Másodgenerációs serdülőkkel (10 fő, 15-18 év) és fiatal felnőttekkel (5 fő, 19-28 év) felvett interjúinkban az etnikai öncímke tekintetében – arra a kérdésre, hogy elsősorban kinek, minek tekintik magukat etnikai értelemben – a legtöbbször vietnáminak mondják magukat a megkérdezettek.
Magától értetődőnek és örökösnek említették a vietnámi identifikációjukat: „Vietnámi vagyok”. Ez tűnik a legtipikusabb identitásmintázatnak még azoknál is, akik Magyarországon születtek, vagy még iskolakezdés előtt jöttek el Magyarországra, és azóta már egyetemisták. Egyikük határozottan csak vietnáminak mondta magát – az etnikai címke szintjén –, de hozzátette: „…bennem elég sok a magyar, mert négyéves korom óta itt lakunk. Oviban, meg itt, magyar közösségben nőttem fel. Szerintem az, hogy sokszor, nem vagyok annyira konzervatív, mint a vietnamiak, akik eredetileg vietnamiak.”
Egyben el is határolódott a vietnámiaknak (az interjúból kiderült, hogy elsősorban a szüleinek) tulajdonított, immár vietnámi identitásjelölővé vált konzervatív jellemzőjétől. A vietnámi identitással kapcsolatos exploráció (rokonokkal, különösen unokatestvérekkel tartott kapcsolat, a nyelv magas szintű gyakorlása, Vietnám különböző területeinek megismerése) és elköteleződés (pl. fontos a számára, hogy vietnámi) az ő esetében elért identitásnak felel meg (Phinney, 2003). Mindkét kultúrában kompetens módon mozog, ezzel együtt kritikusan is viszonyul mindkettőhöz, és ennek abban látja az előnyét, hogy „…a látásmódban van előnyöm, hogy rálátok a vietnami kultúrára valamennyire, meg tudok szelektálni, hogy melyik országban mi tetszett jobban. Vannak olyan pontok, ahol, Magyarország jobb, de vannak olyan dolgok, ahol Vietnam” Ez a „szelektálás” jól leírja Ward és munkatársai (2018) által említett hibrid identitáskonstrukciót, amikor az egyén úgy építi fel az identitását, hogy kiválogatja a számára pozitív elemeket a két kultúrából és egyedi módon vegyíti őket.
A monokulturális identitás öncímke (csak vietnáminak mondja magát) mögött nem kizárt a bikulturális, ebben az esetben hibrid identitás.
A hibrid identitáskontrukció nem ritka a megkérdezett vietnámi fiatalok között. Egy másik fiatal, aki később, 11 éves korában érkezett Magyarországra egy olyan háztartásba, ahol az egyik nevelőszülő magyar és ahol nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a felnövő gyerekek jól ismerjék mindkét kultúrát és értéknek tartják, hogy kétnyelvűek és bikulturálisok, így beszél erről: „…bennem megvannak azok a vietnámi szokások, de kicsit európai módon dolgozom fel őket. Bennem vietnámi és európai kultúra már úgy vegyül.” A Martin és Shao (2016) által nevezett „immerzív”, hibrid bikulturális identitás tipikus esetét látjuk. Bár nem itt született, de kulturálisan még nagymértékben képlékeny korban (lásd Fiske és mtsai, 2003) került Magyarországra, a családi környezet pedig kedvezett a bikulturalizmusnak.
Van, akire jellemzőnek mondható a váltó/váltakozó bikulturális identitás: „…a magyar B. az kajla, kicsit bevállalósabb, meg sokkal hiperaktívabb, inkább aktívabb. A vietnámi B. meg visszafogottabb.”
Egy másikuk határozottan állítja ugyan, hogy vietnámi, de amikor Vietnámba mentek látogatni a családjával „… eleve nagy szorongással mentem haza, mert nem tudok beszélni, és az ciki is, hogy vietnami vagyok és nem tudom beszélni a nyelvet.” Jól ismert ez a mechanizmus, az elvárás miatti kényelmetlenség érzése a „látható” kisebbségek között: „ha kínainak nézel ki, tudnod kell kínaiul”, ez Lieber Gabbiani és Levy (2013) könyvfejezetének a címe, és egyben a Svájcban élő, magasan iskolázott kínai bevándorlókkal szembeni elvárás. Mivel nem felel meg ennek az elvárásnak az említett vietnámi fiatal, úgy érzi, nem lehet teljességgel vietnámi. Ugyanakkor állandó identitásfenyegetettség élménye van Magyarországon, hogy a mássága miatt nem fogadják be, vagy minden helyzetben ki kell vívnia, hogy ő is odatartozik „Új közösségbe érve mindig aggódom, meg félek.” Az oda nem tartozás érzése ahhoz vezet, hogy megfogalmazza, lehet, hogy jobb lett volna, ha nem jönnek el Magyarországra. Erről így beszélt, hogy „ez az állandó kicsit rossz érzés, ami mindig ott van az ember fejében, hát attól megkímélném magam, vagy a gyerekeket megkímélném talán.” Az ő esetében az erős identitásfenyegetettség erős identitáskonfliktussal jár.
