapcsolatban csak igen speciális értelemben beszélhetünk mesei vonásokról.
Kodolányi nem a profán s:z;emléletű népi epikához, hanem a tudósok, papok mítoszértelmezéséhez, a beavatottak kezén kialakuló, komplikáltabb mesei formához tér vissza, valamint az ókor és középkor regényeinek, legendáinak, hagiográfiájának elbeszéléstechnikájához. Elfogadja a csodát, a kinyilatkoztatást, de mint olyan képes beszédet, szimbolikát, amelynek igaz magvát vallásfilozófiai, természet- és történettudományos okoskodással lehet kibontani. A tudálékos, fontoskodó előadásmódtól a parodisztikus jelleg óvja meg művét: a történetírás szerkesztési és fogalmazási kliséivel közeledik a történelem előtti időkhöz, vakmerő, tudatos anakronizmusokkal lépi át a legtávolabbi és a legközelebbi eseményeket elválasztó világkorszakokat. Szándékosan keveri össze a vallásos meg a profán, a szent és az erotikus, a mitikus és a köznapi, az emelkedett és a vulgáris, az áhítatos és a kaján, a szimbolikus és a naturalisztikus elemeket. A történelemfi-lozófus keserűségét a művész játékossága színezi át, a realista törekvések feloldódnak a fantasztikus és vizionárius elemekben; az ábrázoló, leíró részek esszéisztikus betétekkel, szerzői megszólalásokkal, lírai sóhajokkal váltakoznak. A regény formájának e modern fellazításában, a mitikus és vallásos színezetű
414
-, ~·"0
történelmi elbeszélés groteszk, ironikus, parodisztikus felfogásában Kodolányi egy jelentékeny modern világirodalmi áramlathoz kapcsolódik. Mivel azonban egyszersmind az ábrázolt világ külső totalitásának esztétikai és a nyelvi
közérthetőség stilisztikai követelményének is aláveti magát, nála a külső forma konzervatívabbnak látszik, mint amilyen a belső. Innen ered történeti regényeinek némely esetben joggal bírált hosszadalmassága, részletezésre, ismétlésre való hajlama, ragaszkodása a hagyományos leíró technikához. Mindazonáltal e rejtett,
„alattomos modernség" Kodolányi diptichonját a magyar próza Móricz utáni korszakának magányos, de későbbi korszerű törekvéseket, merész formabontó és új formát teremtő kísérleteket előlegező alkotásává teszi.
A babilóniai mítoszoktól, a homo magus gondolatkörétől, az ősi egyistenhit hipotézisétől csak látszólag esik távol az Újszövetség problematikája és Jézus alakja. Esszéiben Kodolányi két, számára fontos gondolat alátámasztására idézi Jézust. Az egyik egyfajta radikális konzervativizmus eszméje; eszerint Jézus forradalmisága az ősi, eredeti, harmonikus állapot föltámasztásában, isten és ember természetes, de az idők során elfajzott viszonyának újrafelvételében áll.
Másik visszatérő ideája Jézus civilizációellenességét, illetve az anyagi szükségletek-kel szembeni közömbösségét állítja szembe a materialista gondolkodás alapelvei-vel. Ezek a világháború csömörét is tükröző gondolatok belejátszanak az 1950-es évek elején keletkezett s csak húsz évvel később, posztumusz kiadásban megjelenő
Én vagyok genezisébe. A mű megírási éveinek tapasztalatai - a hidegháború, az atomveszély, a személyi kultusz, szubjektíve az akarattyai nyomorúság mélypontja - nemigen korrigálták ennek a fejlődéssel szemben szkeptikus, a megoldást a misztikus-transzcendentális szférában sejtő történetfilozófiának egyoldalúságait.
Jesuah (Jézus) szerepét interpretálva Kodolányi számára nem az ember, hanem a tanítás lényegének kihüvelyezése, a rárakódott rétegektől való megtisztítása a fontos. Az életrajz adatait, a 1)1ozgalom terjedésének, majd üldöztetésének mozzanatait javarészt a bibiliai hagyományból és az azt magyarázó irodalomból veszi át. Beépíti művébe a mítosz Jungra támaszkodó modern értelmezését, a mitikus ismétlődés, példakövetés gondolatát (,,Jesuah befejezi a sorát azoknak, akiket Jesuahoknak neveztek"). Vallásbölcseleti erőfeszítéseinek célja láthatóan az istenfogalom humanizálása, szubjektiválása, isten és a világ ellentétének feloldása.
