Fülemben muzsikál az erdő, hisz olykor zeng a szél, miköz-ben panaszosan, fájdalmasan, vagy éppen vidáman, dicseked-ve, máskor meg gúnyosan csicseregnek, füttyögnek, ricsajoz-nak a madarak. Néha mintha kikacagnáricsajoz-nak az erdőlakók, oly-kor meg ellenséget látnak a létterükbe behatolóban, így szá-mon kérően vagy méltatlankodva felcsattannak, ha birtoku-kon járunk, de előfordul, hogy kíváncsian leskelődnek az em-berre.
Tandori Dezsőhöz hasonlóan én is hallom, milyen a „Lom-bos ágak szívverése". Az erdőben, a fák között vagyok igazán én. Szívesen hallgatom Babits őszi tücskét, s néha én is úgy érzem, hogy a lelkem dalát zengi a fűszálak közt megbújva. Én is magammal hoztam gyermekkoromból Szabó Lőrinc tücsök-zenéjének hangulatát, mely képes újra és újra el- és kiragadni a monoton városi környezetből. A vaáli erdőben cseperedett lelki rokonom, a kis Vajda János menedékét keresem én is út-jaimon a nagyváros zaja elől. Én is szeretek itt, egy karnyúj-tásnyira, A tölyek alatt megpihenni, mint Arany János. Sze-retek a Margitszigeten sétálni, kilesni a fürge mókusok tevé-kenységét, megérezni a régi idők szelét, és szinte hallom Jókai vagy Krúdy sóhaját. Sőt, mintha látnám a séta közben csóko-lózó József Attilát, ki örül a lágy röptű lomboknak, s elmereng a polgári áron enyhült gondokon.
Valamennyi erdőben otthon érzem magam, valamennyi fa látványa megérint, s ha erdei talajt ér a lábam, egyszerre meg-változik a hangulatom, jóleső érzés fog el, megérint a függet-lenség, a szabadság érzése, könnyebben lélegzem, könnyebbé válok, öröm járja át a szívem és valódi békesség. Egyszerűvé válik minden, kinyílnak az érzékszerveim, fogékonyabb leszek a világra. Megtapasztalom az igazi, természetes létet. Elhagy-va az erdei ösvényeket pedig magammal hozom a
vágyako-zást, a mihamarabbi visszatérés reményét.
Az erdő számomra nem az eltévelyedés, hanem a magamra találás helyszíne. Egy erdő sem lehet olyan átláthatatlan, kiis-merhetetlen, félelmetes vagy sötét, veszélyt rejtő vagy akadá-lyokat támasztó, mint az emberi viszonyok, a mindennapi nor-mák, lehetőségek. Ez Dante óta semmit nem változott, legfel-jebb romlott. Időutazást kínál a fák tömege: visszasegít egy ősibb és egyszerűbb létformához, mely könnyebben megélhe-tő, a testünknek és a lelkünknek, az idegrendszerünknek is el-fogadhatóbb, ideálisabb. Ebben a természetességben feleslege-sek a pózok, nincs szükség eleganciára, nem hatásos a gőg, az ámítás. Nem a divat diktál, hanem az ésszerűség, a praktikus-ság. Szükség van persze itt is alkalmazkodásra. De jóval egy-szerűbbek a szabályok.
Az erdő élete, változása szembesít minket saját mulandósá-gunkkal. Ritmusát figyelve egyszerűbb elfogadni és megélni saját életünk alakulását. Fái közt járva, oda vissza-visszatérve könnyebb alkalmazkodni az időjárás változásaihoz, könnyebb szélsőségeit is megélni. Fantasztikus érzés újra és újra – ha csak egy rövid időre is – részévé válni. Azonnal befogad, s igaz, csak vendégként élem meg közegét, elfelejtkezem átme-netiségemről, nagyon is otthonosnak érzem a környezetet, nem érzem magam feszélyezve, így kötetlenül, a felfedezés örömével, kíváncsi gyermekként deríthetem fel világát. Úgy érzem magam, mint egy tapasztalatlan, de kíváncsi őzike.
