Kerámiatechnológia

143

144

Az előzőnél kisebb számban, de így is jelentős mértékben találkozunk a késő rézkori kerámiákon a fényezett, ill. enyhén fényezett felülettel. A két kategóriát azért lehet összevontan kezelni, mert sok esetben a töredék felületének sérülése, kopása is eredményezheti a fényezés minőségének csökkenését.

Általánosan megállapítható, hogy ez a felületkezelés elsősorban a nagyon vékony-vékony falú homokkal soványított edényeknél figyelhető meg. Szinten minden edénytípusnál előfordul. A leggyakrabban a tölcséres nyakú tálakon (V/1), a korsókon (II) és bögréken (I) található meg.

Viszonylag nagy számban megfigyelhető a fazekak egyes változatainál is (XV/1).

Az edények felületének durvítása többnyire homokkal és kerámiazúzalékkal soványított agyagból készült, közepes-vastag falú példányokon figyelhető meg. A Borsod megyei leletek között ritkán fordul elő ez a fajta felületkezelés, melynek célja a nagyméretű edények oldalának szabálytalanná, érdessé tétele, megkönnyítve az edények kézben tartását, hordozását. Ennek megfelelően a durvított felület a fazekakon (XV) és tárolóedényeken (XVIII) található meg.

4.1.4.4 Falvastagság

Az edényeket az oldalfal vastagsága szerint három fő csoportra lehet osztani: vékony falú (0,3-0,6 cm), közepes vastagságú (0,7-1 cm) és vastag falú (1 cm fölött). A falvastagság nem meglepő módon az edények méretével van összefüggésben. Így a vékony falú edények közé sorolhatók a bögrék(I), korsók (II), csészék (III), mericék (IV) a tölcséres nyakú tálak (V) egy része és más táltípusok (VI-VIII). A nagyobb falvastagság a fazekakra (XV), amforákra (XVI) és amfora alakú edényekre (XVII), ill. a tárolóedényekre (XVIII) jellemző.

Bizonyos összefüggések figyelhetők meg a falvastagság, a soványítás és a felületkezelés tekintetében is. A vékony falú edények általában homokkal soványított agyagból készültek. Felületük sima vagy fényezett. A vastag falú edényeknél a sima felület és a kerámiazúzalékos soványítás fordul elő gyakrabban.

4.1.4.5 Kerámiatechnológiai csoportok

A fent bemutatott kerámiatechnológiai jellemvonások alapján a késő rézkori kerámiákat technológiai csoportokra lehet osztani. A több, mint 8000 töredék a soványítás, felületkezelés, égetés és falvastagság szempontjából számos variációt képvisel. Ezek közül csak a leggyakoribb és legjellemzőbb csoportokat emelem ki.

„A” technológiai csoport

Ide sorolhatók a redukciós égetéssel készült, homokkal soványított, sima felületű, vékony falú edények (1291 db). Több edénytípusnál is előfordul, de a leggyakoribb a tölcséres nyakú tálak (V/1), fazekak (XV/1-2), korsók (II) és bögrék esetében.

„B” technológiai csoport

A redukciós égetéssel, homokkal soványított agyagból készített, fényezett felületű, vékony, ill.

közepes vastagságú edények csoportja. Eloszlása az edénytípusok között hasonló az előző csoportéhoz, de a tölcséres nyakú tálak (V/1) és a korsók (II) között még gyakoribb.

„C” technológiai csoport

Redukciós égetésű, homokkal és kerámiazúzalékkal soványított edények, sima felülettel. Az oldalfal közepes vagy vastag. A fazekak mindegyik változatánál (XV/1-4) és a tárolóedények (XVIII) nagy részénél figyelhető meg.

145

„D” technológiai csoport

Az előző kategória durvított felülettel ellátott edényekre vonatkozó csoportja. Viszonylag ritkán fordul elő. Ez is a fazekakra (XV/1) és tárolóedényekre (XVIII) jellemző.

„E” technológiai csoport

Az első három csoportra hasonlító, de soványításában eltérő kategória. Az egyéb soványítóanyagokkal készült edények tartoznak ide. A legtöbb edénytípusnál előfordul, de egyiknél sem figyelhető meg nagy arányban.

Ez az öt csoport végeredményben két nagy kategóriát képvisel. Az A-B csoport a finom, míg a C-D csoportok a durva kerámia jellemzőit mutatják.

4.1.4.6 A késő rézkori kerámiákon végzett petrográfiai vizsgálatok eredményei

A kutatási területről három lelőhely zárt objektumból származó, jól azonosítható és típusokba sorolható kerámiatöredékeiből 2014-ben Kreiter Attila és Pánczél Péter (MNM-NÖK) készített petrográfiai összehasonlítást (a részletes beszámolót lásd az 1. függelékben).

