A kisebbségi csoportokkal kapcsolatos többségi attitűdökben világosan elkülöníthetőek a különböző mintázatok a nem-roma nemzetiségi kisebbségekre, a bevándorlókra és a romákra vonatkozóan. A többségi magyar fiatalok a különböző kisebbségi csoportokat nagyon eltérően észlelik: a legnegatívabb kép és viszonyulás a romákkal kapcsolatban tapasztalható. Amikor a fenyegetettségi érzésre kérdeztünk rá, leginkább ehhez a csoporthoz kötötték a bűnözés emelkedését, valamint azt, hogy jelenlétük aláássa a magyar kultúrát. Az erőforrásokért folyó küzdelem miatti fenyegetettséget inkább a bevándorlókkal kapcsolatban élik meg, például a munkalehetőségekért való versengésben.
Ez az eredmény összhangban van korábbi vizsgálatok eredményeivel (Juhász, 2011). A többi nemzetiségi kisebbségekkel kapcsolatban fogalmazódott meg a legkisebb mértékű rossz érzés.
A kisebbségi fiatalok válaszait az észlelt diszkriminációra vonatkozóan ezzel párhuzamba állítva elmondható, hogy a németek és a szlovákok a roma és a bevándorló fiatalokhoz (vietnámiakhoz) képest számolnak be kisebb fokú fenyegetettségről és igazságtalanságról a többségi társadalom felől érkezően.
Az akkulturációs stratégiákra vonatkozóan elmondható, hogy a többségi fiatalok a kirekesztést illetően mutatják a legnagyobb különbséget a három kisebbségi csoportra vonatkozóan, míg a szegregáció tekintetében nem tesznek különbséget a romák, az egyéb történelmi kisebbségek és a bevándorlók között.
Átfogóan, az egyes stratégiákat összehasonlítva azt mondhatjuk, hogy míg a többségi fiatalok válaszaikban a szegregációs stratégiában nem differenciálnak az egyes etnikai csoportok között (azaz egyforma mértékben tartják helyénvalónak), addig a kisebbségi csoportok ebben a kérdésben nagyon is különbözőképpen látják saját pozíciójukat. Ezzel párhuzamba állíthatóan, a kirekesztéssel kapcsolatos attitűdben ugyanolyannak látják a helyzetüket a kisebbségi csoportok, ugyanakkor ebben a stratégiában a többségi válaszolók markáns különbséget tesznek az egyes etnikumok között.
A kisebbségi csoportok között jelentős különbségek vannak abban, hogy melyik stratégiát, és mennyire pontosan észlelik a többségi társadalom felől. A szlovákok és a bevándorló vietnámiak észlelik a legpontosabban például azt, hogy a többségi társadalom milyen beilleszkedési stratégiákat támogat az ő esetükben, azaz például hogy mennyire tartsák meg az eredeti identitásukat, hagyományaikat, és mennyire keressék a kapcsolatot a társadalommal, illetve vegyék át a többségi magyar értékeket, szokásokat.
A nem-roma történelmi kisebbségekre, főként a német kisebbségi fiatalokra vonatkozóan elmondható, hogy ők formáltak a legkevésbé markáns véleményt ezekben a kérdésben. Pozíciójukat tekintve valószínűsíthető, hogy a többségi fiatalok sokkal kevésbé tekintenek rájuk úgy, mint a többségi társadalom egyfajta „külső csoport”-jára. Identitásukat vizsgálva is az látszik, hogy sokkal kevésbé érzik a többségi magyaroktól elkülönülőnek magukat, erre utalhat például az a tény, hogy a legtöbben a diffúz etnikai identitás fázisában vannak.
A többségi magyar válaszolók véleményeihez képest a roma fiatalok erősebb integrációt és kisebb mértékű szegregációt feltételeznek a többségi magyarok részéről. Viszonylagosan optimista álláspontjuk valószínűleg jórészt annak köszönhető, hogy a társadalmi mobilitás egy magasabb fokán álló – középiskolákban továbbtanuló –, sikeresnek mondható fiatalokat kérdeztünk meg. Székelyi, Örkény, Csepeli és Barna (2005) a kutatásukban sikeresnek nevezték a legalább szakmunkásképzéssel rendelkező roma személyeket. Az ő tapasztalataik ugyanakkor vélhetően nem esnek egybe a roma
fiatalok általános tapasztalataival. Jövőbeli kutatásunkban ellenőrzésképpen más, nem továbbtanuló roma fiatalokat is érdemes bevonni a vizsgálatba.