Csak ő igazán és egyfolytában otthon van itt, míg én csak egy kevéske időre látok az ő szemével, s csak a felvillanó empáti-ám éreztet meg velem már a kis setesuta szempáti-ámára is nyilván-való dolgokat.
Az elődeinkkel feltehetően közös, hasonló élmény néhány pillanatra azt az érzést kelti bennünk, hogy részesei vagyunk az örökkévalóságnak, már átéltünk ilyesmit, s úgy élünk meg egy-egy pillanatot, mintha örökké birtokolhatnánk a megta-pasztalt szépségeket, nyugalmat, így szerencsésnek,
gazdag-nak és boldoggazdag-nak, sebezhetetlennek érezhetjük magunkat.
Pedig mennyire ki vagyunk szolgáltatva a természet kénye-kedvének! Az erdő még fényes nappal is hihetetlen gyorsa-sággal megtéveszt, félelmetes nyikordulással jelzi, hogy a kor-hadás, a szél nagyobb úr nálunk, rafinált csapdáinkat pedig könnyen felülmúlják a vastag avar- vagy hótakaró alatt rejtő-ző veszélyek, de móresre taníthatnak minket a sárrétegek, vagy a gördeszkává alakuló gallyak, makkok is. Megálljt pa-rancsolhat, vérünket követelheti egy-egy áthatolhatatlan bo-zót, kificamíthat biztonságunkból egy-egy kő, útferdület.
Ide nekem Petőfi fenyvesekkel vadregényes táját, legyen az a zordon Kárpátok, vagy a Tarnai-pihenő környéke! Megérint persze az Alföld szépsége is, csak szabad vándorként járhassak arra, egy időre azonosulhassak a természet vadvirágával! Ne egy cserépben kelljen József Attila módjára szemlélnem a be-teges, kínlódó, sárgult füvet. Tapasztalhassam meg Mont Blanc örök havát, és Vajda Jánossal szemben valódi csöndes-séget érezzen a szívem. Bánthat a nap, a szél, a fagy, érezzem a természet szenvedélyét, s akkor az enyém lecsendesül. A hegyvidék, a mező, a patak, a fakopáncs ütemes zaja, a kipat-tanó rügy reményt keltő látványa, mindaz, ami a természet-ben érezhető, tapasztalható, állandó nyugtot adjon azáltal, hogy sűrűn magával ragad, s átengedhetem magam csáberejé-nek!
Ha nem mesterséges vagy mesterkélt, így a józan észnek és a természetes kényelemnek nem ellentmondó, a lelket nem el-szomorító és a testet nem megnyomorító, az emberségünket nem levetkőzni kényszerítő közegbe, hanem egy eredetibb környezetbe – az erdőbe – kerülök, hirtelen egyszerűséggel eszmélek, s megérzem a puszta lét örömét. Olyan egyszerű át-adni magunkat ennek az ösztönös életfolyamnak, s annyira jó önfeledtnek, sztoikus bölcsnek érezni magunkat anélkül, hogy mélyebben elgondolkodnánk, vagy rezignáltakká válnánk!
Ilyenkor nem kell az arany középutat keresnünk, nem kell
de-rűt, optimizmust magunkra erőltetnünk, mert magától értető-dik minden. Nem kell mozdulatainkat sem koordinálni, magá-tól helyreáll az egyensúly, akaratlagos szándék nélkül megte-remtődik a harmónia bennünk és körülöttünk.
Mindennapjainkban szimbolikusan Sziszüphosz fáradalmas és küzdelmes hegyi útját másszuk, de legtöbbször csak a kí-nokkal kövezett, meredeken felfele tartó, nehezen áthatolható ösvényen. Valahogy hiányzik a visszafelé tartó út pihentető, megbékéltető nyugalma, mely a beletörődést szüli az elkerül-hetetlenbe, és mégis küzdelemre sarkall.