„Az ember származása isteni, és a saját szent lényéből tanulja meg, miképpen éljen." Az istennel való azonosság gondolatát az emberi szférán túlra, az egész természetre kiterjeszti, Jesuahja egyfajta panteisztikus vízióban egybemarkol
„embert, állatot, növényt, követ, csillagokat, vizet és földet". Jesuah jellemzése egyebekben abban tér el a tradicionálistól, hogy az ókori Kelet mágikus tudományának továbbfejlesztőjeként jelenik meg, aki Serbál hegyén, a hatalmas titkos könyvtárban tanult és nyert beavatást. Így a „csodás" gyógyítások elveszítik transzcendens jellegüket, ahogy Jesuah születésének misztériumát is csodátlanítja, racionalizálja Kodolányi. Jesuahból azonban a szerző sok tekintetben merész, Teilhard de Chardinre is emlékeztető felfogása, a modernizálásra tett intellektuális
erőfeszítése ellenére sem válhat élő, hús-vér'regényhős. Az isteni tökélynek csak
415
teológiája lehetséges, pszichológiája nincs; Jesuah a megtestesült Eszme, de mint ilyen, merev, nem emberi valóságként áll szemben a világgal, az emberekkel.
Kodolányi nagyszerű leleménye, hogy az esendő ember, az áruló Júdás lelkében
tükröződő Krisztus-képet állítja a középpontba. Regényének két fókusza, művészi
becsvágyának két célpontja van, de a teológiai és vallástörténeti, -kritikai feladat (,,az elveszett, az igazi, a titkos Jézus" alakjának megragadása) mindinkább háttérbe szorul az emberkutatás: a Júdás-probléma egzisztenciális és pszichológiai rejtélyére irányuló szenvedélyes megfejtési kísérlet mögött. Az árulás „megma-gyarázhatatlan" mozzanatát, ,,emberi misztériumát" (Renan, illetve Papini kifejezései) az evangelisták, majd a bibliamagyarázók többféleképpen igyekeztek feloldani; nem veti el a hagyományos magyarázatokat, de nem is éri be velük.
Elszigetelt tények és feltevések helyett a lélek szerkezetéből, a sors minőségéből
vezeti le Jehuda bar Simon tragikus vétkét, a pszichológia területére lép át a mítoszéról. Jesuah életének és tanításának, a Tiberius-kori Izrael mindennapi életét
felidéző korfestő és zsánerjeleneteknek, a tanítványok, rokonok, hívek és üldözök kapcsolatainak ábrázolása fokozatosan halványodik el a hatalmas emberismeret-tel, szenvedélyes erővel megalkotott jellemrajz, jellem vízió mellett, amely felszívni, magába olvasztani törekszik a kompozíció minden más elemét. A regény a végsőkig
lebontja, ugyanakkor monumentális egységben láttatja azt a folyamatot, amely a Jesuahhoz eredetileg jó szándékkal közeledő Jehuda elidegenedésén, gyanakvásán, ösztönös, majd tudatos szembehelyezkedésén, titkolt megbotránkozásán át a följelentés gondolatának felbukkanásáig, végrehajtásáig, majd az árulót öngyil-kosságra bíró megbánásig vezet. Söt, a Jehuda bar Simon emlékiratai ( 1957) címen önállóan is kiadott fiktív memoárban Jehuda előéletét, személyisége kialakulását még korábbi fázisaitól: baljós születésének, nyomorékságának, családja széthullásának feledhetetlenül keserű emlékeitől kíséri nyomon, jelezve, hogy a szenvedés és a bűn esélye már akkor az emberhez szegődik, amikor személyes felelösségéröl még szó sem lehet. Jehuda gyávaságból, konformizmusból, a törvény
betűjéhez való ragaszkodásból elhagyja megváltással kecsegtető nagy szerelmét, Judithot; ez mintegy előképe a későbbi, világtörténelmi kihatású árulásnak,
betűjéhez való ragaszkodásból elhagyja megváltással kecsegtető nagy szerelmét, Judithot; ez mintegy előképe a későbbi, világtörténelmi kihatású árulásnak,