Amit elvártak az új királytól
IV. KÁROLY TRÓNRALÉPÉSÉNEK NEMZETKÖZI VISSZHANGJA
IV. Károly 1916. november 21-én német nyelvű táviratban értesítette gróf Burián István közös külügyminisztert és báró Alexander von Krobatin vezérezredest, hadügyminisztert a kormányzás átvételéről, egyben megerősítette mindkét személyt hivatalában. Burián Istvánt külön megbízta a „Népeimhez” intézett proklamáció közhírré tételével.
Ugyanezen a napon az uralkodó Tisza Istvánhoz hasonló tartalmú táviratot intézett. Tájékoztatta a miniszterelnököt a kormányzás átvételéről, egyben megerősítette őt és a „magyar misztérium többi tagját állásukban”, s neki is megbízásul szabta a „Népeimhez”
proklamáció közzé tételét. A soknemzetiségű birodalom osztrák felében a közös külügyminiszter, Magyarországon a miniszterelnök tartozott a trónváltozás tényét a különböző etnikumú alattvalók tudtára adni. A nyilatkozatban a király hitet tesz arra, hogy a rá hagyott örökségnek hű „sáfárja” lesz. Bízik abban, hogy „monarchiám….be és kifelé megedzve és megerősödve fog ebből a háborúból kikerülni”. Ez a cél akkor, a még csak az antant ernyője alatt tervet szövő Románia, Szerbia szándékait keresztezte ugyan, de maga az antant még nem számolt a Monarchia fölbomlásával.1
IV. Károly egy másik, a miniszterelnökhöz intézett üzenetében a koronázással kapcsolatos feladatokról ejtett szót. Ebben utasítja Tisza Istvánt, hogy az országgyűléssel érintkezésbe lépve a koronázásra tett javaslatait terjessze elé. Az utasítás ételmében többek között a hitlevél és a kotonázási eskü szövegének előkészítése tartozott e feladatok közé.2
Az örökség átvétele ezután Bécsben folytatódott. A bécsi hercegérsek német nyelvű meghívója a magyar kormány részére 1916.
december 1-én kelt. Friedrich Gustav Piffl bíboros meghívta a Magyar
1 Habsburg Ottó és öröksége. Online kiállítás a Magyar Nemzeti Levéltár válogatott dokumentumaiból. (A továbbiakban: Vál. dok. I.)
www.mnl.gov.hu/habsbutgotto.html
mnl.gov.hu/habsburg_otto_es_oroksege/01_iv_karoly_uralkodasa.html IV. Károly uralkodása (1916-1918)IV. Károly távirata a kormányzás átvételéről. Az irat jelzete: MNL OL K 26-1916-I - 3882.
2 IV. Károly levele Tisza Istvánhoz. Az irat jelzete: MNL OL K26 – 1916-I- 3882
Miniszterelnökséget IV. Károly trónra lépése alkalmából az 1916.
december 8-án a bécsi Szent-István Dómban tartandó ünnepi szentmisére.3
Az 1916. december 30-án megtartott koronázó ünnepélyen korabeli tudósítások szerint csak Törökország, Bulgária, Görögország, Svédország, Sziám, Németország és az Egyesült Államok képviseltette magát. 1867-ben, Ferenc József megkoronázásakor nem volt háború, és a külföldi hatalmak „fényesen voltak képviselve”: az Egyházi Állam, Nagy Britannia, Franciaország, Törökország, Szászország, Németalföld, Spanyolország, Portugália, Mecklenburg, Bajorország,
„Svédia”, Hessen-Dánia, Oroszország, Poroszország, Görögország, Brazília, Svájc Belgium, Olaszország mind elküldték követeiket.4
Az első világháború alaposan megváltoztatta a résztvevők körét.