Ha belépek az erdő csendjébe, akkor ugyan barangoló le-szek, mint Babits, de nem leszek borongó. Bambának fogom bánatom érezni, így nem fogok hosszasan borongani rajta, hisz a susogó levelek együtt érzően megérintenek, megsimíta-nak, a lágy szellő pedig messze viszi majd borús gondolatfosz-lányaimat.
Legszívesebben mindig úton lennék. Közben tapasztalnék, ismerkednék, máskor meg aszkétaságomnak, magányossá-gomnak örülnék. Nyughatatlan és örök vándorként tudnék csak nyugodt és kiegyensúlyozott, igazán elégedett és boldog ember lenni. Bolygó hollandiságom, romantikus szenvedélyes-ségem nem lenne akadálya megnyugvásomnak, s igazi bölccsé csak az úton megszerzett ismeretek tennének.
Csongorként kergetném álomszerű, körvonalazatlan, illé-kony vágyaimat, s fáradozásomat biztos siker koronázná. Uta-kat keresünk, építünk a boldoguláshoz, pedig sokszor elég len-ne nyitott szívvel körbenézni. Az utak adottak, felkínálkoznak a maguk természetességével, s ilyenkor bármelyiket választ-juk, jó fele vezet, egy igazibb, normálisabb lét irányába.
A minket kísérő csacsogó patak csobogása, vagy ahogy a szél udvarol játékosan a virágoknak, akár az avarban, a bok-rokban keresgélő kis állatok neszezése, a közeli vagy távolabbi zajok, zörgések mind az erdő muzsikájához tartoznak, s a szfé-rák zenéjéhez hasonlóan bűbájt rejtenek, elveszejtik a
halan-dót a mesterkélt világ számára, s megnyerik a természetesség elvakult hívének.
A zenében meg kell teremteni a harmóniát, a természetben, az erdőben viszont ez eleve adott. A vízesés, a méhecskék, az ég dörrenései mind egy-egy jól megkomponált, szenvedélyes rapszódia hangján szólnak.
Az eleredő eső cseppjeinek hangja, a leguruló kövek kop-panása, ritmusváltása mind érdekesebbé teszik a hangzást. A mordulások bizarrá színezhetik a hatást. A gyanús, hirtelenül beállt csönd figyelmet követel, a hatásszünet akár hamarosan bekövetkező félelmetes viharról, veszélyről árulkodhat. Egy-egy roppanó gally, reccsenő ág, huppanó makk vagy csikordu-ló jég újabb szócsikordu-lót vagy kánont kínál a hallgatónak, a termé-szetjárónak.
Ha Mikszáth Kopereczky bárójának lehetett udvari zeneka-ra, bár muzsikusai a kiszáradt tó közepén ücsörögtek általában egy kis, bokáig érő zöld pocsolyában, akkor én is magaménak mondhatok sok-sok zenészt, így még a bárónál is gazdagabb-nak érezhetem magam. Az én zenekarom sokszínűbb, hatal-masabb teret tölt be, s a kuruttyoláson kívül megszámlálhatat-lanul sokféle tevékenység van a repertoárjukon.
Ha felhangzik a szép kilátásban gyönyörködve az állatok nyakába akasztott kolomp vagy csengő hangja, valamint az őket kordában tartó kutyák ugatása, egy picit mintha vissza-mennénk az időben, s valamennyire együvé válunk Illyés Gyula pusztáinak népével. Megnyugtató a tanya, a falu közel-sége, biztonsága, és csak meghittebbé teszi erdei tartózkodá-sunkat a távolról odahangzó harang zúgása.
Megzavarhatja persze az idilli harmóniát például egy moto-ros fűrész hangja, mely nemcsak a fa életét vághatja derékba, de kihatással lehet az erdő élővilágára, s nem természetjáró városlakóként is közvetve mindannyiunk életére.
