« 4
Külföldi ügyvéd perköltségigénye. A budapesti lakos
a másik tétel (2. mondat) egymagában is megalapozza az;
elutasító döntést.
Dr. Balla Ignác.
Az OHE és az ügyvédség. Időről-időre egyes ügyvédek részéről — amit tudatosan fogalmaztunk ekként, — elszi-getelt tendenciával felújul a harc az OHE ellen. Az OHE-nek az unalomig egyforma ügymenete mellett rendszerint-nem is az OHE valamely eseménye szolgáltatja a támadás felújításához az aktualitást, hanem az ügyvédség belső moz-galma, leginkább az ügyvédség választási harcai. Azon egy-magában nincs is kifogásolni való, hogy a választási küzde-lem erősen felszínre veti az ügyvédség mindennemű pana-szát, legfeljebb sajnálni lehet, de ez azután egyformán áll az egész magyar közéletre és nemcsak az ügyvédség kari mozgalmára, hogy a választási időszak annyira-amennyire felkelti az érdeklődést oly kérdések iránt, amelyeknek ha van súlyossága, a csendes időkben is foglalkoztatni kellene a közvéleményt. Nem a támadások időszerűsége, nem az, hogy választási jelszóként igyekeznek hangulatot teremteni az OHE ellen az, amit e sorok írója kifogásol, hanem ama bizonyos előbb említett súlyosság hiánya. A cikk végére ke-rülő betűk a szerző személyét amúgy is elárulják, de már elöljáróban bejelentem, hogy magam is az irigyelt védegy-leti ügyészek sorába tartozom. Azt hiszem, hogy érdekelt-ségem a nyilvános felszólalás jogától el nem üthet és talán az érdekeltséggel együttjáró tájékozottság is jogcímet ad a hozzászóláshoz.
A legfrissebb támadás az Újság hasábjain jelent meg.
A támadás súlypontja ezúttal nem is az OHE-re esett,
ha-nem a védegyleti ügyészek ellen irányult. A panasz lényege
az volt, hogy a védegyleti ügyész ebbeli pozícióját arra
használja fel, hogy a védegylet körébe tartozó kereskedők
pereit nagy mérvben magánál centralizálja, ami a többi
ügyvédek rovására történik. Elvi összefoglalásban tehát az
egyéni érdek favorizálását, túltengését kifogásolja a cikk
az.összesség rovására. Vájjon látja-e a cikkíró úr azt a
gondolati összefüggést, hogy ezzel az elvi alátámasztással
a kényszeregyezségi intézmény alapgondolatát fogadja el,
amely intézménynek célja ugyancsak az összesség
érdekei-nek egyöntetű arányos szolgálata, az egyéni kedvezések
háttérbe szorítása? Ha a közösségi érdeknek az egyéni
ér-dekkel szemben váló elsősége jó egy ügyvédpolítikai kérdés'
bázisául, miért támadják cikkíró úr és ügyvédpolitikai
bará-tai a kényszeregyezségi intézményt, amely ugyanazon
gon-dolat alapján épül fel, mint az idevágó ügyvédpolitikai
pro-grammjuk? A lényeg azonban nem. is ezen a.kis gondolati
-66
elsikláson fekszik. A reálpolitikus számára az élet faktumai az irányadók, mindenesetre meg kell engedni, hogy aki a létezővel nincs megelégedve, annak számára ne legyen utolsó szó, hogy valamely életjelenség adva van. Meg kell azonban nézni, hogy minő életjelenségek, minő helyzetek megváltoztatásáért lehet síkraszállani. Az ügyeknek egyen-letes szétosztása nem lehet az a szempont, amely feltétlen érvényesülést igényel. Mindig voltak és lesznek különbsé-gek az egyes ügyvédek üggyel való ellátottsága, foglalkoz-tatottsága és jövedelme között. Senkinek sem jut eszébe, hogy egy nagy vállalat ügyeinek az ügyvédek közötti egyen-letes megoszlását kívánja, ahelyett, hogy azt a vállálat 1 vagy 2 ügyvédje nagy tömegben lássa el. Az ügyek centra-lizálódásának több vonzódási törvénye van. A specialista ügyvédnél sok szakmabeli ügy fut össze; másoknál 1—1 gazdasági szakma ügyei futnak össze nagyobb mértékben;
