Hánykódom. Magamban, s a világban. Vagy tán fordítva.
Lehet, hogy nemesnek tűnik hullámzó – tán gyengülő – erejű harcom, de most megfutamodom. Nem szégyellem. A legrövi-debb úton szeretnék partot érni. Ja, hogy már ott vagyok?
Minden nézőpont kérdése! Sóderhalmok, derékig vízben már-tózó fák kísérik utam. Halmozódó terhek, létiszap. S már fo-galmazódik is bennem a kérdés:
– Törzs vayok-e, vay már csak torzsa?
S végigáramlik bennem a felismerés: torzsalkodnak körü-löttem. A varjak, a sirályok is összekapnak egy-egy falaton.
Jobbra kiüresedett gyárak, elhagyott, kihasználatlan telepek.
Kissé bizarr a töltésen való járás. Fel-felbukkan néha egy-egy hozzám hasonló magányos figura, de olyan, mintha itt felej-tettek volna minket, mintha ide nem illő, ritkaságszámba me-nő egyének volnánk. Hisz nekem is.
– Kristály patakvíz folydogál Gyémántos medrü ereimben.
Megállok. Itt vagyok egy lépcsősor alján, magamban, len-dületes sétámat megszakítva, most már ráérősen, elgondol-kodva, kimenekítve magam a teendőim közül, melyek valószí-nűleg nem várnak meg, csak egyre halmozódnak. A Duna partján, a budai oldalon szemlélődöm. Szemben a Csepel-szi-get – a Szabadkikötő, az Ófalu, a Gyártelep – élete zajlik. Egy-re jobban munkálódik bennem valami, s újra megszólít, kiszól belőlem Valaki:
– Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Október végi, ködös idő telepszik rám. Szürkés a víztömeg, barátságtalanok a sötétlő kövek, de valahogy mégis beszéde-sek. Egyre közvetlenebbnek tűnnek, már nemcsak a habokkal feleselnek, hozzám is locsognak. Egy sirály ácsorog még
min-dig az uszadékon. Egy gondtalan potyautas! Edmin-dig – ha nehe-zen is – lépést tartottam, versenyeztem vele a parton. Semmit nem tett a győzelemért, s nem is tudta, hogy vetélytársnak te-kintem. Kissé gyorsan sodorta a vízár Budafok felé, most azonban hagyom, hogy elússzon. Ahogy meglátom az uszá-lyon és a hajókon rakodókat, már nem sietős, így magamat is, gondolataimat is szabadjára engedem, miközben állást és he-lyet foglalok.
Persze egyre csak József Attilát idézik elém a gyenge kis hullámok. Mintha most is az ő hangját hallanám:
– Ha tested fázik, lelkem Rád adom.
Még nem fázom, hisz a magam elől való sietős menekülé-sem, valamint a vágy, hogy az áradatnál sebesebben haladhas-sak, felhevített.
– Én soha, soha nem nyugodtam, Mindig, mindig csak futottam.
Újabban én sem nyugszom, egyre harcolok az idővel, mely-ről nem akarok tudomást venni, mégis kellemetlenkedik, hajt, így én is hajtom magam, majd megunva, fellázadva kizárom a kattogást, a ketyegést, s próbálom lecsendesíteni zűrös szívem vágyát, türelmet áradoztatni, érzelmi villámokat hárítani. De hiába utasítom el az órát, a percet, jobban befolyásolja létem az idő, mint valaha. Próbálok versenyt futni a mutatókkal, mint az előbb a Dunával. Úgy hárítok, hogy bumerángként visszaüt rám a nyugtalanság, s én magam is gyakran békétlen-né válok, háborgok.
– Örökkön fájdalmas az ember. Hogy milyen Jó volna je-yet szerezni és elutazni Önmagunkhoz.
... És jó volna szembenézni magunkkal, s nemcsak a felszín-re pillantani, hanem merészen a mélységekben kutakodni, bármily zavaros is, amit látunk, s bármennyire rideg, kelle-metlen tapintású, amibe nyúlhatunk! Csak az a baj, hogy.
– Leülepszik, nem illan el bajom.
Meg aztán nagyon nehéz szembesülni a jelennel, a múlttal sem könnyű, hát még a jövővel!
– Idegünk rángó háló,
vergődik benn’ a mult sikos hala.