Bizony ki vagyunk szolgáltatva a féktelen széllökések,
vil-lámlások hangerejének, pusztításának, ezzel is azt hangsúlyoz-za a természet, hogy mennyire kicsik, sebezhetőek, könnyen megsemmisíthetőek vagyunk, s ezzel folyamatosan számol-junk! Odafigyeléssel, hálás elfogadással szívünkben lépjünk az erdei hangszíntérre, s ne változtassuk azt hadszíntérré!
Ahogy Babitsot megragadta a kis őszi tücsök muzsikája, s tudatában összemosódott kettejük zenéje, lelke, úgy én is el-szakíthatatlanul részese és része vagyok az erdők, hegyek, ré-tek összhangzatának. Ahogy ő a kiinduló- és végpontja saját magának, úgy az erdő az én igazi kiindulásom és valódi végcé-lom, alfám és ómegám, s általa úgy érezhetem, hogy a bezárt-ságból ki-, korlátaimtól pedig megszabadultam. Kiszökött nemcsak vágyam, hanem testem is a természetbe, hisz még idejében megfogadtam Rousseau és a józan ész tanácsát, s nem fogok csalódni, hisz minden körülmények között szép-nek, érdekesnek fogom látni az erdő életét, meg fogom hallani a pianissimóban eljátszott dallamait is! Az erdő szerelmese-ként várom, átélem majd a noktürnöket, melyek úgy fogom érezni, nekem szólnak.
Requiem fog a tisztásokon tudatomban halkan felcsendülni a tarvágás, az ésszerűtlen irtás láttán. Viszont patetico, azaz pátosszal gondolok most és ezután is vissza az erdei élmé-nyekre, a bennem ott rögzült dallam- és hangulatívekre. Kifi-nomulttá tették hallásomat a bokrok, a lombok, a vadon zörre-nései, csörrezörre-nései, szisszenései. Még inkább zenebaráttá tett egy-egy mező zümmögő kórusa, s mind ugyanazt idézi: nem-csak Puccini Pillangókisasszonyának hangulatát, hanem a megnyugvó, lecsendesülő vagy örvendezve szenvedélyessé és hevültebbé váló szív dobbanását, melybe rég hallott ringató dallama vegyül.
Az ember a természet ritmikájára ráhangolódva, az évsza-kok, a fák, a növényzet változását megtapasztalva Gyönyvi-rágtól lombhullásig – a táj átformálódását egyre nagyobb szakértelemmel vagy bölcsességgel vizsgálva is –
meglepőd-het. Váratlan variánsokat, szokatlan fordulatokat – kiszámít-hatatlan tempó- és dallamváltásokat – képes produkálni a né-pes, változatos és változó zenekar, melynek sokszor inkognitó-ban marad ugyan néhány tagja, máskor viszont kiválik.
A karmester személye gyakran változik: legtöbbször a fel-színformáló tényezők közül kerül ki. Néha pihen a pálcája, hagyja, hogy a zenészek kicsit gyakorolgassanak, próbálgas-sák, esetleg fitogtassák erejüket, vagy hogy ők is lazítsanak.
Nagyon tág a zenekari próbatér. A hallgató sincs székhez, azaz rönkhöz vagy röghöz kötve, hisz szabadon járhat-kelhet, sza-badnak érezheti magát egy kis időre, melyet magának és ma-gára szán. Egy kimeríthetetlenül sokszínű dalszínházba vál-tott végtelenített bérletet.
Ha a szépségeket kíváncsian befogadó, a természetre hall-gató vendég, és nem az élővilág dolgaiba durván beavatkozó, azt a saját céljaira kisajátító tulajdonos szemével nézelődünk, akkor nem válunk süketté a fülbemászó dallamokra és a mé-lyebb harmóniák felfogására sem. Ha ez megvalósul, akkor csak vallomásom – és nem a természet – utolsó akkordjai csendülnek fel.