adott esetben a környék közelsége a jegecedés alapja, nem beszélve arról, hogy esetleg az ügyvéd kiválósága, a jó-hírnév csábítja az ügyek egy nagyobb csoportját az illető ügyvédhez. Ha ezekre az élet jelenségekkel való utalással szemben az a valóság, hogy mindezen jelenségek az élet automatikus eredményei, amivel szemben a védegyleti ügyész quasi hivatalos fémjelzéssel jut az ügyekhez, úgy
ennek ellenében reá kell mutatni arra, hogy a védegyleti -ügyészek a maguk szakmájának kereskedőit távolról sem
tudták a maguk számára megnyerni. A kereskedő, aki a maga szakmai védegyletének tagja, ügyeit rendszerint a sa-ját ügyvédje útján intézteti és a legkülönfélébb érdekszálak okából alig ván kereskedő, akit ne kötne valamilyen érdek-vonatkozás egy más ügyvédhez. A védegyleti érdekeltség-nek ügyei igen nagyszámú ügyvéd között oszlanak meg, sőt a védegyleti ügyészség általánosságban sokkal kevesebb ügyfélt terel a szakma körébe, mint amennyi ügyfélt eset-leg egy más fajtájú egyesületi ügyészség az ügyvéd irodá-jába beterel. Élő, szóbéli közlések szerint a panaszok nem is a helyi piac kereskedőinek ügyeire vonatkoznak, hanem a külföldi, főként a reánk legjelentősebb bécsi védegyletből származó ügyekre, amelyeknek egy jelentős része jut el a panaszok szerint a védegyleti ügyész irodájába. Statisztika hijján is szabad-állítani, hogy a külföldi kereskedők meg-bízásai túlnyomó % -ukban az egyes cégekkel kapcsolatban álló nem védegyleti ügyvédek útján nyernek elintézést. De ugyanaz a helyzet a külföldi ügyeket illetően az egyes kül-földi államok követségeinek ügyvédeire is, amiben senki nem látott kifogásolni valót, holott ezekben az esetekben is nem az egyéni kapcsolat, hanem, hogy úgy mondjuk, egy
"központosított szervezettség irányítja az ügyeket. De
külö-nősen helyt nem álló az a panasz, hogy az ügyek nem ki-fogásolható más centralisatiójával szemben a védegyleti
ügyésznél összefutó sok ügy azért, eshetik kifogás alá, mert az OHE intézményének megalkotása óta a védegyleti ügyész félig-meddig félhivatalos szervként jár el, a védegy-leti ügyész félhivatalos jellegének azonban ehhez semmi köze nincs. A külföldi megkeresések nyilvánvalóan nem a védegyleti ügyész félhivatalos jellegének honorálásaként' jutnak el irodájába, mert a védegyleti ügyészek az ilyfaj-tájú ügyeket akkor is megkapták, amikor sem OHE, sem kényszeregyezség nem létezett. A vádaskodásnak tehát semmi megálló alapja nincs. A pletyka lelki rokonságot mutat ugyan egy jogintézménnyel, — a praesumtióval. Közös vonása mindkettőnek, hogy bizonyítás nélkül építünk rá-juk. De ez a gondolati közösség mégsem teheti a jogásztár-sadalomban a pletykát szalonképessé.
Egyet azonban nem értünk. Jóhiszemű kartársak, akik az ügyvédség boldogulásán dolgoznak, miért kifogá-solják azt, ha egyik-másik kartársuk akár a védegyleti ügyészség révén is keresethez jut. Egy túlcsigázott fantá-ziával föltételezett, nagyobb kereset sem teszi indokolttá az állásfoglalást mindaddig, amíg valaki el nem érkezik ahhoz a gondolathoz, hogy az egész ügyvédség keresete közös alap, amelyből minden ügyvédnek fejenként, de a fejre való tekintet nélkül egyforma nagyságú összeg jár.
B. S.
A kulantéria elbirtoklása. Mikszáth Kálmán a „Ta-vaszi rügyek" című kis diákregényében elmond egy ked-ves diáktörténetet. A természetrajzi professzor kosztos diákjai gombócot gyúrnak a . kenyérbélből és felteszik a szekrény tetejére, ahol néhány _ hónap pora és piszka elpenészíti. Ekkor odaadják a tanárnak, mint talált ásványt, aki aztán vizsgálat alá veszi — mint kőzetet
—. A Polgári Jog mult évi októberi számában a fenti cím alatt egy kis cikket tettem közzé, amelynek vissz-hangjaként a „Jogállam" mult évi utolsó számában Dr.
