„A hivatalos és nyilvános kisebbségi nyelvhasználat jogainak terén tehát Szer-bia még a JSZSZK-tól magasfokú sztenderdeket örökölt meg, majd, ha jogilag nem is, de a gyakorlatban nagyon jelentős visszalépés történt” (Szerbhorvát 2015: 75). Ez azonban nem jelenti, hogy már a titói Jugoszláviában ne ismerték fel volna a problémákat. Ahogyan az egy 1978-as tanácskozáson elhangzott:
„az egyenjogúság meghatározott kérdéseinek megoldásában még mindig sok a fogyatékosság és következetlenség, s ez további tevékenységre késztet bennün-ket. Az egyenrangúság érvényesítése tehát olyan folyamat, amely az önigazga-tású politikai rendszerrel fejlődik és szilárdul meg, s ebből erednek az állandó jellegű és hosszú távú feladataink is … nemzetek és nemzetiségek nyelve és írása egyenrangúságának érvényesítésében kulcsfontosságúak a még mindig elenyésző számú káderek. Ezek a gondok azonban csakis a két vagy több nyelvű szakemberképzéssel, megfelelő foglalkoztatási politikával és a káderpolitiká-ról szóló társadalmi megállapodásokkal enyhíthetők” (A Vajdaság nemzetei és nemzetiségei nyelve és írása egyenrangúságának… 1980: 189).
1970-ben önigazgatási döntéssel az Újvidéki Egyetem Jogtudományi Kara létrehozta a magyar nyelvi lektorátust, amely keretén belül a hallgatók elsajá-títhatták a magyar jogi szakterminológiát. Emellett pedig komoly háttérmun-ka folyt azért, hogy a magyar nyelvű jogászképzés (párhuzamos magyar nyel-vű oktatás) intézményes alapjait is megteremtsék. Várady Tibor, a lektorátus kezdeményezője, később vezetője annak megszűnéséig, így emlékezett visz-sza a kezdetekre: „Támogattak olyan kollégák is, akik nem tudtak magyarul.
Egyetértettek velem abban, hogy amit létrehoznánk, az nem revízió, hanem egy fenntartható normalitás Jugoszláviának egy olyan részében, ahol évszáza-dok óta használnak több nyelvet az emberek” (Várady 2020: 45). Más részről,
„ha feltesszük azt a drámai kérdést, hogy okleveles jogásszá válhatott-e valaki anélkül, hogy levizsgázott a jogi terminológia félkötelező tantárgyából, a válasz igen, jogász az is, akinek volt a terminológiai jártasságot bizonyító tanúsítvá-nya, meg az is, aki nem birtokolt ilyet. A munkába állás az összeköttetéseknek köszönhetően, illetve a titói érában előszeretettel és szinte kötelezően
alkalma-zott nemzetiségi kulcs szerint történt” (Letsch 2020: 360). Summa summarum, volt egy pozitív irányú elmozdulás, hogy a nyelvi egyenrangúság humán-erő-forrási feltételeit megteremtsék (egészen 1990-ig, amikor is a lektorátust meg-szűntették). Az egyetemi tanári címig azonban, anyanyelvtől függetlenül, hosz-szú út vezetett. Nem volt elegendő szakember, szakirodalom (Várady 1980:
138). Habár az etnikai kulcs szerinti foglalkoztatást igen szigorúan vették, a nemzetiségi számarányok pedig visszaköszöntek az egy-egy hatóság munkavál-lalóinak nemzetiségi összetételében (bár itt is voltak hiányosságok), ez mégsem jelentette szükségszerűen a megfelelő szintű, például egy eljárás lefolytatásához vagy egy írásbeli dokumentum összeállításához szükséges nemzetiségi nyelvis-meretet. Továbbá az egységes jogszabályi háttér ellenére az egyenrangú nem-zetiségi nyelvhasználat feltételeinek megteremtése terén komoly különbségek mutatkoztak község és község, a tartományi és a községi közigazgatás, a köz-igazgatás és az igazságügy, a községi közköz-igazgatás és az adott község területén működő társultmunka- és egyéb önigazgató szervezetek között a Vajdaságban, és ezen belül is további különbségeket figyelhettünk meg az egyes nemzetisé-gi nyelvekkel szembeni viszonyulást illetően is. Különösen közsénemzetisé-gi szinten hi-vatkoztak gyakorta a pénzügyi források hiányára, magának a nemzetiségnek a passzivitására. Valójában viszont azért gondolhatták a nemzetiségekhez tarto-zók, hogy a „beadványuk gyorsabb elintézést nyer, ha szerbhorvát nyelven írják meg” (Cvijan 1969: 174), mivel maga a községi adminisztráció sem készült fel a kisebbségi nyelvű ügyintézésre. A testvériség-egység fénykorában pedig ezt a fajta felkészületlenséget nemcsak az egyenrangú nemzetiségi nyelvhasználattal történő szembeszegülésként, hanem akár nacionalizmusként értékelhették; hi-szen „az elfogadott szabályok további valóra váltásához megvannak [megvoltak – B. K.] a kedvező társadalmi, politikai és anyagi feltételek” (Sova 1979: 1121).
