Két Izrael – askenáz és szefárd (mizrachi)

Amint már a fentiekben többször is említettük, az államalapítás elsı éveiben a Mapai volt a domináns politikai párt, amelynek tagjai a jesuv idejében letelepedett askenázi származású elithez tartoztak. Az Észak-Afrikából, valamint a többi arab országból érkezı mizrachi²¹⁵ zsidókkal atyáskodó, néha agresszív, sıt lenézı módon viselkedtek, tudatlanoknak és primitíveknek titulálták ıket. Az olvasztótégely politikája arról szólt, hogy a keletieket (mizrachi) be kell olvasztani az európai mentalítású izraeli társadalomba, és függövé tenni ıket az állami szervektıl, úgy a politikai, mint a gazdasági téren. Az állam hatalmas erıfeszítéseket tett ennek érdekében, de a hatvanas években már egyre jobban érezhetıvé vált a mizrachiak elégedetlensége. Számos izraeli kutató szerint a beolvasztási folyamat illetve az egységes nemzeti tudat kialakítása sikertelen volt, a mizrachi származásúak ugyanis

213 Tom Segev, “1967 – Ve haarec sinta et paneja” (1967 - …és az ország arca megváltozott), Hocaat Keter, Jerusalem, 2005, pp. 117-121

214 A. N. Eisenstadt, Perek Hej – Tarbut ve Arachim: Tahalich thijat hatarbut – miszud peulot tarbut (V.

Fejezet - Kultúra és Értékek: A kultúra felélesztésének folyamata – kultúrális tevékenységek intézményesítése) in Hahevra haisraelit: reka, hitpathut ve bajot (Az izraeli társadalom: elızmények, fejlıdés és problémák) in Sidrat Pirsumim be Toldot Hatnua Haleumit ve Hajesuv be Erec Israel, Hamachon Lejahadut Zmanenu, Mador Sprintzak, Hauniversita Haivrit Bejerusalajm, Hocaat Sfarim al sem J.L. Magnes, Hauniversita Haivrit, Jerusalem, 1927. p. 318.

215 Askénáz (héberül) a középkori rabbinikus irodalomban Németföldet jelent. Eredetileg a Közép- Európából, elsısorban Németországból, Ausztriából, Lengyelországból és Kelet-Európából érkezett zsidókat nevezték így, akik a világ zsidóságának nagyobb részét tették ki. A szefárd zsidók eredetileg az Ibériai-félszigetre (Szfárád) betelepült, majd onnan a spanyol rekonkviszta és inkvizició által elüldözött zsidókat nevezték így, akik Marokkóban valamint az Oszmán Birodalom területein telepedtek le. A mai izraeli szóhasználatban más közel- és közép keleti országból Izraelbe visszatelepült zsidókat is így neveznek, elsısorban Jemenbıl, Irakból és Iránból érkezetteket. In Heiko Haumann: A Keleti zsidóság története, Osiris Kiadó, Budapest, 2002, pp. 17-18.

nemcsak hogy nem olvadtak be az európai felfogású társadalomban, hanem inkább elidegenedtek tıle, és kirekesztve érezték (sıt érzik is) magukat. Joav Peled és Gerson Safir legújabb könyvükben²¹⁶ egyértelmően kifejezik, hogy az államalapítás elsı éveiben „két Izrael” keletkezett: az egyik az európai és amerikai zsidóságé, a másik pedig a mizrachiaké. Ez utóbbiakat az állam másodrangú állampolgároknak tekintette.

Ben Gurion szerint az arab országokból kivándorolt zsidók nagyon hasonlítanak az arabokra, éppen ezért ki kell nevelni belölük a levantinizmust²¹⁷. Szerinte Izrael az európai civilizáció bástyája a barbár Közel-Keleten. Már az elsı és második alija idejében érkezı jemenita számazású zsidókkal szemben is megnyilvánult ez a lenézı hozzáállás, hisz különböséget tettek a minıség és a mennyiség között.

Az állam atyáskodó politikájával párhuzamosan, a bennszülött izraeliek sem fogadták be az új bevándorlókat, amint azt Giora Joszeftál (a Zsidó Ügynökség bevándorlási hivatalának elnöke) is kifejezte: „Izrael bevándorlást akar, de az izraeliek nem akarják az új bevándorlókat. Az ötvenes években a bennszülöttek fentartásokkal viselkedtek a Holokauszt menekültjeivel szemben is. Ezt a fajta magatartást az állam és a média (fıleg az újságok, amelyek lenézıen írtak róluk) is támogatta, minek eredményeként tovább szította az ellentéteket. Az új bevándorlók fogadását az államaparátus szervezte, aminek az lett a következménye, hogy a bürokratikus rendszer embertelenné vált és nem volt képes segítséget nyújtani a rászorulóknak. A különbözı pártok a valódi segítség helyett saját malmukra ıröltek.