Az előbbi esethez hasonlóan, az identitás integráció nehézségbe ütközik: „…igazándiból vietnámi lennék, csak lévén, hogy Vietnámban sem jártam sokat és annyira sok behatás nem ér engem, ezért nem igazán nevezném magam igazi vietnáminak, de magyarnak sem mondanám magam, mert érzem a két kultúra közötti különbséget. Tehát nem érzem magam magyarnak.” A másnak lenni érzés nemcsak Magyarországon kísérti. Úgy érzi, Vietnámban is rögtön felismerik, hogy nem teljesen odavalósi. A két kultúra közötti különbséget nehezen összeegyeztethetőnek tartja. Számára az a kiút, hogy egy harmadik helyen, valamelyik másik ázsiai országban szeretne később élni. Ez a pályaválasztásában is szerepet játszott. Nála jelentősnek mondható az ázsiai identitás, ennek is definiálja magát. Ez a fölérendelt „pánetnikai” identitásszint nem példa nélküli, hasonló a „Hispanic”
(spanyol ajkú) identitáshoz az Egyesült Államokban.
Nála is kevésbé található meg a „komfortérzet” a két kultúrában levő léttel kapcsolatban (amit Schwartz és munkatársai [2017] a bikulturalizmus operacionális definíciójának szabtak meg), akárcsak az elsőként említett esetekben.
A különböző magyarországi kisebbségi csoportokhoz tartozó (német, roma, szerb, szlovák, vietnámi) serdülőkkel fókuszcsoportos vizsgálatunkban (Szabó és mtsai, 2012) nagymértékben eltérőek voltak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy a magyar kontextusban lehetséges-e egyáltalán a két- vagy a multikulturális identitásfenntartás.
Bár eltérő vélemények merültek fel azzal kapcsolatban, hogy lehet-e kettős vagy többszörös etnikai-kulturális identitású az egyén, a negatív véleményt megfogalmazók válaszaiból kitűnik, hogy ez elsősorban az etnikai címke szintjén marad. Ha nem tartják lehetségesnek a két identitás integrálását, a nemzeti (a mi esetükben a magyar) identitást tagadták el. Például a vizsgálatunkban az egyik fiatal kizárólag csak vietnámiként azonosította magát, még akkor is, ha elmondása szerint szinte csak magyar barátai vannak, és szinte csak magyarul kommunikál (csak a szüleivel beszél vietnámiul). Így beszél az etnikai identitásáról: „Én igazából mindig vietnáminak vallom magam. Nekem ez sosem volt kérdés, hogy most magyarnak valljam magam, vagy vietnáminak.” Liebkind (2006), valamint Snauwaert és munkatársai (2003) szerint a bikulturális identitáshoz szükséges a nem származási csoporttal való identifikáció, ez pedig lelkileg igénybevevőbb, mint ezzel a csoporttal való kontaktus, vagy a kultúra különböző elemeinek (nyelv, gondolkodás, szokások) az adoptálása, átvétele.
Olyan példa is van, hogy valaki vietnámiként határozza meg magát, aki Magyarországon él – és szeret itt élni. A helyhez kötődés fontos része az önmeghatározásának annak ellenére, hogy nem épült ki kapcsolathálózata magyarokkal, nem tud jól magyarul. A bikulturális identitás integráció modellben (Benet-Martínez, 2012) az, hogy valaki így határozza meg magát, annak a jele, hogy nem vegyíti,
magyarországi többségi és kisebbségi fiatalokkal végzett kérdőíves vizsgálatunk eredményei (Szabó és mtsai, 2012) azt mutatták, hogy az, hogy valaki „Magyarországon él”, fontos feltétele annak, hogy magyarnak tartsák.
Szinte minden fiatal mesélt arról, hogy a mássága milyen reakciókat váltott ki egyes iskolatársakból.
Többnyire gyerekcsínynek tartják, amit addig csináltak a gyerekek, amíg nem „nőtt be a fejük lágya”.