És sokszor saját magunk csomózzuk a hálót magunk köré, melyben vergődünk, s pilinszkys módon magunkat is, és egy-mást is megsebezzük közben, pedig ha ügyesen, ösztöneinkre hagyatkozva ficánkolódnánk, felszabadultan kivethetnénk magunkat a szákból, visszatalálhatnánk önmagunkhoz, éltető közegünkhöz. Amúgy nem is kéne szövögetni ezt a merítő-hálót, sőt, el is úszhatnánk mellette, ügyesen ellavírozhatnánk.
És néha sodródhatnánk az árral is, nem kellene állandóan erőltetni a szemben tempózást!
– ...ne csatlakozz a hadhoz.
És ha olykor szabadabban szárnyalva, sirályként, csak néha-néha felvijjogva, de időnként elpihenve kihasználnánk a kedvező áramlatokat?
– Az elmultba szemem tétován tekint Ey percre csak! Üldözi a jelen, Nem pihenhet régi emlékeken.
Persze. De nem sok különbség van. Egybefolyik a múlt, a jelen és a jövendő, egyszerre élem meg valamennyit, érzem, mit élhetett meg – pedig csak fényképekről ismerem – nagy-anyám, kinek génjeit tagadhatatlanul és talán a leghatáro-zottabban hordozom, ki ugyanúgy egyedül nevelte gyermeke-it, ki réges-rég egy láda fenekén egyengeti hátát, s kinek túl korán elhasználódott a szíve igyekezetében, mert ugyanúgy mosta mások szennyesét, mint a „haszontalan” szabadszállási Mama.
Érzem, hogy mit gondolnának a világról most ezek a gyer-mekek: nagybátyáim, kik közül az egyiket nem is ismertem, mert meghalt a háborúban, vagy a másik, ki már elnyugodott, de szatirikusan szemlélné mindezt; vagy hogy tárná
tehetetle-nül szét kezeit néhai nagynéném, s hallom, ahogy nagyokat fújtatna hozzá. És látom, milyen nehezen éli meg ezt az ellehe-tetlenült világot az apám. És ne feledkezzünk meg rólam, ma-gamról, aki a leghitelesebben tapasztalom meg a valót, a saját tudatom, könnyen felsebezhető lelkem, húsom által!
– Bírom vonszolni Időtlenségem igáját.
Igen, én is huzigálom, néha löködöm, máskor igavonóként meg-meglendítem a terhet, s nemcsak azt, mit kiszabtak rám, hanem valahogy hagyom, hogy tovább púpozzák, s magam is rakodok rá. Csak.
– Hová kell mennem? Nem enyhít a Távol. Lelkem elröppen a Végtelenbe. Tele váyakkal zokog a lelkem. Tépd ki szívem kérges rejtekéből / Tompa dalok árnyékéletét.
Ha szétfoszlatom az árnyat, ha nem a zavarosban halászok, talán nem siklik ki kezem közül a múlt, mielőtt értelmezném.
Nem csusszan ki a jelen, hanem megélem, elégedetten szemlé-lem. Nem csúszik ki tán markomból a jövő sem, ha nem gör-csösen markolászom, csak egyszerű határozottsággal nyúlok érte. Legfeljebb kicsit meggyorsítom lépteim, hogy ne suhan-jon könnyedén el mellettem, mint az uszadék! Vagy.
– Eyedül fogok én állni a világon. Külön világot alkotok magam. születtem, elveyültem és kiváltam. Idegen, messzi bolygó minden ember, / Kinek csak váya, álma, gondja van.
De talán nem is kell elkülönülni. Ha kitaszít, be is tud fo-gadni ez a villoni világ!
– De ezt a világot kinőttük mi már.
Ha így van, akkor egy lehetőségünk van: fölé kell maga-sodni! Tán ezért vágyom a hegyekbe, ezért kívánkozom a ma-gaslatokra!
– Ó, jaj azoknak, akik
Nem másszák meg a magasságokat
S úy kerülik szavamat, mint a szakadékot.
Néha valóban könnyebb volna körbekerülni a tornyosuló akadályokat.
– Hol a tiszta szavak nem dadognak, El innen, végre, a magasba föl!
S ahol a lelkek megérintik az eget, ott már nincs is szükség szavakra! Tisztán csak a létezés az egyszerű szabály, ösztönö-sen megértjük a természet üzenetét, magunktól ráhangoló-dunk az időtlen békesség hullámhosszára. Ott.
– Kinyúló nyelvvel lóg az értelem.
De ha felérsz, ha megtisztulsz, újjászületve térhetsz vissza, s egy ideig.