Tóth László kir. járásbíró úr a „Kulantéria elbirtoklása és
a gazdasági lehetetlenülés kérdése a lakbérleti
jogviszo-nyokban" címmel önálló cikkben támadja a kulantéria
elbir-toklását, — mint elméletet. A kulantéria elbirtoklás
kifeje-zés az én kenyérbél gombócom, aminek egyelőre még ideje
sem volt ahhoz, hogy az idomulás akármiféle patinája
rá-boruljon. Minden esetre megtisztelő, hogy a cikkíró úr
ost-romot vezet a „kártyavár" ellen, aminek ő látja a kulantéria
elbirtoklásának jogi konstrukcióját. A polémiának értelme
68
a szembenálló nézetek tisztázása és csak ritkább esetben az;
ellenfél meggyőzése. A polémia ezirányú sikertelensége úgy látszik ezúttal is kétoldalú. Nekem nem sikerült az állás-pont helyességéről, amit pedig kúriai ítélettel és Grosschmid és Danz tekintélyével is alátámasztottam, a cikkíró urat meggyőzni, de épen így magam sem vagyok meggyőzve a.
cikkíró úr ellentétes álláspontjának helyessége felől.
A cikkíró úr főként két érvvel operál. Az első támadása az, hogy jogokat elveszíteni csak lemondással lehet és hogy példának okául bérleti viszonyoknál a késedelmes bérfize-tést tűrő bérbeadót nem lehet úgy tekinteni, mint aki fel-mondási jogáról lemondott. A lemondás erőszakolt imputá-lása kétségtelenül hiba és bár bírói gyakorlatunk a lemon-dás technikai eszközével többször operál, kúriai ítéletekben is sokszor olvasható oly döntés, hogy a lemondásnak kifeje-zettnek kell lenni. Ennek a kijelentésnek ellenére is tisztán jogtechnikai segédérv gyanánt a bírói gyakorlat sűrűn nyul egy oly gondolatkörhöz, amelyet néha kifejezetten
lemon-dásként jelöl meg, máskor tartalmilag jár közel ahhoz, amit a lemondás jelent. Egyes speciális törvényi jogszabályok-tól eltekintve az általános elévülési idő 32 esztendő. A gya-korlati élet ezt a 32 éves elévülési időt sok tekintetben túl hosszúnak érzi és az elévülési idő törvénnyel való lerövidí-tése hijján kerülő útakon jut el ahhoz a helyzethez, amit az elévülési időt megrövidítő törvény egyszerűen elintézne.
Utalunk csak arra a gyakorlatra, amely a huzamosabb időről
felgyülémlő kamatok vagy járadékrészletek érvényesítése
körüli perekben kialakult, arra a gyakorlatra, amely az
adás-vételi ügyletből késéssel érvényesített kártérítési
követelé-sek kérdésében fejlődött ki. Egyik esetben sincs meg a
jo-gosult lemondása, sem nem tellett el a jogérvényesítést
meg-szüntető elévülési idő, mégis a gyakorlat a jog nem
érvé-nyesítés negatívumának tulajdonít a gyakorlatilag
jogszün-tetéssel egyező jogi hatásokat. A versenyjog területén bírói
gyakorlatban és elméletben általánosan uralkodóvá vált az
a felfogás, hogy a törvénnyel ellenkező állapot huzamosabb
időn át való tűrése esetleg adott körülmények között az
abbanhagyás követelésére való jogot kizárja. Igénytelen
nézetem szerint ezen joghatások bekövetkezése a jogosult
fél érintett magatartásához fűződnek és a joghatás
beállá-sában a jogosult fél akarata teljességgel közömbös. A
le-mondás közbeiktatására tehát csak oly álláspont lát
kény-szerű szükséget. amely jogok keletkezésénél és változásánál
egyedül a fél akaratát tekinti oly alapnak, amely
jogkelet-kezésnek és változásnak alapja lehet. Ez az általános
szem-lélet nemcsak a cikkíró úrban él, hanem eléggé
meggyöke-resedett felfogás. Alkalmilag tálán módunkban lesz az ilyenfajta akarat erőszakolásáról szóló megjegyzéseimet is ismertetni annak kimutatására, hogy igen sokszor a feleknek rendszerint nem létező akaratára igyekeznek ráépíteni oly következéseket, amelyek valójában a felek akaratától füg-getlenül egyes tényeknek jogi következéseiként állnak be.
