Ki a korlátokat nem tagadja, s a pillanatot meg nem ragad-ja, gátjai csak szaporodnak, s ellenáll ölelő karodnak. Ha mó-dodban állna változtatni, a világot nemcsak kárhoztatni, irányt adni a patak sodrásának, a saját életed folyásának, könnyebben megértenéd a létezés titkát, el tudnád hagyni a létkalitkát. Jancsi nagy köveket görget, Panni szomorú film-kockákat pörget. Egymásba úsznak a felvételek, összemosód-nak az észrevételek.
– Rám szakad mostanság a gond, a bánat, az elfogadhatat-lan dolgokra nincsen magyarázat, nincs bocsánat. Szorítom az öklöm, az égnek is rázom, kiver a hideg veríték, fázom. El-fogadhatná, mit nyújtok, hisz ha kell, a világra sújtok, számít-hatna még rám, úgy érzem, nem késő, most még jobban lá-tom, mindkettőnk mily’ mérhetetlenül esendő. Aggodalom szorítja szívem, csikordul a lélek, de most is ugyanúgy men-nék utána, bár. félek. Követném a gazban, a szúrós csipkebo-korban, csúsznék a hegyoldalban egyre lejjebb, ha már nem kapaszkodhatom meg valahol feljebb. Felszakad belőlem az el-nyomott sóhaj, kiszalad a számon a még ki nem szabadított szóraj, üldöznek az elkergethetetlen rémek, majd bevillannak a saválló fémek: a Rám-szakadék létráit, korlátjait látom, s már csak a szememet, nem a számat tátom. – ez jár Panni fe-jében, s belerúg a kidőlt, útját keresztező fába, miközben ütemre jár a lába, mely csak a múlt emlékképeiben mozdul, a jelen tudatában a vészharang kondul.
Pannira rászakad a féltés, máris felhasad egy emlékrés, mindhiába a viszonylagos megértés, hisz hatósugarán túl nin-csen egyetértés. Szeretné feleleveníteni az egykori békét, új-ra és újúj-ra átélni a pillanatokúj-ra beteljesült boldogság emlékét, az egykori hitet, hogy boldog lehet, a hozzá szegődött és csa-lárddá lett reményt, a béklyókat elvető, felszabadító erényt.
Most is békét áraszt a Rám, melynek varázsát Panni to-vábbra is csak emlékeiből szabadítja rám, s a múltban csak tessék-lássék morog, miközben hallja, hogy a víz csorog, a pa-tak csobog, s hogy emberi hangokat is hordoz a szél, míg a szakadék fájó titkokat mesél.
– Hát mára mindenki a Rám-szakadékot választotta? Ked-velt szurdokomat a „vadnép” elárasztotta? De hisz egyirányú!
Miért jönnek hát szembe? Mi jogon hatolnak személyes te-rembe? – szakad ki Panniból.
Bármikor élesen fel tudja idézni az őt ért egykori érzékszer-vi hatásokat, az akkor eszébe ötlő gondolatokat: gyönyörűnek találja a fényeket, örül, hogy bőségesen ontja a forrás a vizet, s rendkívül elégedett!
Már majdnem a Rám-hegyen járnak Jancsival, mikor újra zajokat hallanak. Elhelyezkednek, boldogan körbenéznek, fel-készítik szívüket és lelküket a szépre, a békességre, s várják, hogy elhaljanak a hangok. Ehelyett nem sokkal később egy egész csapat tűnik fel nagyrészt hófehérbe öltözötten: a nők ruhában, szoknyában, sokuk városi cipőben. Mindez nem tű-nik praktikusnak még egy kisebb környékbeli sétához sem a fenti kilátók között, s ez a megjelenés itt, a jelzés nélküli „tek-nőben” már önmagában is szokatlan.
Janiék először sajnálják, hogy ezek a furcsa lények ide „té-vedtek"... Kissé zokon veszik, hogy megzavarják nyugalmukat, kellemesen magányos együttlétüket, de hirtelen nem minden-napi események részeseivé válnak, s a történések furcsasága által érdekesnek tűnik számukra minden. Kizárulnak az „ide-genek” által átformált jelen valóságából, mintha egyszerre két különböző síkon léteznének velük, annak ellenére, hogy egy időben és egy helyen élik meg, igaz, másképp, ami most kö-vetkezik.