Ezek az eredmények mindenesetre ráirányítják a figyelmet arra, hogy a szűkebb szociokulturális közeg (család) mellett, azt mintegy kiegészítve, az iskolának, a továbbtanulásnak fontos szerepe lehet az integrációs törekvésekben és a pozitív megküzdési stratégiák, és pozitív kisebbségi identitások kialakításában is. Ezzel kapcsolatban bíztató adat, hogy az igazságtalan bánásmód, a diszkrimináció vonatkozásában a kisebbségi fiatalok iskolán belüli tapasztalatai kedvezőbbek az iskolán kívüli tapasztalataikhoz viszonyítva.
A bevándorlókra és romákra vonatkozóan szólnunk kell a „látható kisebbség” kérdéséről. A mások (többség) által észlelt és/vagy feltételezett identitás ugyanis másként konstruálódik, mint az olyan önmeghatározások, amelyekkel kapcsolatban az egyén saját maga dönthet arról, hogy mennyiben vállalja fel azt nyilvánosan (Liebkind, 2006). Az összefüggéseket keresve az egyes tényezők között, világosan kirajzolódnak azok a különbségek, amelyek az eltérő identitás-pozíciókból eredeztethetőek.
Ennek jó illusztrációját adja például az az eredmény, mely szerint az identitáskonfliktusnak kimutathatóan magasabb szintje jellemezte a roma és a vietnámi fiatalokat. Mindez, valamint a bikulturális identitással kapcsolatos konfliktus és az észlelt diszkrimináció közötti közepesen erős pozitív korreláció összhangban van Fleischman és Phalet (2016) öt különböző európai városban élő muszlim kisebbségi fiatalokkal végzett kutatásának eredményével. Vizsgálatukban rámutattak arra, hogy a származási csoportbeli és a nemzeti identitás között megélt konfliktusos viszonyt előrejelzi a tapasztalt diszkrimináció.
A „láthatóság” mindazonáltal különbözőképpen jelenhet meg a további hatások rendszerében. Az akkulturációs stratégiákat tekintve például a vietnámiak számára kifejezetten „megengedett” az individualizációs stratégia. A másik látható kisebbség, a romák vonatkozásában ugyanakkor sokkal inkább a kirekesztés vagy az asszimiláció tűnik inkább elfogadhatónak a többség számára.
Megjegyzendő, hogy ez utóbbit a roma fiatalok meglehetősen pontosan észlelik is.
Az, hogy mit gondolnak a kisebbségi csoportbeliek arról, hogy a többség hogyan szeretné, hogy akkulturálódjanak, előrejelzi mindhárom identitásszintet (etnikai, nemzeti és európai). Ezek az eredmények mind arra mutatnak rá, hogy nemcsak a család és a közvetlen, valamint a tágabb környezet befolyásolja az identitáskonstrukciót, hanem a csoportközi viszonyok is.
Eredményeink rámutattak arra is, hogy az etnikai-kulturális identitás mélyen beágyazott további társas-társadalmi tényezők kontextusába. A nemi szerepek vonatkozásában például kimutatható volt az a mintázat, amely szerint az etnokulturális folytonosságra való törekvésben implicit módon megjelennek a nemi különbségek.
Explicit módon ugyan nem társítják egyik vagy másik nemhez a kulturális örökség továbbvitelének feladatát a fiatalok, de a saját etnokulturális folytonosság motivációjukat tekintve implicit módon jelentkezik a nemi különbség. A roma fiatalok esetében a lányok számolnak be magasabb motivációról, a németeknél és a vietnámiaknál pedig a szülők (észlelt) motivációja más; előbbiek esetében a fiúk, utóbbiaknál viszont a lányok észlelnek magasabb motivációt szüleik részéről az etnokulturális folytonosságra vonatkozóan.
