Egy pöttöm kis lányka tipeg céltudatosan a nagytétényi Dózsa György úton a poros kis járdán. Egy kis műanyag öntö-zőkannát szorongat, némi kis vizet fröcsköl szét, hogy kelle-mesebb, frissebb legyen ott a járás. Talán nem is tudatos, amit csinál, csak szüleitől látta. Most is figyelnek rá, hisz már ek-kor megszédíti őt a hívó messzeség, mely egyelőre még csak a sarkot jelenti számára. Göndör fürtöcskéit rázza, szeme hun-cutul mosolyog.
– Katicaaa! – azonnal a hang irányába fordul, s már siet is anyjához elfeledve előbbi világmegváltó, szépítő terveit.
Szemközt egy kis közért áll még ekkor. Mikor bátyja kicsi volt, itt szaglászta ki tévedhetetlenül a záptojásokat, melyeket az eladók be is szedtek a polcról. Tökéletesen megbíztak ítéle-tében. Ekkor a lányka még meg se született. Csaknem egy év-tizeddel később látott csak napvilágot, mint testvére. Ez a bolt lesz nemsokára egy ijesztő kaland kiindulópontja. Katica egyedül jön át ide, a háztól pár méterre lévő közértbe. Szülei szemmel kísérik. Vesz néhány apróságot, pluszban pedig, hogy örömöt szerezzen, megbízás nélkül Astra pengét is vásá-rol apjának. A busz menetrend szerint jön lejtmenetben, a lányka pedig boldogan megindul a kertkapu felé friss zsákmá-nyaival.
– Állj meg, maradj ott!
– Fuss át gyorsan!
Hirtelen lemerevedik, a kétségbeesett ellentétes felszólítá-sok közül nem tudja eldönteni, melyiknek tegyen eleget. A buszvezető nagyot fékez.
– Gyere! Gyere! – hallja két szájból egyszerre, majd fékte-lenül kalimpáló szíveket érez sajátjához szorítva, melyek pilla-natokra megszűntek dobogni, s alaposan összefacsarodtak.
Ott van most bent, a biztonságot jelentő betonlépcsőn, az apja által tákolt kis kékesszürkére festett kapu mögött. Itt szoktak sütkérezni a vöröshangyák. Ma már nincs bejárat in-nen a telekre, fura idegenséggel bámul át a kerítésen egy vala-ha volt, tán igaz se volt világba az ember lánya. De most ép-pen hajmosás után vagyunk. Katicáéknak ekkor még nincs hajszárítójuk. A frufrus leányzó itt ücsörög egy kempingszék-ben a lábát lóbálva pöttyös, fodros, ujjatlan ruhácskában, s várja, hogy a nap melege megszárítsa vizes haját. Rálát a kis homokozójára és a hintácskára, mely oly sokszor leszakadt alatta. De szeretett itt „palintázni", főleg esténként, mikor ap-jával énekelgettek is hintázás közben, és milyen jó volt innen kihallgatni a tücsköket is!
A leány kezébe kerül néhány régi fotó. Az egyik képen egy ismerős, öreg ház, valamint egy kedves arcú, mosolygós, baju-szos, ősz bácsi: egyik nagyapja. Mellette egy négy év körüli fiúcska: egyik nagybátyja, ki egy kutyust szorít magához. A szőlők levelein érdekesen megtörik a fény, tág tér veszi körbe őket. Aztán itt van még néhány kép 5-6 év körüli bátyjáról és unokatestvéreiről, mind bizonyíték arra, hogy ekkor még kapu sem volt itt, hol most Katica haját a nap ragyogtatja.
Nagy kaland lett aztán az óvoda. Akkor még Nagytétényből jött a villamos, melyről Budafokon mikor leszálltak, a leányka sokáig úgy gondolta, a villamosnak ő ad jelt a továbbindulás-ra. Volt, hogy egy kicsit hamarabb leszálltak, hogy friss, forró lángost vegyenek, s a hidegben milyen jó volt azt szorongatni!
A bejárat körül mindig ott volt „Rudi-bugyi", a mindenes fűtő, aki a kisgyerekek korára és ki tudja még mire való tekintettel hagyta, hogy így szólítsák, csúfolják. Amikor elmentek a vi-lág végére, azaz a közeli piacra a hihetetlenül hosszú, hatal-mas fenyőfáért, ami fantasztikus karácsonyi illatot árasztott, Rudi bácsi is velük volt. Sok lábra is emlékszik, ezek közt laví-roztak Csabiékkal, s úgy hitték, hogy ők, a kisóvodások cipe-lik ünnepségük főszereplőjét az oviba. Izgalmas volt fent a
ját-szókert, szép kilátással a Duna-partra, a színesre festett autó-gumikkal, a vérehulló fecskefűvel, amit csak szemölcsvirágnak hívott a fiatal Emma néni. A lányka a játékoknál kiváló beteg volt, akit jól lehetett műteni, hisz nyugodt páciensként visel-kedett. Jó volt lenyalogatni a sárga filmréteget a C-vitaminról, aztán egy sarokban megvolt a gyűjtőhelye a savanyú mara-déknak is. Még a délutáni pihenők is klasszak voltak, pedig nem mindig tudták jól tettetni, hogy alszanak, mert néha le-buktak, mikor összenéztek zsiványkodva, s ezt a szigorú Erzsi néni nem nézte jó szemmel. De máig megvan a nyájas Irénke néni kék filccel készült rajza róla, a két copfot viselő kislány-ról!
