Hungarusok, magyarok. A magyar etnikai mélyponttól a dualizmus végéig

A török kort követő nagymértékű betelepítések nem tüntették el a hunga-rus-tudatot, sőt expressis verbis az épp a XVIII. század folyamán vált iga-zán lényegessé. Az általa jelzett dinasztikus-állami identitás közös nevezőt jelentett mindennemű nacionalista túlkapással szemben, nem is beszélve a XIX. századtól már felerősödő szlovák, délszláv és román szeparatizmus-ról. Utóbbi nagy történeti látleletét 1848/49 egyes szomorú epizódjai adják, amikor Bécs a divide et impera hatalomgyakorlási elvét követve kijátszotta a magyar korona egyes nemzetiségi erőit a magyar függetlenedési törekvé-sekkel szemben.

A magyar nyelvnek a mélyülő etnikai törésvonalak és a Bach-korszak bü-rokratikus túlkapásai ellenére is – sokfelé még az Alföldre is csupa osztrák és cseh hivatalnokokat kommendáltak, ahogy azt Gracza György és Follinus

Emil korhű anekdotái¹⁸ is megőrizték – nőtt a presztízse egészen a dualista korszak végéig. Az pedig, hogy egy, már polgári nemzeti eszmékkel átitatott soknemzetiségű királyságban a magyar nyelv sokak második nyelveként meg-jelent, magyarán jóval többen tudtak jól magyarul a dualizmus korában, mint ahányan magyarnak vallották magukat a hivatalos népszámlálásokon, nem kis részben a közös múltban gyökerező hungarus-tudatnak volt köszönhető.

Ez egyengette a pannóniai, felvidéki és erdélyi német polgárság körében is a magyartanulás folyamatát, amely persze – a nép és nyelv, nyelv és nemzet kö-zötti egyenlőségjeltevés klasszikus korszakába érkeztünk – nem ritkán együtt járt a második nemzedék magyarosodásával. Ennek egyik érdekes példája Sel-mecbánya, amelynek német–szlovák többségét éppen a helyi német polgárság dualizmus kori magyarosodása változtatta néhány évtizedig relatív magyar többségre.

Ennek a magyar nyelvi expanziónak több mint két tucatnyi németeknek írt magyar nyelvmester és grammatika a tárgyi krónikása, de ezek története korszakunk kezdeteiig, a XVIII. század első feléig nyúlik vissza. E korai ma-gyar mint környezeti nyelv¹⁹ tankönyvek legelső ismert darabja Bél Mátyás Der Ungarische Sprachmeister: Oder Kurtze Anweisung zu der Edlen Un-garischen Sprache c. munkája volt. 1731-ben jelent meg először Kolozsvárt.

Bél a klasszikus hungarus-értelmiségi megtestesítője, magyar származású fel-ső-magyarországi polihisztor, aki egyaránt kiválóan írt magyarul és szlová-kul, és ezen túl latin nyelvű, enciklopedikus munkákkal gazdagította a honi tudományt.

A Nagyszombatból Budára, majd Pestre költöző egyetem magyar katedrá-jának első tanára, Vályi András tulajdonképpen szintén a magyar mint idegen

18 Gracza György (1856–1908) író, konzervatív újságíró 1887-ben gyűjtötte össze korának legjobb anekdotáit A nevető Magyarország címmel. A Bach-korszak visszásságait is több tucat anekdota figurázza ki. Az egyik alföldi magyar város testületében állítólag Müller volt a főnök, Mager, Leider, Aerger, Berger a helyettesei, s titkártól a fullajtárokig csak Mine-kek, CafraneMine-kek, Zahradák, Hodubák, Svobodák és Knopacsekek szolgáltak. (Gracza 2013:

56–57).

19 A magyar mint idegen nyelv fogalma a régebbi, de a mai idegennyelv-tanítás világos fo-galmi distinkciót alkalmaz idegen nyelv és környezeti nyelv között. A magyar az akkori Magyarország nemzetiségei számára környezeti nyelv volt.

