A Nagy-Szalóki csúcsra tartok. Egyszerre csak nem érzéke-lem az idő múlását. Megmerevedik a kép. Pár másodperc telt csak el, vagy már jó néhány perc? Nem tudom, elmegy-e mel-lettem valaki, vagy csak egyedül ballagok, és se közel, se távol nincs senki. Furcsán, torzultan, távolról jönnek a hangok, le-lassult minden. Talán megállt az idő? Megszűnt a világ, csak itt felejtődtem? Hova indultam? Egyáltalán honnan jöttem?
Lassacskán eszembe jut, tisztázom magamban, aztán vala-hogy újra elfelejtem. Elveszítem a nehezen meg-megszerzett emlékeket, a kitisztult gondolatokat felváltják a kusza gondo-latfoszlányok. Nem állok még meg, szólít egy hang. Milyen messziről jöhet? Mennyire távolodott el? Emlékszem, együtt indultunk, de le-lemaradtam. Mint máskor, a kitartóan hosz-szas, meredekebb emelkedőkön. De ez más. Mindig megállt, visszanézett, s mikor meglátott, indult tovább.
Most azonban nem tudom, mióta szólongat. De ismerős a hangszíne, s talán az én nevemet mondja. Kiált. Engedelmes-kedni akarok, lépnék, de olyan nehezen ér földet a lábam.
Megemelem újra, de mennyi idő telhet el egy-egy újabb eme-lés-lépés közben? Valószínűleg sok, mert türelmetlenebb, ér-tetlenebb a hang, és én sem értem, mi tart olyan sokáig. Nem hagy le senki. Közben rájövök, hogy mások is jönnek még utánam, tehát mégsem lehetek olyan kibírhatatlanul lassú.
Nem érzem fáradtnak magam, de nem akar megfelelő ritmus-ban engedelmeskedni a lábam. Nem fáj semmi, egyszerűen csak kimegy alólam az idő, cserbenhagynak érzékszerveim.
Mintha egy lassított felvétel akaratlan résztvevője lennék!
Minden könnyű, egyszerű, beleolvadok a tájba, részese leszek az örökkévalóságnak.
Tudatosan sokszor állítottam volna meg az időt, mert fel-hőtlenül boldognak, szabadnak, gondtalannak éreztem magam
a hegyek ölelésében, ahol más törvények uralkodnak; ahol el-törpülök, mégis minden emberibb, ahol ki vagyok sok mindennek szolgáltatva, mégis egyszerűbbek a szabályok, mint a hétköznapokban. Elfogadtam, hogy eltelt a kiszabott idő, és sajnáltam – bár meglepően sok minden belefért a ke-retbe, és oly rengeteg élmény halmozódott fel lelkemben, amit majd csak később tudtam lassan megemészteni, feldolgozni –, nemcsak azt, hogy lejárt, hanem hogy túl gyorsan kellett meg-élnem mindazt, ami részemül jutott. Most magától lelassul az idő, mintha kedvemben akarna járni. Igen ám, de én is lelassu-lok. Így aztán nem nyerek semmit, csak elképesztően furcsa, új tapasztalatot, érdekes benyomásokat.
Pillanatokra mintha elveszíteném eszméletem, józan tuda-tom, de mozgásban maradok, ha ezt lehet mozgásnak, hala-dásnak nevezni. Nem tudom uralni a helyzetem, mintha kí-vülről szemlélném magam, s nem jövök rá, mi történik ezzel a valakivel, aki én volnék, de amilyen keveset jutok előre a való-ságban, oly messzire jutok magamtól a tér és idő nélküli valót-lanságban. Nem vagyok nagyon messze a csúcstól, de belá-tom, le kell ülnöm. Egy alváshoz közeli állapotba kerülök, de nem alszom el. Tudom, hogy fontos a másiknak, hogy följus-son. Nem akarom elvenni tőle ezt az élményt. Tudom, hogy együtt szeretne feljutni. De tudom azt is, hogy nem vagyok ura magamnak. Nehéz meggyőznöm, hogy menjen fel. Tény-leg tiszta szívemből szeretném! Voltunk már kétszer is ott, le-szünk is még. Nincs rossz érzésem, egyszerűen csak szót foga-dok a gyengén, de mégis működő, ha nem is józan, de öntu-datlanul is arra törekvő eszemnek, vagy ösztönömnek. Jólesik, hogy ő is szót fogad, bár lelkifurdalása lesz miatta. Többször felemlegeti még, hogy mennyire bántja önzősége. Csak ő tart-ja annak. Egyáltalán nem kéne rosszul éreznie magát miat-tam!
Érzékelem a távoli dörgéseket, egy-egy továbbhaladó szilu-ettjét. Nem foglalkozom vele, ki mit gondol. Ha úgy adódik,
intek, azt hiszik, csak pihenek. Tulajdonképpen így is van. Ta-karékra kapcsolt az agyam. Békésen végigülöm a közeli vi-hart, esőt. Hallom a közeli dörgéseket, látom a villámokat.
Furcsa, hogy megálltam, ilyesmi sosem fordult még elő. De nem aggódom nagyon az eltávolodott hang tulajdonosáért, mert csak néhány pillanatra villan tudatomba messzesége, s bizton érzem, hogy semmi, még az időjárás sem fenyegeti, hogy hamarosan közeledik felém, s addigra visszanyerem régi önmagam, teljes tudatom, s együtt sétálunk le a hegyről.
Egy muflon téved arra. Nem is érzékel, hiszen a táj részévé váltam, a szél is nekem kedvez. Elcsodálkozom, hogy milyen hosszan elidőz, olyan hihetetlenül békés jelenet részese lehe-tek! Eszembe se jut lefényképezni, mert még mindig tompa vagyok, meglepett és lassú. Visszaérkezik, akit vártam, s aki-ről újra és újra megfeledkeztem. Kicsit Beckett egyik hősévé váltam időközben. Társam láttára valamelyest visszatérek a valóságba, azt hiszem, túljutottam furcsa állapotomon. Talán rendeződtek agytekervényeim, visszaállt közéjük a normál rend. Bizonygatom, hogy nem álmodtam a muflont, végig ma-gamnál voltam, igaz, furán éltem meg ezt az időszakot, a szub-jektív idő diadalmaskodott.
Megkönnyebbülök: most már minden rendben lesz. Nem-sokára azonban újra jelentkeznek a tünetek. Úgy teszek, mint-ha minden rendben volna már. Magam is becsapom, meggyő-zöm. Aztán egyre világosabbá válik: visszaesem az ellenőriz-hetetlen létállapotomba.
Kimondtam, amit gondoltam, vagy csak akartam? Valószí-nűleg szóltam, hisz érkezik valamiféle válasz, de olyan tom-pán! Összeállítom lassan a felfogott hangsort, megértem jelen-tését. De mennyi idő telhetett el a felfogásig? És a lejutásig?
Ez egy ördögi kör. Utólag kiderül: ilyen hamar még sohasem tettem meg a lefelé tartó utat.