Mindenesetre figyelemre méltó az USA és Görögország jelenléte, előbbi ugyan még nincs hadiállapotban a Monarchiával, utóbbi viszont épp 1916-ban fordult szembe az antanttal, mégis 1918-ban a szövetségesek oldalán álltak. Így a két évvel korábban részvételükkel is hitelesített dinasztikus eseményt az antant hadicéljainak érvényesítésével teljes mértékben diszkvalifikálták.
Háborús és külpolitikai szempontból is kedvezőtlen volt a trónváltozásra nézve, hogy Románia nem sokkal korábban támadt Erdélyre. Igaz a koronázáskor már kapitulált is a Központi Hatalmak előtt, de az antant már szövetségesként számolhatott vele. A Romániával való feszült viszonyt jól jelzi Brassó vármegyének a koronázási halomhoz küldött zsák földhöz kapcsolt története. Azt ugyanis olyan területekről gyűjtötte egybe a vármegye, amelyek fontos szerepet játszottak az 1916-ban betört ellenséggel szembeni harcban.
Brassó vármegye alispánja mellékelt iratában kiemeli: az elküldött Brassó-bertalani földet 1916. október 8-án a román csapatokkal a város fölszabadításáért vívott harcban elesett „300 oláh hulla fedezte”- azaz
„borította”-M.L.-. Továbbá a „Warte” (Állás) nevű, a város melletti sétatérről szedett föld szintén az akkor elesett honvéd gyerekek tömegsírjáról származik. Az alispán belügyminiszterhez intézett levele megemlíti, hogy földet gyűjtöttek még a Brassó nevezetességét képező Czenk tetőről, amelyet „az orvtámadó oláh ellenségünk városunk
3 A bécsihercegérsek meghívója a magyar kormány részére. Az irat Jelzete: MNL OL K20 -1916. 2237
4 Koronáztunk. Pesti Hírlap 1916. december 31.
elfoglalása alkalmával fölrobbantott az alján levő millenniumi Árpád emlékművel és a német lovagok által a 13. században épített Brassóvia vár falaival”. Földet küldtek még a Predeáli-Tömösvölgyből, hol a magyar katonák a németekkel együtt kiverték az ellenséget „saját oláh földjére”.5 Látható, hogy a román támadás által érintett területek lakosai a halomhoz válogatott földdel jelképesen a koronázással azonos területi integritást fejezték ki.
Trónra léptekor két célja volt: a háború befejezése, és a Monarchia fönntartása, akár tetemes területi veszteségek árán is.
Nemzetközi visszhangot különösen az első váltott ki, hisz a háborúból a társadalmaknak már elegük volt 1917-re. A Monarchia fönntartása vagy lebontása egyelőre nem foglalkoztatta a szövetségeseket, annál inkább „csatlósait” (Románia, Szerbia), akik természetesen negatívan ítélték meg IV. Károly monarchikus célját.
Az uralkodóváltozás és a Monarchia elmélyülő belső válsága szükségessé tette a külpolitikai tájékozódás kiszélesítését, illetve módosítását. Az uralkodóház Károly alatt már nem tekintette magát annyira németnek, hogy trónját és uralmát egy megingott szövetségi rendszer kedvéért kockáztassa. Különösen az uralkodó család Bourbon-Pármai ági része, a lényegében francia oldalon álló Sixtus és Xavér hercegek, valamint édesanyjuk, Mária Antónia hercegnő igyekezett a trónt a német oldalról a másik oldalra átmenteni. IV. Károly azonban nem minden áron akarta dinasztiáját átmenteni. A három császár szövetségének fölmelegítését jelentette Ottokar Czernin miniszterelnökké nevezése, aki a Belvedere politikai iskolájában nevekedett, ahol az Oroszországgal való együttműködés axiómának számított.