A különféle identitások viszonyaira vonatkozóan elmondhatjuk, hogy azok „nem nulla összegű”
tényezők összjátékaként konstruálódnak. Erre utal az az eredményünk, mely szerint a többségi magyar fiataloknál az identitás két szintjének erőssége (európai-magyar) nem kapcsolódik össze szignifikánsan, sem pozitív, sem pedig negatív irányban. Ugyanakkor az is tény, hogy a kisebbségi fiatalok három csoportjánál viszont kimutatható egy pozitív együttjárás a magyar és az európai
kategóriaként értelmeződik az identitás konstrukciójában, az „alapszintet” pedig az etnikai identitás adja, amely jórészt függetlennek bizonyult ettől a felsőbb szintű identitástól. A többségi magyar fiataloknál ez az „alapszint” feltételezhetően a magyar identitás, ezért lehet független a hozzá képest
„fölérendelt” európai kategóriától amely ráadásul nem feltétlenül mélyen átélt identifikációt jelent – legalábbis a fókusz- és interjúvizsgálat tanulságai alapján. A kisebbségek (szlovákok és a romák) számára a „fölérendelt”, közös kategóriába rendezett magyar és európai identitás közül utóbbinak magasabb az értéke. Úgy tűnik, mintha ez egy befogadóbb identitás lenne, amelyhez való tartozásukat kevésbé vitathatja el a többség. Jövő kutatás feladata az identitásszintek egymáshoz való viszonyulásának feltárása a különböző etnikai kisebbségi és többségi csoportokban.
A kisebbségi fiataloknál ugyanakkor az is tény, hogy a magyar és az európai identitás hangsúlyosabbnak bizonyult, mint az etnikai identitás, kivéve a nagy kulturális és földrajzi távolságból érkező vietnámiaknál.
A pozitív, “fölérendelt” identitások (pl. az európai) jó alapot adhatnak arra, hogy a csoportközi viszonyok (pl. elfogadás) pozitív irányba változzanak. Ezt mutatta az az eredményünk is, miszerint a többségi fiataloknál a jobban kifejezett európai identitás az észlelt fenyegetettség relatíve alacsonyabb szintjével járt együtt a kisebbségi csoportokra vonatkozólag. Az erősebb magyar identitással ugyanakkor nem volt kimutatható ilyen irányú pozitív összefüggés, sőt; az a fokozottabb reális fenyegetettség érzésével járt együtt. Nyilvánvaló, hogy a kérdéseink közel sem fedték le a többségi magyar identitás jelentéstartományát, ám ezek a tendenciózus eredmények rámutathatnak az (erős) többségi identitás kritikus pontjaira. Ez egyben kutatásunk hiányosságára is rámutat, ugyanis nem választottuk szét, nem mértük külön a pozitív magyar identitást és az esszencialista nemzeti identitást.
Az etnikai-kulturális identitás fejlődésére és a tényezők összjátékára vonatkozóan szépen körvonalazható a nyelv-identitás-viselkedés (LIB) hármasa. Jelentős különbség mutatkozott a kisebbségi fiatalok csoportjai között a tekintetben, hogy mennyire jól és intenzíven használják saját csoportjuk nyelvét. Ugyanakkor világos összefüggés rajzolódott ki a nyelvhasználat és az elért identitás között. Ugyancsak összefüggés volt a saját etnikai kultúra “termékeinek” fogyasztása és az identitás szintjei között. A családi háttér etnikai természete szintén jelentős tényezőként jelent meg, az elért identitású fiatalok családjaiban kimutathatóan több az etnikai identitással bíró családtag. Sok tekintetben a korai zárás is hasonló képet mutat, ugyanakkor a nyelvhasználatban és az etnikai identitás erősségében elmarad az elért identitású fiatalokhoz képest.
A kapott eredményeink tükrében azt mondhatjuk, hogy az identitások és a csoportközi viszonyok folyamatainak mélyebb ismerete segíthet azon válaszok megtalálásában, amelyek a pozitív társas identitások kialakulásához vezető utakon irányjelzőkként szolgálhatnak, többségi és kisebbségi csoportok és egyének számára egyaránt.
2.2. V IETNÁMI BEVÁNDORLÓ CSALÁDOK : ETNIKAI KULTURÁLIS FOLYTONOSSÁG , IDENTITÁS ÉS AKKULTURÁCIÓ
Célunk az egyik Magyarországon élő bevándorló csoport identitásának, akkulturációjának és etnikai kulturális folytonosság iránti törekvésének mélyebb vizsgálatán keresztül az egyénin túlmutatóan a családi és közösségi mechanizmusok bemutatása. A mind identitás, mind akkulturáció hangsúlyú vizsgálatban a tartós tartózkodásra berendezkedettekre, vagy letepedetettekre fókuszálunk.