A vizsgálatok során 31 olyan kerámialeletet elemeztek, melyek Mezőkövesd-Nagy-Fertő, Ózd-Kőaljatető és Tiszaladány-Nagyhomokos lelőhelyről kerültek elő. A leletek kiválasztásánál több szempontot kellett figyelembe venni. Az első, hogy a töredékek zárt objektumból származzanak. A másik, hogy tipológiailag meghatározhatók legyenek. Ezeket figyelembe véve a következő típusok kerültek kiválasztásra: bögre, merice, korsó, tölcséres nyakú tál, kétosztású tál, fazék, amfora és amfora alakú edény. A petrográfiai elemzésekkel az alábbi kérdésekre igyekeztünk választ találni.

1. A három kiválasztott lelőhely Borsod megye különböző területeit képviselik (Dél-Borsod, Ózd környéke, Taktaköz). A kérdés, hogy a földrajzi eltérések mutatkoznak-e a kerámialeletekben is?

2. A lelőhelyek leletanyagai két különböző kerámiastílus jellegzetességeit mutatják (klasszikus Baden, Ózd). Ezek a stílusok az eltérések mellett bizonyos edénytípusokban közösek (pl. kétosztású tálak).

Kérdés: kimutatható-e különbség vagy hasonlóság a lelőhelyeken előforduló hasonló edénytípusokon, ill. lehet-e importokat meghatározni.

Másképpen megfogalmazva azt is mondhatjuk, hogy ugyanazok a típusok lelőhelyenként eltérőek-e vagy hasonlítanak-e egymáshoz, azaz megfigyelhetők-e olyan technológiai jellemvonások, melyek az eltérő földrajzi környezet és az alkalmazott kerámiastílus különbözősége ellenére is összekötik a típusokat.

Az eredményeket összefoglalva a következőket lehet megállapítani.

Mindhárom lelőhelyen a kerámiaedények helyi készítését lehetett megfigyelni. Erre utalnak például a mezőkövesdi mintákban talált üvegszemcsék, melyek feltehetően riolittufából származnak és a lelőhelytől É-ra fekvő területekről, az É-D irányú vízfolyások révén kerültek a település környékére.

Az egyik Ózd-Kőaljatetőről származó töredékben andezit törmeléket találtak, amelynek származási helye a teleptől ÉK-re fekvő vulkáni kőzet lehetett.

Mezőkövesd-Nagy-Fertő kerámiaanyaga homogén, csupán két egymáshoz nagyon hasonló petrográfiai csoportot lehetett megkülönböztetni. Az eltérést a második csoportban található több homokos soványítás jelenti. Ez azt is jelenti, hogy az innen származó különböző edénytípusok ugyanolyan nyersanyagból készültek. Ebben az esetben tehát nem lehet az egyes típusokra jellemző

146

technológiai vonásokat megfigyelni. Az összes vizsgált minta kerámiazúzalékkal (tört kerámiával) és valószínűleg homokkal soványított. A mezőkövesdi telepen a kerámiaedények nagy valószínűséggel helyben készültek, helyi hagyományok követésével, más területről származó hatások nem figyelhetők meg az edényművességben.

Ózd-Kőaljatető leletei között öt anyagcsoportot lehet elkülöníteni. A leggyakoribb az 5. csoport (Ó5), amelyre a finom-közepes szemcsés összetétel jellemző. A kerámiát homokkal soványíthatták. A többi csoporttól a jó osztályozottság különbözteti meg. Ebbe a csoportba mericék (IV/2), tölcséres nyakú tálak (V/1, V/3), seprűzött felületű fazék (XV/4) és egy amfora (XVI) tartoznak. Az ózdi leletekre általánosan jellemző, hogy homokkal soványított agyagból készültek. Ez a vonás a két másik lelőhellyel összehasonlítva különösen szembetűnő. Csupán két kivétel akad a kerámiák között. Az egyik egy tölcséres nyakú tál töredéke (13. minta – Ó3 csoport), a másik egy korsó (19. minta – Ó4 csoport). Utóbbinál a homok és kerámiazúzalék mellett kavics is előfordult soványítóanyagként. Az edénytípusokat tekintve az ózdi leleteknél minimális eltérések mutatkoznak, melyek a korsók, kétosztású tálak és a többi edénytípus között állnak fenn.