Panniék nagy meglepetésére pillanatok alatt innen-onnan előkerülnek a sámándobok, a csörgők. Az egyik fehér ruhás jövevény mindeközben vékony kis ágacskákból apró keresztet
rögtönöz, s elhelyezi a jellegzetes – rovás írásos, címeres – kö-vön.
Valamiféle időutazás részesei lesznek mindannyian, akik most a Rám-hegyen tartózkodnak, kiszakadnak a jelen korlá-tai közül, különösen akkor, mikor váratlanul és szokatlanul éles, erős hangon az egyik asszony minden érzékelhető előké-szület nélkül nekiáll énekelni, s dalával megszólítja, megidézi, miközben magán érzi a fényt, valamint a jelen lévő egyéb ter-mészeti erőket. Panniék nem voltak beavatottak, így felkészül-tek sem lehetfelkészül-tek mindarra, aminek tanúivá váltak. Az ének-hangját kieresztő nő ezután áldást kér a varázslatos erővel bí-ró, életenergiát sugárzó természettől, miközben – kitárt ka-rokkal átlényegülve, a fényre hangolódva – átszellemülnek Ja-niék szeme láttára mindannyian, méghozzá igen mélyen. Ala-posan elrévednek, s egyértelmű lesz Panni és Jani számára, hogy a „betolakodók” – bár most ők érzik magukat annak – könnyű, egyben gyönyörűségesen szép pillanatokat élnek meg.
Máshogy, intenzívebben élvezik a nap erejét, mint ők. Érzik a hegyek szellemeinek jelenlétét, akikkel láthatóan bensősé-ges, szoros a kapcsolatuk. Ösztönösen összébb állnak a múltat megelevenítő, valóságos, mégis valószerűtlennek tűnő alakok, mintha valami mágnes vonzaná őket egymáshoz, s közösen el-énekelnek még két dalt, meg sem beszélik, melyik következ-zen. Új életre keltik a regösöket a medvét szólongató sámán-ének által. Egyre csak zeng a lélek, zeng a szó, így áldást érez-nek az elragadtatottak a fényből, a napból, majd szó nélkül, szinte varázsütésre összeszedelőzködnek, s újabb transzcen-dens élmények felé indulnak boldog könnyedséggel, s feltöl-tődve. Nem a turistaösvényeket tapodják, ők külön utakat jár-nak, nem érzik az időkorlátokat, át tudják törni az evilág és a túlvilág közti gátakat, az emberek és a szellemek közegét, így jelzetlen ösvényeikkel párhuzamosan a nyitott szív, a szaba-dabb lélek útjait keresgélik.
– Zeng a lélek, zeng a szó, zeng a szeretet, hejhó! – még most is ott zeng a közösen elkurjantott, vissza-visszatérő, élet-igenlő két szótag. Nemcsak Panniék dobhártyája rezeg, szinte a mellkasukban dübörög a „Hejhó!".
A madarakat ugyan kissé megzavarja mindez, de átengedik a terepet, elnémulnak egy időre. A társaság távozása után las-san visszarendeződik minden. Fel kell ugyan még dolgozni, amit átéltek, de igazán élvezik most már egyedüllétüket Jan-csiék, s átérzik azt, amiért ők ide jöttek: a hegyek megnyugta-tó ölelését, a zöld lombok és egymás szívverését. Itt van a föld csakrája, s minden földöntúlit elutasítva is igazán ide szaba-dulhat, itt aztán megnyugvásra találhat a felzaklatott lélek.
Ha a jelen fenyegetettségében Panni sok akadályt lát is, be-villanhat tudatába nemcsak a Sors által felállított, hanem a Rám-szakadékbeli néhány korlát is. Fojtogathatja őt a Sors nyakörve, csak azért sem lesz Panni összetörve, s ha az Élet alaposan meggyötörte, s ha néha félre is söpörte, a már elmúl-tat olykor visszaidézte, s a fájdalmat csak véletlenül tetézte.