Bevezetés
Jelen fejezet egy olyan, újonnan bevándorolt csoport vizsgálatán keresztül mutatja be az identitás- és akkulturációs stratégiák működését, amelynek származási országát mind földrajzi, mind kulturális értelemben nagy távolság választja el Magyarországtól, ám tagjai itt élnek, és nem kevesen közülük itt tervezik saját és gyermekeik jövőjét is.
A vietnámi fiatalok etnikai-kulturális identitáskonstrukcióját, és annak fejlődését vizsgálva a jelenségeket tágabb kontextusba helyezve igyekeztünk megragadni. Egyrészt más, magyarországi csoportokhoz viszonyítjuk őket: kutatásunkban további etnikai-nemzeti, és történelmi kisebbségekhez tartozó (német, roma, szlovák) fiatalok etnikai-kulturális identitását és identitásfejlődését is vizsgáljuk.
Másrészt – tekintettel arra, hogy az identitás, különösen az etnikai identitás fejlődése nem érthető meg egyedül az egyéni folyamatokra koncentrálva – a családot és a közösséget is figyelembe kell venni (Phinney és Ong, 2007). Ennek okán nem csak maguk a fiatalok, hanem szüleik, valamint a tágabb vietnámi közösség identitásstratégiái is vizsgálatunk tárgyát képezi. Harmadrészt az etnikai-kulturális identitásstratégiákat az akkulturáció tágabb keretébe ágyazva is vizsgáljuk. Ebben a keretben az identitás kérdése arra vonatkozik, hogy e kettős – vietnámi és magyar – kötődésben kinek, minek érzi magát az egyén? Hogyan jelennek meg a különféle (európai, ázsiai, magyar, vietnámi) identitások? A szülő, a közösség milyen irányba szeretné formálni a felnövekvő generáció identitását? Ennek érdekében mit tesz? A fiatalok hogyan viszonyulnak mindehhez? Milyen szerepet játszanak a gyökerek, az otthon maradt emberek a családok mindennapi életében és a jövőjük tervezésében? A bevándorló vietnámi családban mennyiben mutatnak hasonló, vagy eltérő akkulturációs mintázatokat a különböző generációk?
A tanulmány további részében először röviden bemutatjuk a magyarországi vietnámi közösséget, majd az egyéni és családi akkulturációs és identitásstratégiákat, ezt követően pedig a közösség identitáserősítő törekvéseiről szólunk a hétvégi nyelviskolák és vietnámi kulturális nap kapcsán.
Hunyady munkája (1999) nyomán különös hangsúlyt fektetünk a nyelv és az etnikai-kulturális identitás közötti összefüggésekre, valamint az akkulturációs folyamatok és identitás időbeli tényezőinek a figyelembevételére.
A többi fejezettől eltérően itt most nem egy empirikus vizsgálatra szorítkozunk, hanem több kutatást integrálva igyekszünk kiemelni a Magyarországon élő vietnámiak identitás, akkulturáció és etnikai-kulturális folytonosság iránti törekvésének mintázatait. Célunk az egyik Magyarországon élő bevándorló csoport mélyebb vizsgálatán keresztül az egyénin túlmutatóan a családi és közösségi mechanizmusok bemutatása. A 2.1.fejezetben bemutatott kérdőíves vizsgálaton túl itt bemutatunk néhány fontos szempontot egy, a vietnámi másodgenerációs bevándorló serdülőkkel (10 fő) és szülőkkel (10 fő), fiatal felnőttekkel (5 fő), közösségi nyelviskolai szervezőkkel és tanárokokal (4 fő) végzett interjús vizsgálat és egy megfigyelés (vietnámi kulturális nap) eredményeiből is.9A félig
strukturált interjúk átiratát induktív kvalitatív elemzésnek vetettük alá, mintázatok, témák beazonosításának céljával (Braun és Clarke, 2006). A szöveg alapos, ismételt olvasása után kezdeti kódokat azonosítottunk, melyeket témák alá rendeztünk. A témákat finomítás, korrigálás és a szöveggel való egyeztetés után véglegesítettük. Végeredményként öt témát azonsoítottunk: a kizárólagos vietnámi identitáscímke és a különböző identitások szerveződése; ahogyan mások látják:
a tulajdonított identitás; magyar barátokkal és magyar nyelvűként is főleg vietnámi; nyelvi és kommunikációs korlátok – családon belül; „nem érzem át, de igyekszem továbbvinni”: a kultúra és a hagyományok továbbvitele.