(környezeti) nyelv tanára volt 1791-től. Az 1791. március 12-én kelt, 1791: XVI.

törvénycikk világosan mutatja, hogy a magyar nyelv oktatásának ezen első sza-bályozásakor a jogalkotó magyar mint idegen nyelvre fókuszált: „Ő szent felsé-ge biztosítja a hű karokat és rendeket, hogy semmiféle ügyre nézve nem fogja idegen nyelv használatát behozni: hogy azonban a magyar anyanyelv inkább elterjedjen és kiműveltessék, a gimnáziumokban, az akadémiákban és a magyar egyetemen a magyar nyelv és stílus számára külön tanárt fognak kinevezni, hogy azoknak, akik ezt a nyelvet nem tudják, és meg akarják tanulni, vagy pe-dig ezt a nyelvet valamennyire már ismerik, és magukat benne tökéletesíteni akarják, alkalmuk legyen bármely irányban kívánságuk teljesedésére, a kor-mányszéki ügyeket azonban még latin nyelven kell tárgyalni.” Tegyük hozzá, Vályi szintén minden tekintetben igazi hungarus-értelmiségi volt: Miskolcon született, de felsőbb tanulmányait már Lőcsén végezte. „Vályi tanulmányai be-fejeztével a nyelvtanulásban olyan haladást tett, hogy anyanyelvén kívül latinul, németül, tótul, franciául és olaszul is beszélt. Tanárai Lőcséről nem is engedték el, hanem 1784-ben az ottani nemzeti iskolához neveztették ki tanítónak.” (Ke-mény 1935, id. Éder 1992: 149).

Ezt a hungarus-világot nagyon sajátosan érintették az 1843-44-ben kicsú-csosodó nyelvpolitikai események. Őszintén szólva az 1844. évi II. törvénycikk a magyar nyelv és nemzetiségről egyszerre jelentett hatalmas előrelépést és presz-tízstöbbletet a magyar nyelvnek, s egyszerre vált táptalajává a Magyar Királyság területén kibontakozó szeparatista mozgalmaknak, eltekintve a német és zsidó polgári rétegektől. Ennek veszélyére látnoki módon figyelmeztetett Széchenyi még a törvény megalkotása előtt, nagy akadémiai elnöki²⁰ beszédében: „Nem elég mai időkben törvényeket írni; de azok iránt sympathiát is kell gerjeszteni.

És ha valaki olyas törvénynek nem hódol, mely előtte gyűlöletes, melytül ter-mészete visszaborzad, sújthatja őt a betűnek szigorúsága ugyan, de célját veszti;

mert mártírt emel, ez pedig fanatizmust szül.” (Széchenyi 1842/1981: 45). Ha e ponton visszagondol a kedves Olvasó fejezetünk első bekezdésében az 1848/49-ről mondottakra, máris érteni kezdi Széchenyi igazát.

20 Gróf Teleki József elnök távolléte miatt tartotta gróf Széchenyi István.

A reformkortól kezdve az első világháború kitöréséig tehát merőben ellentétes nyelvi folyamatok zajlottak: a magyar nyelv a közéletben és a felsőbb nyelvhasz-nálati szférákban – tudomány, művészet, politika terén 1843/1844 nyelvpolitikai eredményeinek köszönhetően nagyon megerősödött, ám ezzel párhuzamosan a történelmi Magyarország felbomlását célul tűző szeparatista mozgalmak is izmo-sodtak, és utóbbiaknak is megvolt a maguk nyelvpolitikai vetülete. A korábban nem magyarajkú városi polgárság jelentős része ugyan magyarosodott, de ezzel párhuzamosan a szeparatizmus erői is radikalizálódtak, és közöttük is akadtak bőven, akiknek az életútja másképp is alakulhatott volna. Ilyen volt Országh Pál (Pavol Országh Hviezdoslav), aki 1849-ben Árvában született magyar apától, szlovák anyától, irodalmi és jogi karriert futott be. Fordított Aranyt és Petőfit, és szlovákra ültette Az ember tragédiáját, s ezért a Kisfaludy Társaság tagjául fo-gadta. Saját magyar költői zsengéivel azonban kevés sikert aratott Budapesten, a korabeli szóbeszéd szerint Gyulai Pál vérig sértette. Az 1870-es évektől csak szlovákul írt, 1875-ben visszatért Árvába és egyre jobban radikalizálódott, ekkor vette fel a Hviezdoslav írói nevet is. 1918-ban már a prágai forradalmi nemzet-gyűlés soraiban látjuk, kitörő örömmel tapsol a csehszlovák állam létrejöttének és az 1919-ben újjáalakuló Slovenska Matica elnöke lesz. Beszedés példa arra, hogy nemcsak a Bél Mátyás-féle hungarus út létezett, van aki a bölcsőtől hozott kettős identitással is a teljes politikai szembefordulásig jutott.

S habár az Eötvös-féle iskolareform, mely a „boldog békeidőkben” felvilá-gosult, szabadelvű reformnak számított, s mely korábban páratlan iskolafejlesz-tési programmal társult, hozhatott és hozott is nem kevés eredményt, a nem-zetiségi kérdést nem sikerült megnyugtatóan rendezni a Monarchia soknyelvű Magyarországán. Hamu alatt izzott a parázs, s a trianoni diktátummal Széche-nyi legsötétebb félelmei igazolódtak be.