A korábbi történetírás fölrótta IV. Károlynak, hogy se ereje se bátorsága nem volt, hogy elszakítsa a Monarchiát Németországtól, ahogy ezt az antant a béketapogatózásokon elvárta. Hogy ilyen művelet belpolitikailag lehetetlen, katonai tekintetben kivihetetlen lett volna, azzal keveset törődtek a francia és brit politikusok. Számura csak az volt a fontos, hogy minden lehetséges eszközzel gyengítsék a még erőt mutató és újra lábra kapó Németországot. Egyik ilyen hatékony eszköznek vélték, hogy a hóna alá nyúlnak a Monarchia önálló államiságra törekvő nemzeteinek és ezzel megfosztják Németországot
5 Vál. dok. I. Föld küldése Brassó vármegyéből a koronázási halomhoz. Az irat jelzete:
MNL OL K 148-1917-I-36930
a még mindig teljesíteni képes szövetségesétől. A rögtöni szükségletekkel egyező, de előrelátást nélkülöző döntést a franciák és az angolok hozták meg, de ott volt az amerikai tudatlanság is.6
IV. Károlynak az „örökség megőrzésére” irányuló célját a másik oldalon a nemzetiségek magatartásának változása szabta meg. Még javában folyt a háború, és azok az érdekek, indítékok, amelyek miatt az öldöklés elkerülhetetlen volt, azok továbbra is hatottak mindkét oldalon. A magyar szempontból különösen fontos szerb és román, illetve az emigráns cseh és szlovák háborús célok jottányit sem változtak az uralkodóváltás után sem, és azonosak voltak a még jóval, a háború előtt kiformálódott nemzeti terveikkel. Pasics szerb miniszterelnök már a háború elején megfogalmazta Szerbiának a délszlávok egyesítésére irányuló hadicélját, amelynek középpontjába a szerbek egyesítését állította Magyarország déli, szerblakta területeinek az elcsatolásával. Ez változatlan háborús célja volt egészen a Monarchia szétdarabolásáig, amin IV. Károly katonadiplomáciai eszközökkel próbált valamit enyhíteni. Azonban az Oroszországgal és Szerbiával hadban álló monarchiát nemcsak a földarabolására spekuláló külső hadicélok fenyegették, hanem a háború belső nemzeti viszonyaiban is alapvető fordulatot idézett elő. A monarchia ukrán és szerb nemzetiségű lakosaiban ugyanis kialakulhatott az együttérzés a velünk ellenséges országokkal szemben. Még nem manifesztálódott ugyan az elválási tendencia és az antant sem hagyta még jóvá a szerb hadicélokat, de tudták, hogy érvényesülése a háború kimenetelétől függ.7
Románia Károly trónraléptekor nem hogy szövetségesünk nem volt már, de 1916. augusztus 27-én, engedve az antant ultimátumának, hátba támadta Erdélyt. Viszont épp a koronázási ünnepséget megelőzően vágtak vissza a magyar-német csapatok és foglalták el Bukarestet. A háború kirobbanásakor Romániát szövetségesi szálak fűzték a Központi Hatalmakhoz és ennek értelmében hadba kellett volna lépniük Oroszország ellen. Ehelyett semlegességi nyilatkozatot tett, amit a Monarchia és Németország tudomásul vett. Ám innentől kezdve a román politika minden irányzata a hadi helyzet alakulásától tette függővé Bukarest magatartását szövetségeseivel, illetve az antanttal szemben. A hadihelyzet azt befolyásolta, hogy Románia a
6 DIÓSZEGI 1999. 150.
7 GALÁNTAI 1985. 351.
semlegesség áraként inkább a Központi Hatalmakkal, a kívánt területek egy részének az átengedéséről folytatandó tárgyalásokon éri el célját, vagy az antanttal kötendő szerződés révén. Melyik a biztosabb útja a román nemzeti célok elérésének? Az 1916-os hadihelyzet, és főleg a sikeres Bruszilov offenzíva az antant-megoldást helyezte előtérbe.8
Így mérgesedett el a román hadsereg betörése, majd visszaverése nyomán véglegesen az erdélyi nemzetiségi kérdés, és Károly trónra jutása után sem lehetett már politikai eszközökkel kezelni, hanem egyedül a háború kimenetelétől függött további alakulása. Effelől nem hagytak kétséget az adott nemzetiségek vezetőinek 1918-ban egyértelművé vált céljai: a Monarchia vereségére és felbomlására orientálódtak.