– Erdő vay, ifju lombos, ezredéves, Mely éjenként vad titkokat susog.
Ilyenkor szavakat formálsz, s bár mindez nehezen érthető.
– ...nincs jogod befogni a szádat, Ameddig csak foszlik belőle a szó.
Talán meg tudom kötni a magam különbékéjét a világgal, mint Szabó Lőrinc, s melyre képtelen volt „drága Attilánk", ki egyfolytában itt kísért körülöttem, s formálja ajakam, alakítja gondolataim, befolyásolja tudatom, s kit – sajnos – egyre job-ban megértek. Nem is tudom, még mindig nem döntöttem el, hogy ő szól-e belőlem, vagy én magam, s mivel sokszor fájón átérzem, mit ő, így elfogadom az ő szavait, hisz tökéletesen ki-fejezik, mi bennem munkál.
– Ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent.
Az is érdekes, miért idézi ez a zavaros szürke víztömeg a szabadságot és a végtelent számomra. A Duna is egy meghatá-rozott mederben folyik, mint az életem, s bár azt sugallja, hogy akkor is itt fog folyni, mikor én már nem pihenhetek meg a partján, valahogy ő sem tűnik örökkévalónak. Tán én is kiléphetek medremből, ha túlcsordul bennem a vágy, a
fájda-lom.
– A mindenséggel mérd magad!
Így aztán végképp eltörpülök, fölrepülnék, sodródok, kívül-ről szemlélődöm, levetkezném a világot, ha már magamból nem tudok kivetkőzni. Eszmélek.
– ...de most már késő, / most látom, milyen óriás ő!
Az anyám, a világmindenség. Anyám a mindent jelentette hónapokon át, s ezt a mindenséget keressük később évtizede-ken át. Aztán.
– Vas-öltönyben előttem áll A szomorú, néma halál.
Majd megkérem.
– Halál, terítsd rám köntösöd, hisz fázom.
Kicsit megborzongok, de egyelőre csak a hűvös szellő le-gyint meg, ideje már felállni, mozogni, odébb sétálni. Egyetér-tően bólogatnak a fák. Én meg.
– ...halkabban hallgatok a csöndnél.
Megindulok. Szemből felbukkan egy-egy futó.
– Plakátarcú emberek rohannak.
Önző, múlékony lények vagyunk, akár köszönhetnénk is egymásnak! Helyettem a pulzusszámlálóra néznek, állítanak egyet az mp3-on, hogy ne kelljen szembenézniük velem, ne kelljen szembesülniük mulandóságukkal. Hogy ne legyen lel-kifurdalásuk, hogy ne tükröződjön a.
– ...láy bánat a szememben.
Mely a sajátjuk is. Hogy ne kelljen szót fogadniuk.
– Tenyeremre tettem a lelkem:
Nézd meg, milyen szép százlátó üveg!
Elfordulnak. Átnéznek rajtam. Mit érdekli őket a kaleidosz-kópom! Egyszerűbb így! Fásult közönnyel zárjuk ki, akit csak tudunk! Hisz.
– Ki verné föl lelkünkből a lelket?
Mi magunk elnémultunk, miközben kizártuk a többieket a magunk által teremtett álvilágból. Rendben van, jó ez így?
– ... ne hadd motyognom félszegül hoy élni kell és nem lehet.
Úgyis magamban akartam maradni magammal. Nem is ér-tem, mi bajom. Talán, hogy lejárt a lopott időm. Talán, hogy távolodom a vízparttól. Hogy lejárt a madáchi sétaóra, hogy küzdök, pedig nem igazán bízom a változásban. De.
– Amíg a világ ily veszett, én irgalmas leszek magamhoz.
S hogy mire várhatnék? Hát például arra, hogy bár a tél közelít felénk, majd.
– Pattantsd ki a szíved, elő a rüyekkel – A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!
Tavaszig pedig a sóhaj, a pára. Gőzölög a lázas test, füstö-lög a kémény, az ember, aztán parttalanul sétál, él, parttalan vitát, küzdelmet folytat ott, hol egy kis időre elmenekülve a zavarosból a séta kedvéért abbahagyta.
Hamar sötétedik.
– A félhomály is nyöszörög.
Estére pedig.
– ...elfárad bennem a fájdalom, elalszik, mint a yermek s én is véle.
(A dőlt betűs szavak, mondatok, sorok József Attila költe-ményeiből valók.)