Az iskolai környezetet legtöbbször biztonságosnak, támogatónak tartják. Az iskolai környezet e pozitív vonásáról egy korábbi vizsgálatunkban, különböző európai országokban, helyi iskolákban tanuló kínai bevándorló gyerekek anyjával készített interjús kutatásunkban (Nguyen Luu és mtsai, 2009) is képet kaptunk. Ez a pozitív alapélmény sokat számít abban, hogyan jobban meg tudjanak küzdeni az őket máshonnan érő atrocitásokkal. Jellemző módon azokat, akik diszkriminatív módon szólnak hozzájuk (rendszerint az utcán, nyilvános helyeken), le tudják választani a magyar sokaságtól, hiszen , mint mondta az egyik megkérdezett:
„ Két típus van azokból, akik beszólnak az utcán, az éretlen tinédzser meg az, akinek baja van az egész világgal.” Így vélekedve nem változik meg a pozitív véleménye a fogadó magyar környezetről (amely pszichológiailag megnyugtató), és nem sérül az önbecsülése. Van azonban olyan tapasztalat is, hogy olyan sokszor volt kitéve a fiatal az utcai verbális diszkriminációnak, hogy úgy érzi, legjobb lesz Kanadában tervezni a jövőjét (kurrens egyetemi diplomával, nyelvtudással), ahol tudta szerint vannak olyan városok, ahol „…az emberek 80%-a ázsiai. Nem szólnák meg az embert ezért, hiszen már hozzászoktak.”
Schwartz és munkatásai (2014) szerint kultúrközi interakciók közben kiemelkedővé, identitásjelölővé válhatnak egy adott csoport jellemzőnek gondolt viselkedései, nézetei, tulajdonságai, más szóval sztereotípiái. A vietnámi fiatalok ennek megfelelően a sokuk számára a vietnámiságot jelentő jellemzőket (szorgalmas – mindig dolgozó, és ennek megfelelően a gyerekektől mindig tanulást követelő –, konzervatív, a gyerekeket szigorúan nevelő, túlféltő és szabad mozgásukat inkább korlátozó, a családösszetartáshoz minden áron ragaszkodó, a fiúgyerekeket preferáló, nekik kedvező) vetik össze a sokuk által magyarok lényegi tulajdonságainak tartott (az életet is élvező, a tanulást kevésbé megkövetelő, liberális, a gyerekekhez demokratikusan, több érzelmet megengedő módon viszonyuló, de a család összertartásához nem minden esetben ragaszkodó, így a válásba könnyebben belemenő, idős nagyszülőket kevésbé gondozó, a fiú- és lánygyerekeket egyenlőbben kezelő) jellemzőkkel. Ezeket a tartalmakat társítják sokszor a vietnámi identitáshoz, valamint a magyarhoz.
A saját etnikai csoporttal való identifikálódásuk erős tendenciáját más csoportokhoz viszonyítva is kimutatta kérdőíves vizsgálatunk (Szabó és mtsai, 2012). Az összes többi kisebbségi csoporttól eltérően egyedül a vietnámi fiataloknak erőteljesebb a saját etnikai csoporthoz, mint a magyarsághoz, valamint az európaisághoz való tartozásuk. A vietnámi identitáshoz képest még magasabb pontszámot mutatott ebben a vizsgálatban az ázsiai identitásuk. A fentebb említett egyik interjúalany ázsiai identitása, ázsiai nyelvek tanulása, valamint egy ázsiai országban való jövőtervezés az akkulturáció LIB (nyelv, identitás, viselkedés) modellje (Birman és Trickett, 2001) szerint is teljes körű és erős ázsiai orientációt jelent.
Az eddig említett fiatalok mind jó szocioökonómiai státuszú családból származnak, jó tanulmányi teljesítménnyel és nyelvtudással rendelkeznek. Vannak köztük, akik nemcsak a nagy európai nyelveket (angol, német), hanem vietnámin kívüli ázsiai nyelveket is tudnak. Coll és mtsai (2012) arra a „paradox” helyezte hívják fel a figyelmet, hogy nem kell a „deficit” modellel számolni. A bevándorló fiatalok pozitív fejlődésére több országon és csoporton keresztül találtak bizonyítékot. Csoporton belül összehasonlítva - a migráns fiatalok „saját jogukon” való vizsgálata mellett foglalnak állást, nem feltétlenül célravezető szerintük a többségi csoporttal való összevetés – az első generációs bevándorlók jobb adaptációs mutatókkal rendelkeznek, mint a második generációhoz tartozók. A mintavételünk
sajnálatos módon nem terjed ki a rosszabb szocioökonómiai státusú családok fiataljaira. A jövőbeni kutatásokban mindenképpen érdemes lenne figyelmet fordítani ezekre a csoportokra is.