Ej, de megváltozott ez a Budafok azóta! Megvan a legendás, árnyékos játszótér a hatalmas fák ölelésében. De olyan más!
Ott a posta is. De a régi és az újabb mozi megszűnt. Mind-kettő idejétmúlt. A remek kis áruház helyén kínai bolt van, s errefelé nem az egyetlen. Minden egy kissé lerobbant. Pedig van több új vagy felújított ház, ott a Törley-mauzóleum, a bor-pincék környéke is rendezett már, a régi mozi környezete is modern külsőt nyert, de az összhatás mégis hibádzik. Megvan még a rég lebontásra váró ház, s ott a foghíj. A buszjáratok alaposan megújultak, felgyorsult a városközpontba való beju-tás. De valamiért mégis mellőzöttnek érzi magát az ember er-refelé.
Katica nyolcadikos bátyja egy alkalommal megmutatta a házukhoz közeli iskolát belülről, ahol a lányka kipróbálta a krétát, mely oly meghatározó eszköze lett életének. Egyelőre a konyha- és a ruhásszekrény, illetve a játékdoboza viseli a táb-laszer nyomait.
Aztán izgalmasnak érezte, hamar megszerette ezt a sulit, ahová nemcsak bátyja, hanem anyja is járt annak idején, s ahol jóval később majd szeretett volna tanítóként elhelyezked-ni. Most azonban pont a legrosszabbkor, mikor pár hét után már megismerte a társait, megszokta a tanítóját, kis elsősként,
novemberben kényszerült iskolaváltásra. Ekkor költöztek.
Azért nem viselte meg ez a radikális változás, mert nemcsak újabb érdekességeket rejtett az új környezet, hanem nagyobb lakteret, saját szobát, WC-t, fürdőszobát is. Kényelmes és praktikus volt minden. Tétényben az utcai kútról hordták be vödrökben a jéghideg vizet, amit fürdéshez megmelegítettek.
Lavórban mosakodtak, s ki kellett menni az udvarba, ha a szükség szólította őket. Ez sötétben és hidegben kissé riasztó és kényelmetlen volt. Általában apja kísérte ki ilyenkor. Vize-sek voltak a régi épület falai, gyakran beázott a tető. A kislány a szülei között aludt, a bátyja pedig a konyhában egy kihúzha-tó fotelágyban. A költözéssel megszűnt az anyai nagybácsi go-noszkodása, véget ért a függés, a kiszolgáltatottság. Kati köny-nyedén megszokta az új iskolát is, mely azóta éppúgy össze-ment, mint a másik, s a hozzájuk vezető út is radikálisan meg-rövidült.
Viszont a tízemeletes házak közötti játszóterek másfajta él-ményt nyújtottak, mint a nagytétényi kertes házak. Az Al-lende- vagy a Bikás-park más volt. Ritkábban is keresték fel, mint egykori szabadságuk színterét, a közeli Vencel-kertet, ahol gyakran megfordult testvérével, s a nagy korkülönbség ellenére mindketten megtalálták itt örömeik forrását. Tetszet-tek a lánykának a vadvirágok, a mandulafácskák, jól érezte magát csavargásaik közben. Lehetett nagyokat tollasozni, lab-dázni, futkosni. Bátyja egyszer hazáig szaladt vele innen, fel-kapva őt ölébe, mikor belelépett valamibe, ami megvágta a lá-bát.
Eltűnt, beépült már ez az izgalmas domboldal, nyomokban sem maradt meg gyermekkori boldogságuk, álomviláguk tere, s mikor később a Termő utcában bérelt kis telekre igyekeztek, szomorúan szembesültek a Rózsakert környékének elváltozá-sával, s azóta pláne hogy megváltozott az egykori gumigyár környéke! Autópálya, hatalmas felüljáró határozza már meg a Dózsa György út tövét! És ez lenne a Nagytétényi út? Ez
ve-zet a kastélymúzeumhoz, mely oly romantikus érzéseket kelt az emberben? Mely megbabonáz egy letűnt kort bútoraival?
Mely elvarázsol hatalmas díszkertjével? Ez az út vezet az az-óta beszüntetett gyárépülethez, ahol szülei dolgoztak, s ahol ő is megfordult, sőt, diákmunkát is végzett? Ahonnan jó kis bu-szos kirándulásokra indultak? Ez volt a sarkon a másik trafik épülete, ahol gongót választott a copfjaiba? A Tutti-frutti, az ánizsos cipőfűző, azaz a Medvecukor, a Dunakavics, a Francia drazsé tárháza? Itt áradtak és keveredtek azok a jellegzetes, finom illatok? Itt ütötték el azt a kislányt, akivel szinte egy-idős volt akkor? S aki miatt még jobban féltették?