1917-ben hasonló fordulat kezdődött cseh és szlovák, illetve a horvát és szlovén nemzeti kérdésben is. Az érintett nemzetiségek törekvéseinek lényege ekkor még az volt, hogy a cseh-szlovák, illetve délszláv állami egység a Monarchia belső átalakításával valósuljon meg, amelyben ezen államegységek azonos státusúak lesznek a Monarchián belüli minden más államegységgel. Ez tehát a dualizmus tagadása volt, de egyelőre egy belső föderatív átalakulás formájában.
IV. Károly olyan időszakban vette át a kormányzást, amikor a hosszú háború gazdasági és szociális következményei érlelték a radikális változtatás igényét. A nemzetiségek, és különösen a Magyar Királyság területén élők esetében még nem alakult kis az elszakadás óhaja, de pl. az 1916. augusztus 17-i bukaresti szerződésben az antant biztosította Romániának az általa igényelt magyar területek átadását.
Így az uralkodóváltás nem változtatott semmit sem Románia magatartásán, változatlanul a területi átrendeződésre törekedett.
IV. Károly a formailag „belügynek” számító, ám nemzetközi szálai miatt mégis elsőrangú külpolitikai kérdésnek tekinthető boszniai esetben tapasztalhatta meg a délszláv probléma súlyosságát. A kiinduló pont Wekerle miniszterelnök 1918 tavaszi javaslata Bosznia-Hercegovina külön államrészként Magyarországhoz való kapcsolásáról. Az összetett és sokrétű problémából most csak a királynak ebben játszott szerepére világítunk rá. Wekerle 1918. nyarán arra kérte Károlyt, hogy a kormány boszniai álláspontját változtatás nélkül tegye magáévá, és hogy az ausztriai szlávság köréből felhangzó
8 ID. PINTÉR – IFJ. PINTÉR 2016. 19–22.
különböző követelésektől zárkózzon el. Károly ezt természetesnek tartotta, részben egybevágott nagy céljával: a Monarchia megőrzésével.
A kérdés pikantériáját az adta, hogy Vilmos császár kevéssel ezelőtt az akkor még miniszterelnök Tisza Istvánt arra kérte, Románia lekenyerezése céljából adjon át három erdélyi vármegyét, amit Tisza, mint lehetetlent visszautasított. Most Wekerle a területbővítés elfogadására próbálja rávenni a királyt. Két bosnyák politikus az ügyben kihallgatást kért és kapott Károlytól, aki – a politikusok beszámolói szerint – érdemi kijelentéseket nem tett sem a Magyarországhoz csatolásért, sem ellene. IV. Kátoly bizonytalanságát főként a délszláv kérdésben tanácsokat adó bizalmasai táplálták, akik ellenezték Wekerle tervét, s akik a Reichsratban 1917-ben világosan kifejtették: sürgős a monarchia valamennyi délszláv lakosának a felszabadítása és egyesítése egy minden nemzeti idegen uralomtól független demokratikus új államalakítás végett, amely azonban Habsburg jogar alatt marad. Egy szlovén képviselő a Magyar Királyságot, mint önálló államot az Osztrák Császárság
„könyöradományának” minősítette, nem vetve számot, hogy Károly királyi trónja nemzetközileg is elismert szuverenitás. Károly jó diplomáciai érzékét mutatja, hogy bár személyesen Bosznia Horvátországhoz csatolását pártolta, mégis elfogadta Szterényi báró kereskedelemügyi miniszter álláspontját: ígérje meg a horvátoknak, hogy idővel megkapják Boszniát, de előbb a gazdasági és politikai konszolidációt kell végrehajtani. Károly ígérete –úgy gondolták Magyarországon – fönntart egy horvát reményt, ami miatt Horvátország esetleg óvakodni fog minden elhamarkodott lépéstől.9 Nem így lett!