– Hiányzik a rám-hegyi nyugalom, ahogy a furcsán megélt, mégis derűs pillanatokat uralom! Ha a bú helyett a felhőtlen békesség szállna meg. Ha áthidalható lenne minden szaka-dék, mely fölött átkelve sem lábam, sem lelkem nem remeg!
Ha csak a Rám jelenne meg a közelben szakadékként, s ha az életet a bánat nem dúsítaná adalékként. Ha nem tipornának újra és újra a porba, ha a lét nem volna csorba. Talán elhes-segethetem egy kis időre ezt a fura jelenést felidézve bánatom, de a gondterhelt helyzetet ezzel meg nem oldhatom, ehhez bi-zony kevés puszta akaratom. – sóhajt fel merengve, a Sors korlátjai között céltalanul kerengve Panni, miközben indulna tova, követné Jancsit, de hova?...
A korlátokat tagadd meg, míg nem késő, a pillanatokat ra-gadd meg, s ha kéznél a véső, faragd ki a fából a vágyott jövőt, öleld meg, szorítsd és gyámolítsad őt!
A manézson túl
Múlattam ugyan az időt eleget, de igazán soha nem mulat-tam, míg másokat mulattatmulat-tam, jómagam rengeteget mulasz-tottam. Bolondot játszottak velem. forgószélben próbáltam áll-ni helyemen. / Nay nevetség, hoy nem vétettem / többet, mint vétettek nekem. Ha nem is mulasztottam el a bajokat, egyetlen-egyszer sem mulasztottam el a mulattatást. De hányszor. sok minden mást!
Egyszer elmúlik a világ dicsősége, ám múlhatatlan az em-ber dőresége. Elefánt voltam, jámbor és szegény, / hűvös és bölcs vizeket ittam én, / a dombon álltam s ormányommal ott / megsímogattam a holdat, a napot. Most is a porondon állok.
Cirkusz az egész világ, idomításra vár! Ha kell, két lábra állok, de görnyedve guggolok, ha senkit sem látok. Felállok a bajból, vagy visszaroskadok? Ki kicsoda? Kin csattan az ostor? Elti-porva érezheti magát, ki az ormótlan, megfékezhetetlen csor-da útjában áll. Olykor vak és néma, máskor hangosan tülköl, s feléd döfi agyarát, de ha boldogulni kívánsz, mindehhez jó ké-pet vágsz.
Bohócorr nélkül, púderezetlen arccal hagyjuk, hogy kika-cagjanak, ahelyett hogy inkább mi magunk kacagnánk vagy kacagtatnánk. Ha olyasmibe ütjük, mibe nem kéne, s megpöc-kölik piros orrunk, tán felkopik az állunk, de látszólag nevetve talpra állunk.
Ha trombitába fújod őszintén, mit érzel, ha megtalálod a keresett harmóniát, többé nem várnak tőled vidám melódiát.
Ha nemcsak a külsőségeket nézed, s könnyedben megjelenik a tükörképem, lehull majd az álarc, hiába a sminked. Ha szomo-rú szemedbe nézek, megértem, hogy az arcodon a szívek, vagy a körülölelő csillagok miről beszélnek.
Ha eltorzult hangszered a torzzá vált világban, de még ke-resed a megfelelő hangot a beléd táplált memóriádban, s ha
észreveszi más is, mi lakozik benned, akkor nincsen még oly nagy baj, lecsukhatod szemed. Hisz folytatják a dalod, szorítja más a trombitád, irányítja a szelepet, megszólaltatja lelkeddel egyesült tölcséredet.
Hogy ki kivel azonos, az még tisztázatlan, s igaz, most lel-kem: ember – mennyem odavan, / szörnyű fülekkel leyezem magam, de az elefánt mellett a bohóc is bennem van, s a cir-kuszi kellékek egyre szaporodnak.
(A dőlt betűs idézetek József Attila: Ime, hát megleltem ha-zámat és a Medáliák c. költeményéből valók.)