A mai napig ott van a kertészet, ahol annak idején kísérle-tező kedvű, újfajta gyümölcsöket, növényeket keresztezéssel létrehozó nagyapját, kit a fényképen az előbb már láthattunk, igen jól ismerték. A rengeteg fajta rózsa adta a nevét az ide-épült lakónegyednek. Középiskolásként Katiék kijártak ide paprikát magozni, míg a többi osztály vidékre ment szőlőt szüretelni, s mit csak azért bocsájtott meg osztályfőnökének, mert gyermekkori emlékei átmelegítették szívét.
A jellegzetes alakú templom, az iskola, az orvosi rendelő, a számozott keresztutcák még megvannak. Baross nagyjából megőrizte egykori képét. Jónéhány jellegzetes ház is a helyén áll. Ott húzódik az árok, s ott a hely, ahol apja és testvére meg-találták gazdag uram briftasniját, mit gondolkodás nélkül el-vittek, átnyújtottak neki, ki épphogy csak bambán elvette, nemigen mormolt semmit, meg sem köszönte, pedig a benne talált összeg hosszú hetekre kisegítette volna a családot a gondjaiból, az uraságnak meg nem hiányzott volna különö-sebben.
A buszról sokáig rálátott az ifjú lány az öreg házra, melyet alaposan elidegenítettek emlékeitől. Eltűnt a házhoz vezető beton, a kevés kis zöldség, a kis homokozó, a hinta, eltűntek a nyúlketrecek. Milyen jó volt nézni, ahogy a nyulak orra izeg-mozog, s ahogy tapsi fülük lelapul. Hosszú ideig sűrűn nőtt,
eladásra szánt fenyőcsemeték tették áthatolhatatlanná ezt a teret. Pedig ott volt az alacsony ablak, melyen néha ki szokott mászni Kati, ki már megint kislány, most huppan épp a nagy-bácsi lekerített kertrészébe, s talán ez a legnagyobb rosszaság, mire képes. Úgy érzi, egy másik létbe, egy különös világba csöppen, tilosban jár. S már mászik is vissza. Nem tesz felfede-zőutat. Pedig eszébe jut a gyurma, melyet nagy kincsnek tar-tott, s amit kint felejtett a nagybátyja által bitorolt kertben – hol szülei dolgoztak még munka után – a régi kis áztató me-dence szélén, s valahogy nyoma veszett.
– Felszívta a nap. – hallja anyja szelíd magyarázatát, s bár érzi, hogy valami más van a háttérben, mégis szó nélkül tudo-másul veszi a tényt, s fájóan lemond gyurmájáról.
A felnőtt hölgy nem buszozik már erre. Így szerencsére nem látja, hogy az ismerős házak falai össze vannak firkálva, vagy hogy műkörmös és videotéka áll az egykori közért he-lyén, és a fantasy, a graffiti uralja a homlokzatot. Az nem bántaná, hogy látványpékség van az iskolához közeli trafik helyén, ahol téli fagyit lehetett vásárolni. Az már jobban fájna, hogy a mesés hangzású Lehel utca sarokháza „I love Anikó” és egyéb firkákkal van ellátva. A gyermeki fantázia azt gondol-ta, hogy ez az utca egyenesen az Északi-sarkhoz vezet, hisz szeles volt, s hideg leheletet árasztott. Vagy csak képzelte?
Oly könnyen ellenőrizhető lett volna, helyes-e a teóriája, de nem próbálta ki Katica, izgalmasabb volt ezt a mítoszt dédel-getni, táplálni. No, ezekkel a firkálmányokkal a legenda oda!
A műholdtérképen észreveszi, milyen ostoba! Mármint a kor, mely jobban mocskol, mint József Attila vagy Radnóti idejé-ben.
Ez volt a kocsma? Igen. A lépcsőn mintha most is ott ülne kevés kis pénzét megolvasva Remmel bácsi, kinek alakja ösz-szeolvad emlékezetében Bumbák Peti bácsiéval, ki az első arra járó ismerőst azonnal megszólítja:
– Édesssapám, aggyá’ márr egy ciggarretát!
Amikor még a Vencel-kert egyfajta Éden volt Katica számá-ra, a pillangók hona, s az olajfák érdekes termését lehetett itt szopogatni, az édes mandulákat lehetett a köveken könnyedén feltörni, a magból ékszert csiszolni, akkor még a Dunában is nyugodtan lehetett fürdeni. Katalin elgyalogol néha még a Duna-parton Budafokra, vagy Budafokról Nagytéténybe, s lát-ja a változást. A töltést, a bicikli utat, a megszűnt gyárakat, a Duna szürke vizét. De jó figyelni a sirályokat, s néhány kacsa is feltűnik. Néha kagylókat, csigákat is gyűjt. Figyeli az elha-nyagolt partot, s elgondolkodik. Itt fürödtünk? Itt napoz-tunk? A naplemente mégis széppé varázsolja a környéket, a víz sodró árja pedig békéssé teszi szívét.