Tiszaladány-Nagyhomokos kerámialeleteit hat csoportra lehet osztani. A leggyakoribb az 1. csoport (T1). Erre a finomszemcsés összetevők jellemzők. A fő összetevők kvarc, káliföldpát, plagioklász és muszkovit. Ebben a csoportban a homokkal és kerámiazúzalékkal soványított agyag fordul elő. Ez a csoport tekinthető a lelőhely alap nyersanyagának, amely a típusok többségére is jellemző. Ehhez a csoporthoz hasonlít még a T2, T4 és T5 anyagcsoport. Kiemelhető a 3. csoportot alkotó 29. minta, amelyre a tiszta nyersanyag (kövér agyag) jellemző. Ez a minta egy amfora alakú edényhez tartozik. A lelőhely mintáira a homokos és kerámiazúzalékos agyag jellemző.

A vizsgált edénytípusok nyersanyag és soványítás szempontjából elég változatos képet mutatnak.

Csupán korsóknál lehet megfigyelni a kerámiazúzalékos soványítást, mint technológiai jelleget, ami mindegyik lelőhelyen ugyanúgy megjelenik. A többi típusnál a soványítás lelőhelyenként eltérő és a nyersanyagokban is különbségek fedezhetők fel. Ezek alapján azt mondhatjuk, hogy a vizsgált lelőhelyek és edénytípusok esetében a helyi jelleg dominál és nem látható a tipológiai elemzések által kimutatott egységesség. Ezt a megfigyelést a kerámiastílusok vizsgálata során érdemes szem előtt tartani a későbbiekben.

Vannak univerzális, minden területen meglévő, ismert és használt típusok (pl. tölcséres nyakú tálak, kétosztású tálak, korsók), melyek mindegyik lelőhelyen helyben készültek az egyes vidékekre jellemző nyersanyagból és technikával.

Késő rézkori kerámiák petrográfiai vizsgálatai eddig igen kevés lelőhelyen történtek. Elsőként kell megemlíteni Tiszalúc-Sarkad rézkori kerámiáin végzett vizsgálatokat (HARANGI 2006), melyek eredményeit röviden Szakmány György ismertette (SZAKMÁNY 2008). A kerámiák nyersanyaga nem teljesen helyi volt, de a közelből származhatott. Általános volt a redukciós égetés.

Soványítóanyagként tört kerámiát használtak. A középső és késő rézkori leletek összetételében csak a szemcseméretben látható eltérés (az előbbiek nagyon finom szemcsések, az utóbbiak durvábbak) (SZAKMÁNY 2008, 66-67). A lelőhely anyagából a középső rézkori Hunyadihalom-kultúra és a késő rézkori Boleráz csoport leleteit is elemzték. A Dunaszentgyörgy telepéről előkerült kerámiatöredékeket Kreiter Attila vizsgálta (KREITER 2009). A Baden-kultúra késői időszakára keltezhető lelőhely anyagából 23 mintát elemzett. A kerámiákat összetételük alapján két csoportba lehetett osztani. Az elsőbe tartoznak az agyagos kőzettörmelékkel vagy tört kerámiával soványított darabok (22 minta). A másik csoportot egy töredék képviseli, amely nem tartalmazott soványítóanyagot (KREITER 2009, 41-42). A nyersanyag nagyon finom-finom szemcséket tartalmazó

147 folyóvízi üledék, amely helyi eredetű lehet. A nyersanyag és a soványítás tekintetében mindegyik edénytípus nagyon hasonló, viszont eltérés mutatható ki a durva és finom kerámia között a soványításként használt tört kerámia darabok méretében. A finom kerámián belül a díszített és díszítetlen darabok között is hasonló különbség látható (KREITER 2009, 44). A vizsgált minták érdekessége, hogy néhány esetben a tört kerámiát „túladagolták”, azaz olyan nagy mennyiségben keverték bele a nyersanyagba, amit az edény funkciója nem indokolt volna. Ez a jelenség nemcsak a durva, hanem a finom kerámiákon is megfigyelhető volt (KREITER 2009, 46). Hasonló eredményeket kapott Gherdán Katalin a balatonőszödi kerámiák vizsgálata során. A 37 elemzett minta többsége tört kerámiával soványított darab volt. Csupán egy kivétel említhető (egy karbonátos homokkal soványított töredék). A nyersanyag feltehetően itt is a lelőhely közeléből származott, az edényeket helyben készítették (HORVÁTH T. et al. 2010, 87).

Az előzőekben röviden bemutatott eredmények jól megfeleltethetők a Borsod megyéből származó vizsgálati adatoknak. Összességében megállapítható, hogy mindegyik lelőhelyen a helyi nyersanyagok felhasználására utaló jellegek az uralkodók. A soványítóanyag többségében tört kerámia volt, ami általános késő rézkori jellegzetességnek tartható.

148