Államalapítás után megszőnt a közvetlen beilleszkedési folyamat is, vagyis a kibucok és a mosavok már nem fogadtak be új tagokat. A bevándorlókat új településeken, elhagyatott arab falvakban vagy éppen Jeruzsálem volt arab lakónegyedeiben telepítették le. Ellentétben a régi izraeliekkel, az új bevándorlók más felfogással és más okokból érkeztek az Ígéret Földjére: fıleg biztonsági és gazdasági helyzetük romlása miatt. Ebbıl kifolyólag Izraelhez való kötödésük is különbözött az elsı vagy a második alija tagjainak elszántságától. A szakmai siker egyértelmően a zsidó

216 Joav Peled and Gerson Safir, Mihu Jiszraeli: Hadinamika sel ezrahut murkevet (Ki az izraeli: a komplex állampolgárság dinamikája), Tel Aviv University Press, 2005.

217 Levantinizmus a negatív értelemben, vagyis azokra az emberekre értette, akik nem európai neveltetésben részesültek, tehát nem elég fejlettek, rendetlenek és megbízhatatlanok. A Levant viszont egy kultúrális egység volt az Oszmán birodalomban, amely Libanont, Szíriát és Palesztinát foglalta magába. Államalapítástól a hatvanas évek közepéig összesen 900,000 ember vándorolt Izraelbe, minek következtében Izrael lakossága 1967-ben elérte a 2 milliót valamint megváltozott etnikai összetétele is.

nemzet sikerét is jelentette, míg az új bevándorlók számára saját gazdasági és társadalmi sorsuk javítását biztosította²¹⁸.

A mizrachiak már az ötvenes évek folyamán kinyílvánították ellenkezésüket, úgy Izrael Állammal mint az izraeli társadalommal szemben. Az elsı erıszakos megnyilvánulás 1959-ben tört ki Haifa város Wadi Szalib negyedében, ahol felvonulásokkal és utcai vandalizmussal adták az állam tudtára, hogy az emberek mennyire elkeseredettek az állandó diszkriminatív politika miatt. Két napra rá az egész országban hasonló események történtek, fıleg olyan városokban, ahol a lakosság többsége észak-afrikai származású volt, minek következtében a kormány rendkívüli állapotot hirdetett ki²¹⁹.

Az izraeli elit továbbra is kitaszította ıket a társadalom peremére, gazdasági helyzetük sem javulhatott, hisz csak gyárakban, mezıgazdaságban vagy alacsonyrangú tisztviselıkként dolgozhattak. Sokuknak nem volt felsıfokú végzettsége, nyelvtudásuk is korlátozott volt, ezért nehéz volt elhelyezni ıket vezetı pozíciókban. Az állam politikájának részeként az új bevándorlókat távoli településekre telepítették. Ezekben a körzetekben kevés volt a munka vagy tanulási lehetıség, ezért számtalan fiatal is bekerült a szegénység ördögi körébe.

A hátrányos megkülönböztetés ellenére, a mizrachi származású bevándorlók 1967-ig jelentıs politikai hatalomra tettek szert, sıt idıvel sikerült függetleníteniük magukat a Mapai párttól és lassan önállóan mőködtek a politikában és a gazdaságban.

A beolvadás helyett az etnikai különbségekre fektették a hangsúlyt és egyenlı politikai jogokat követeltek²²⁰. Különbözı társadalmi és politikai célú szervezetek is alakultak, amelyek a mizrachi származásúak jogaikért harcoltak, hasonlóképpen az amerikai afrikaiak harcához. A „Fekete Párduc” („Panter Sahor”) nevő mozgalom megjelenése a felvilágosodás eredményeként jött létre. Tevékenysége csúcspontját a hetvenes években érte el, amikor naponta szervezett kormányellenes felvonulásokat.

A mizrachiak politikai sikerüket, a sors iróniájaként, egy askenázi által vezetett

218 A. N. Eisenstadt, Hakamat Medinat Israel (Izrael megalapítása) in Hahevra haisraelit: reka, hitpathut ve bajot (Az izraeli társadalom: elızmények, fejlıdés és problémák) in Sidrat Pirsumim be Toldot Hatnua Haleumit ve Hajesuv be Erec Israel, Hamachon Lejahadut Zmanenu, Mador Sprintzak, Hauniversita Haivrit Bejerusalajm, Hocaat Sfarim al sem J.L. Magnes, Hauniversita Haivrit, Jerusalem, 1927. p. 53-56.

219 Haalija hahamonit ve eruej Wadi Szalib (A tömeges bevándorlás és a Wadi Szalibi események) http://he.wikipedia.org

220 Joav Peled and Gerson Safir, Mihu Jiszraeli: Hadinamika sel ezrahut murkevet (Ki az izraeli: a komplex állampolgárság dinamikája), Tel Aviv University Press, 2005, pp. 104-105.

politikai párt segítségeével érték el, vagyis az akkori Herut (Gahal) által, melynek vezetıje Menachem Begin (lengyel származású zsidó) volt²²¹.