Én kis cikkemben sehol sem imputáltam a bérbeadónak jog-ról való lemondását — kérem igen tisztelt ellenfelemet, hogy nekem ne imputálja a lemondásnak jogi okfejtésembe való beillesztését. . .
Igen érdekes és alapjaiban az én felfogásommal egyező a cikkíró úr második érve. A cikkíró úr ugyanis arra utal, hogy ha a késedelmes fizetés hosszabb időn át való tűrésé-hez a felmondási jog elvesztését kapcsolnók, úgy a bérbeadó számára nehézzé tesszük a méltányosság gyakorlását és a jogi hátrány elkerülése érdekében szinte a jog szorítja őt rá minden előzékenység mellőzésére és amint a cikkíró úr elvileg helyesen mondja a bérbeadó „bele kényszerül tehát a kiméletlen jogérvényesítés körébe". Ez az ellenvetés elvi alapjaiban nézetem szerint igen helytálló, Magam írtam
„kötelező kíméletlenség" címén a Polgári Jog 1929. évfo-lyam második számában, a cikkíró úr által is képviselt azon felfogás szellemében, hogy jogszabályaink és ítélkezésünk kerüljék az oly helyzetek kialakulását, amelyek a hitelezőt a kiméletlen jogérvényesítésre rászorítják. Ismétlés helyett talán szabad a cikkíró urat is és az olvasókat is előző cik-kemre utalni. Nem helyes azonban ennek a felfogásnak a mi - vitás kérdésünkben való alkalmazása. A cikkíró úr is teljes lojalitással megemlíti, hogy a „kulantéria elbirtok-lását vallók is megengedik, hogy a bérbeadó az eredeti szer-ződésszerű teljesítést igényelje, de ahhoz külön ténykedés, közlés szükséges". Nincs tehát egyáltalán szó arról, hogy a késedelmes adós jogot szerez arra, hogy mindvégig pontat-lanul késedelmesen teljesítsen és a bérbeadó nem veszti el véglegesen a késedelmes bérfizetésen alapuló felmondási jo-gát. Amikor a bérbeadó megelégelte bérlője pontatlanságát, bármikor egyszerű közléssel visszaállíthatja azt a helyze-tet, hogy bérlője köteles legyen pontosan teljesíteni és hoöy ennek hijján őt a felmondás joga megillesse. A bérbeadót tehát a kulantéria elbirtoklásának elfogadása mellett sem fenyegeti olyan el nem.-távoztatható jogi hátrány, amely a .bérbeadóLa méltányos joggyakorlástól visszatartja, illetve
őt jogai szigorú érvényesítésére egyenesen beleszorítja.
B. S.
70
A Kúria 48. sz. polgári jogegységi döntvényéhez. A Ppé. 18.
§-a lehetővé teszi, hogy az ügyvéd díját és kiadását saját felé-vel szemben peren kívül megállapíttassa. A z ügyvéd ezen megá--állapítási kérelmével szemben mármost sűrűn éltek a felek (a volt megbízók) olyan kifogásokkal, amelyek nem az összegsze-rűségre, hanem a költségigény jogalapjára, annak jogosságára
vonatkoztak, úgy, hogy ha a kifogás alapos, az egész eljárás
"tulajdonkép céltalannak mutatkozott. Ilyen kifogások voltak pld., hogy az ügyvéd évi fizetéssel alkalmazott jogtanácsos, aki á l l a n d ó javadalmazása ellenében volt köteles a konkrét perbeli lcépviseletet ellátni, amelyből felmerült díjainak megállapítását kéri; vagy kiköttetett, hogy a z ügyvédi költségei bizonyos ösz-.szeget meg nem haladhatnak és ezt megkapta; vagy hogy a fél
az ügyvéddel úgy állapodott meg, hogy díjait és kiadásait tőle
•egyáltalán nem fogja kérni, hanem csak az illeti, amit az ellen-félen behajt; vagy pausálösszegben állapodtak meg; pervitelre megbízást nem adott; az ügyvéd a költségeket elengedte; a-per megindítás és folytatása, vagyis az ügyvédnek egész eljárása indokolatlan volt, és azt a rendes ügyvédi gondossággal teljesí-ieni nem kellett volna, stb.