1918. november 13-án IV. Károly kinyilvánította lemondását a magyar államügyek viteléről, de a trónról nem mondott le.
„Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam, amely háború keletkezésében, semmi részem nem volt. Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet szabad fejlődésének, mely iránt szeretettől vagyok áthatva. Ennél fogva miden részvételtől az államügyek vitelében lemondok és már
9 GALÁNTAI 1985. 344–346.
eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megalkotja.”10
Két érdekes momentum van az érvelésben. Egyik a háború keletkezésében játszott szerepére utal, hogy ti. semmi része nem volt benne. Ez igaz, de ahogy örökösödési joga a legitimitás folytonosságában állt, úgy a háborús szövetségek is a hosszú távú kötelezettségekre épülnek, amelyen nem változathat az uralkodóváltás sem.
A másik kitétel az államforma kérdésében hozandó döntés eleve elismerése. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy a monarchia melletti későbbi kiállás esetére vállalja a folytatást. Kiderül ez abból a levélből, amit már emigrációjából, Villa Prangnisból írt Horthynak 1920. május havában.
„Őszinte köszönettel” vette az utolsó hírt felőle, s továbbra is
„meleg hálával és elismeréssel” követi figyelemmel „sikeres tevékenységét”. Az eddig elért eredmények megerősítették benne a Horthy iránti bizalmat. Majd így folytatja:
„Magyarország a legközelebbi napokban kénytelen a békét aláírni. Szívem egész melegével reménylem, hogy a béke aláírásával minden erő egy jobb jövő elérésére lesz összefogható.
Mint Magyarországnak törvényesen és alkotmányosan megkoronázott és felkent királya, ki semmiféle jogáról le nem mondott, és ennek következtében minden kötelességének is tudatában van, akarok az ország egyesítésének és újrafelépítésének munkájában részt venni. Nem várható, hogy a nyugati hatalmak részéről, melyek közül Franciaország már hivatalos közege által is kijelentette, hogy a Magyar Trónra való visszatérésemet pártolja, nehézségek támasztassanak az esetben, ha a királyi hatalmat Magyarországban ismét gyakorolni fogom.
Az ország egyesítésének és további consolidálódásának érdekében a királyi hatalom gyakorlását minden körülmények között mentől előbb, lehetőleg még az év folyamán kezembe kívánom venni és kérem, hogy bölcs belátással jelölje meg azt a pillanatot, mely a legalkalmasabb arra, hogy Trónomra visszatérjek, s ezáltal Magam mellé szólíthassam mindazokat, kik a Magyar Nemzet Szent István Koronáját a fejemre tették.
10 Vál. dok. I. IV. Károly lemondó levele. Az irat jelzete: MNL OL K 589-1918-I. A.
1.
Kérem, hogy eddigi hűségével és odaadásával készítse elő visszatérésemet, támaszkodva azon kedvelt híveimre, kik a Koronás Király iránti hűségükben az Ön példáját követve, sohasem tántorodtak meg. A múltban és a jelenben bebizonyított esélye és körültekintése bizalommal tölt el aziránt, hogy e munkáját és vezetése alatt álló munkatársainak tevékenységét a mindenható Hazánk javára teljes sikerre fogja vezetni.
Változatlan királyi jóindulatommal: Károly”. 11
A levél fényes bizonyítéka annak, hogy Károly másként és mélyebben fogta fel a dinasztia hivatását, mint a Ferenc Józsefet megelőző fejedelmek. Ezt úgy összegezhetjük: az uralkodó család feladata az, hogy együtt tartsa a birodalomhoz tartozó különböző népeket, közös munkára egyesítse őket, és megszerezze nekik a békés munka számára azt a biztonságot, amelyet csak az összes nép együttmaradásán alapuló nagyhatalmi állás adhatott meg. Ez volt Ferenc József jelmondatának a „viribus unitis” (mindannyiunk egysége) mélyebb értelme. IV Károly e gondolat jegyében lépett trónra, s e felfogás reményében készült a visszatérésre. Csakhogy „népei”
együttműködését és összetartozását már nem erősítette az uralkodó ház közössége, mert azt éppenséggel elsöpörte a tisztább képletűnek gondolt nemzeti megoldás.