Szintén hiányzott az intézményes fordítóképzés a felsőoktatási palettáról, amely egyben a fordítószolgálatok felállítását késleltette. Sokszor olyan magya-rokat alkalmaztak fordítóként az önkormányzati közigazgatási hivatalokban, akik egyébként más munkakört töltöttek be. „A községi fordítók többségének nincsen megfelelő iskolai végzettsége, sőt vannak köztük olyanok is, akik ko-rábban sohasem foglalkoztak fordítással” (Molnár-Csikós 1980: 185). Emiatt pedig a különböző szinten megjelenő jogforrások magyar nyelvezete igen tarka
képet mutatott: „Ezekben a dokumentumokban az elemi helyesírási, stílusbeli és terminológiai hibáktól hemzsegő szövegektől, a félreértett jogi meghatározá-sokon keresztül, a magyar jogi terminológiával össze nem egyeztetett, vagy az új jugoszláv fogalmak különböző variánsainak használatáig minden, a helyes magyar nyelvű joggyakorlat kialakulását zavaró, sőt felborító mozzanat megta-lálható” (Hock 1971: 363).
A fenti megállapítások még ma, közel ötven évvel később is helytállóak, azzal, hogy a lista, sajnos, további negatív megjegyzésekkel bővíthető, különös tekintettel az azóta megváltozott politikai és jogi környezetre. Elegendő talán megemlíteni, hogy a részarányos foglalkoztatás ajánlásként és nem vezérelv-ként fogalmazódik meg a jogszabályokban, amelyre csak „figyelmet kell fordí-tani” (például Törvény a bírákról 2008: 46. szakasz; Törvény a közjegyzőségről 2011: 29. szakasz 5. bekezdés), a magyar nyelvű jogászképzés intézményes for-mában 1990 óta nem létezik (legfeljebb a jogi karon oktató tanárok jószán-dékából lehet egy-két gyakorlatot vagy előadást különóra keretében magyarul hallgatni), az Alkotmánybíróság döntése értelmében a Vajdaság nem teremthet többletjogokat a területén élő nemzetiségek részére a hivatalos nyelvhaszná-lat terén (azon túl, hogy már eleve nem rendelkezik törvényhozó hatalommal 1990 óta), a nyelvi jogsértések rendre szankciók nélkül maradnak, mivel azok-nak általában bírósági eljárások keretében lehet csak érvényt szerezni, erre vi-szont anyagi fedezet és megfelelő felkészültség hiányában kevesen vállalkoznak (Beretka 2019b: 54).
Láthatóan azonban léteznek párhuzamok a szocialista Jugoszlávia és a mai Szerbia joggyakorlata között a vizsgált területen, már ami a nehézségeket ille-ti. Ezért joggal vetődik fel a kérdés, mi lett volna a megoldás már a hetvenes, nyolcvanas években, amellyel esetleg elkerülhették volna a problémák további növekedését, egymásra rakódását. Molnár-Csikós László 1980-ban külön-kü-lön megvizsgálta valamennyi községet a Vajdaság területén, és azok tipológiai jellemvonásaiból kiindulva javasolt megoldásokat a hasonló jellegzetességek-kel rendelkező községcsoportokra. Az első csoportba azokat a főként a Tisza mentén fekvő községeket sorolta (Zenta, Ada, Óbecse, Kishegyes, Temerin, Magyarkanizsa, Topolya, Csóka és Szabadka területén), ahol megvoltak az igé-nyek és a kapacitás is a teljes kétnyelvű adminisztráció kialakításához; tehát
va-lamennyi munkavállalónak egyszerre több nyelven is kellett volna a munkáját végeznie. A második (legnagyobb) csoport, azaz Törökkanizsa, Magyarcsernye, Szenttamás, Törökbecse, Újvidék, Nagykikinda, Kúla, Nagybecskerek, Zombor, Apatin, Kevevára, Begaszentgyörgy és Antalfalva esetében megfelelő számú kétnyelvű szakember alkalmazását és egyben községi szintű fordítószolgálat felállítását szorgalmazta. A harmadik, főként dél-bánáti, dél-bácskai községeket tömörítő csoportra nézve elsősorban szóbeli értekezésre alkalmas hivatalnokok foglalkoztatását (és azt sem minden ügyosztályon), illetve kisegítő jellegű fordí-tószolgálat működtetését tekintette megoldásnak. A fennmaradó önkormány-zatoknál (úgy is mint Bácspalánka, Ürög, Ruma, Fehértemplom) elegendő lett volna egy-egy fordítót az igényekkel összhangban alkalmazni vagy szükség sze-rint felkérni (Molnár-Csikós 1980: 186).
Ehhez képest 2020-ban továbbra is „egy kalap alatt” kezelik a helyi önkor-mányzatokat. A huszonnyolc község/város teljes területén egyenrangú hivata-los használatban van a magyar nyelv, azt (legalábbis a jogszabályok értelmében) jóformán minden színtéren a szerb nyelvvel egyenlő feltételek mellett kell és lehet használni. Miközben már 1980-ban is komoly különbségek mutatkoztak a lehetőségek és igények terén a vajdasági önkormányzatok között, ahogyan ak-kor, úgy ma sem a kapacitások, prioritások, kereslet határozzák meg az egy-egy község területén működő/székelő szerv, hatóság kötelezettségeit a nemzetiségi nyelvhasználat terén.