Bíróságaink ily esetekben hol elhárították az egész eljá-rást, hol lefolytatták, és miután ítélőtábláink is ellentétesen
•döntöttek, a Kúria jogegységi tanácsa eldöntendőnek tartotta
•azt a kérdést: vájjon van-e helye perenkívüli díjmegállapítási
•eljárásnak, ha a fél által felhozott kifogások nem az összegsze-rűségre, hanem a díjigény jogosultságára, a jogalap kérdésére
vonatkoznak.
A Kúria erészben arra az álláspontra jutott, hogy a Ppé.
18. §-a csakis a díj és kiadás összegszerűségére vonatkozó kifo-.gást enged a félnek, és a követelés jogalapja elleni kifogással
•az eljárást elhárítani, megakadályozni nem lehet, kivéve 1. a felhívott §. 4. bekezdése esetén, amely szerint t. i, a bíróságnak figyelembe kell vennie, hogy az ügyvéd cselekménye vagy eljá-rása á fél érdekében indokolt volt-e, és hogy azt a rendes ügy-védi gondossággal teljesíteni kellett-e, továbbá 2. kivéve e §. 5.
bek.-ének esetét, amely szerint a bíróság azon munkadíjak és kiadások megállapítását mellőzi, amelyeknek felmerülése az el-lenfél tagadása esetén az előtte lefolyt eljárásból meg nem
ál-lapítható, és végül 3. kivéve azon esetet is, ha a képviseletre"
-adott ügyvédi megbízás az eljárási szabályokban előírt módon -alakszerűen igazolva nincs.
A Kúria ezen elvi állásfogalásának indokát nemcsak a törvény rendelkezéseinek szóhangzatával, hanem ezen túlme-nően, azzal magyarázza, hogy a Ppé. 18. §-a nem akart egy hosszadalmas eljárást statuálni, hanem egy olyant, amely az iratok alapján prima vista elintézhető, a jogosság kérdése
fenn-maradván a peres eljárásra, annál is inkább, mert ilyen termé-szetű jogvita megoldására a perenkívüli eljárás amúgysem al-kalmas, de amelyre azért is nincs szükség, merthiszen ez a pe-renkívülí megállapító végzés végrehajtási jogot úgysem ad.
Egyedül a fenti három eset kivétel csak a szabály alól, mert ez esetekben a jogalap kérdése prima facie tisztázható. Ezeken túlmenően a jogalapra vonatkozó kifogást respektálni ezen el-járásban, ellenkezik a törvény céljaival azért is, mert ezzel a fél az egész megállapítási eljárást tetszése szerint meghiúsíthatná, ami végeredményben az ügyvéd érdekköre semmivel sem indo-kolható hátrányát jelentené, merthiszen — mint a Kúria kiemeli
—, az ügyvéd a megállapító végzés alapján telekkönyvi előjegy-zéshez juthat (P. H. T. 748. szám).
A Kúria a döntvényben elfoglalt álláspont további igazo-lásaként hivatkozik a Ppé. 18. §-ának történeti előzményére is, nevezetesen arra, hogy a Ppé. 18. §-a a Trvts 252. és Sommás eljárás 108. §-a helyébe lépett, amelyek szerint a bíróság a per-beli képviselő díját, tekintettel'a teljesített munkára, képviseltje irányában is megállapította, és e megállapításban sem vizsgálta és döntötte el a bíróság, hogy a képviselt fél tartozik-e megálla-pított díjjal az ügyvédjének, és illetve valamely megállapodás vagy fizetés, stb. folytán költségigénye fennáll-e vagy sem.
Curia locuta, controversia finita. A Kúria zárószava azon-ban nemcsak törvényi erejénél fogva zárja le a már közéi két évtizedes vitát, de dogmatikailag és jogpolitikailag egyaránt meggyőző és megnyugtató okfejtésével is.
Dr. Baila Ignác.