A Lidové Noviny prágai lap 1933. május 6-i száma budapesti jelentést közölt a legitimizmus helyzetéről. Eszerint a Habsburgok restaurációja Magyarországon hovatovább néhány arisztokrata magánügyévé vált. A magyar polgár sohasem volt a Habsburgok híve, magyar paraszt meg éppenséggel nem az. A cikk szerint a magyarok anyagiasak, s a „büszke magyar lélek” ismerői pillanatig sem kételkednek abban, hogy Habsburg Ottónak csak az anyagi érdekek fölkarolásával lehet esélye támogatásuk megszerzésére. A jóindulatúnak nem nevezhető cikk fölöslegesen kavarta a szenvedélyeket, mert akkor a Habsburg restaurációnak valóban csekély volt a társadalmi elfogadottsága. Ugyanakkor az Anschluss veszedelme megmutatta, hogy mi nyomulhat a „viribus unitis” eltűnésével keletkezett vákuumba.
11 Vál. dok. II. IV. Károly köszönőlevele Horthy Miklósnak. Az irat jelzete:MNL OL K 589-I A.1.-1920
IV Károly azt már nem érhette meg. Rövid uralkodása úgy marad meg az utókorban, hogy jóindulatú dinasztikus elvei a Monarchia széttörésének szándékaiba ütköztek. A romokon keletkezett
„új világ” tragikus tapasztalatokat hozott a népeknek, amelyeket a
„viribus unitis” népei elképzelni sem tudtak.
IRODALOM DIÓSZEGI István
1999 A Ferenc József-i kor 1849-1918. Vince Kiadó, Budapest.
GALÁNTAI József
1985 A Habsburg-monarchia alkonya. Kossuth Kiadó, Budapest.
ID. PINTÉR István – IFJ. PINTÉR István
2016 Románia orvtámadása és Bukarest elfoglalása 1916.decemer 6-án. Hódmezővásárhely.
MARJANUCZ,LÁSZLÓ
THE INTERNATIONAL RESPONSE TO CHARLES IV'S CORONATION
Charles IV, the last Hungarian king, was crowned on 30th December 1916. Both the USA and Greece were represented at the ceremony since the USA had not entered the war with the Monarchy yet and Greece had just turned against the Entente. However, by 1918 both states had joined the Entente. Charles IV was hoping that the Monarchy would emerge stronger from the war. In 1916, this only meant to cross the Romanian and Serbian plans because the Entente had not yet calculated with the break-up of the Monarchy. The Hungarians in Transylvania also hoped that the coronation would shield their territorial integrity against the
Romanian demands. The military aims of Charles IV had altered from those of his father, Franz Jospeh. Charles IV's main focus was on finishing the war early and keeping the Monarchy intact.
The people had enough of the war and he also hoped to keep his dynasty in power. This was the reason why the Bourbon-Prama branch of the family, who had been on the Entente’s side, had tried to negotiate a separate peace. Such initiatives were doomed to fail, however. Charles also tried to have the Romanian and Serbian territorial demands changed through military diplomacy channels, but the Romanians rightly sensed that they could push for more by sticking with the Entente and did not accept the offers. Thus, on 13th November 1918, Charles IV retired from his official duties of dealing with Hungarian state affairs but remained on the throne as the Hungarian king. He made this clear by explaining in a letter to Horthy in May 1920 that he still considered himself to be the rightful king of Hungary and his retirement from official duties did not implicate in any shape or form that he had abdicated the throne. In the given circumstances, this can only be interpreted as a clear expression of Charlse IV’s commitment to his dynastical duty, his belief that the safety and peaceful co-existence of the many nations of his Empire can only be guaranteed through the framework of the Monarchy.