Harmadik szelekció: szakképzés és/vagy felsőoktatás

A tradicionális hazai intézményrendszer harmadik szelekciós pontja az érett-ségi után következett. A tanulók jelentkezhettek valamely felsőoktatási intéz-ménybe, bekapcsolódhattak a szakmai érettségijüknek megfelelő technikuskép-zésbe (a technikusképzés után is elkezdhették a felsőoktatási tanulmányaikat) vagy beléphettek a szakmunkásképző intézményekben külön csoportban szer-vezett, érettségizettek számára kínált szakmaszerzésbe, illetve értelemszerűen kiléphettek a munkaerőpiacra is. A jellemző arányokat tekintve az evidens két út az elhelyezkedés, illetve a felsőoktatás volt (Fónai, Nagy, Veressné, 2008).

A technikusképzés egyrészt viszonylag kevés képzési irányra volt jellemző, másrészt csupán egy évvel eltolta az elhelyezkedés vagy a felsőoktatásba lépés idejét, így szerepe a felsőoktatás kibővülésével értelemszerűen fokozatosan csökkent (Benedek, 2003). Az érettségi utáni szakmunkásképzés azok számára kínált szakmatanulási lehetőséget, akik gimnáziumba jártak (ott leérettségiztek vagy nem), és szakmát szerettek volna tanulni. Ez az út tehát a tizennégy éves korban bekövetkezett pályaválasztás korlátozottan érvényesülő korrekcióját je-lentette.

A közelmúlt és a jelen rendszere az érettségi után szintén négy továbblé-pési utat kínál:

 a szakmai végzettség nélküli munkába állást,

 az érettségi utáni szakképzést,

 a felsőfokú szakképzést és

 a felsőoktatást.

A tanuló az érettségi után, mivel tizennyolc éves korban teljesíti a tankö-telezettségét, elvileg kiléphet a közoktatásból, és munkába állhat. A mai mun-kaerő-piaci helyzetben azonban ez elhanyagolható arányú, a tanuló érdekelt is a továbblépésben, hiszen az állam a közoktatás részeként „ingyenesen” bizto-sítja számára nappali típusú képzésben az első szakma megszerzését. Az 1999-es törvénymódosítás az ingyen1999-esen nyújtott szolgáltatásokat kiterj1999-esztette a má-sodik szakmai végzettség megszerzésére is, ezt azonban 2005-ben felmenő rendszerben a szakmai szervezetek kérése ellenére (Cséfalvai, 2006) törölték (kivéve a fogyatékossággal élők képzése), majd e szabályozási irányt vitték to-vább az új jogszabályok. A párhuzamos szakközépiskolai képzést az új jogsza-bályok felmenő rendszerben vezetik be, így a korábbi szajogsza-bályok szerinti gya-korlat él tovább jelenleg is.

Azoknak, akik a középiskola elvégzése után nem szerezték meg az érettsé-git, lehetőségük van nappali rendszerben bekapcsolódni a szakiskolák érettségit nem igénylő, szakmai végzettséget kínáló képzéseibe is.

Az érettségizők az életpálya talán legfontosabb döntésének tartják az érett-ségi utáni továbblépést. A szakképzést nyújtó intézmények legnagyobb ver-senytársa e ponton egyértelműen a felsőoktatás. A verseny élességét alapvetően növelte a felsőoktatás képzési kapacitásának és szolgáltatási irányainak jelen-tős, a kilencvenes évek közepétől egyre gyorsuló ütemű bővülése. E folyamat tíz év után megtorpant, majd a válság és a 2011 utáni változások hatására eny-hén csökkenő tendenciát mutat.

Miután a diploma megszerzése a társadalmi presztízs szempontjából az ál-talánosan elfogadott értékrend szerint kiemelkedő fontosságú, ezért ha valaki-nek lehetősége van bekapcsolódni a felsőoktatásba, bizonyosan meg is teszi azt.

A kérdés csupán az, hogy mikor: a középfokú szakképzettség megszerzése előtt vagy után. E kérdés értelemszerűen azok számára vetődik fel elsősorban, akik szakközépiskolában szereztek érettségit. Akik gimnáziumban érettségiztek, legfeljebb akkor fordulnak az érettségi utáni középfokú végzettséget adó szak-képzés felé, ha nem sikerült vagy nincs esélyük bekapcsolódni a felsőoktatásba (Velkey, 2007).

Bár az értékrend átalakulóban van, még ma is inkább az a vélekedés jel-lemző, hogy a legrosszabb főiskola is többet ér, mint bármely középfokú szak-képesítés. A felvételizők között a továbblépés döntésének meghozatalakor ke-vésbé jelenik meg a felsőoktatási diploma hasznosságának és elismertségének kérdése. Ellenben a jelentkezés sorrendjében a keresett képzési irányban szol-gáltatást nyújtó felsőoktatási intézmények presztízse fontos szempont. Miután a tanulók továbblépési szándékaira vonatkozó adatgyűjtések nem állnak ren-delkezésre (ilyen adatok automatikusan nem is képződnek), a továbbtanulási adatok pedig nem rögzítik az érintett előéletét, ezért saját korábbi kutatásaim során intézmények vezetőivel készített interjúkban elhangzott továbbtanulási tapasztalati irányokra, adatokra hivatkozhatom csupán.

 A gimnáziumi képzésben (vagy felsőoktatás-orientált szakképzésben) érettségit szerzők ötven-száz százaléka folytatja a felsőoktatásban a tanul-mányait. A nagy szóródás az intézmények közötti érdemi keresettségbeli különbségre utal, vagyis abban a szakirodalom szerint is (Csapó, 2008a;

Hermann, 2008) lényegesen kisebb az intézményi tevékenység (hozzá-adott érték) szerepe, mint a tanulók társadalmi összetételéből, családi hát-teréből következő eltérés hatása. Azok közül, akik nem jutnak be a felső-oktatásba, a többség az érettségi utáni szakképzés alapítványi vagy ma-gánintézményeit választja, és nyelvi, gazdasági, pénzügyi, idegenforgalmi irányban lép tovább, általában megtartva a felsőoktatásba történő későbbi továbblépés opcióját. Ennek egyik fontos indoka a tanulói jogviszony (és ahhoz kötődő szociális juttatások, kedvezmények) megtartása, a másik pe-dig olyan hasznos tudás megszerzése (pl. idegen nyelv), ami a későbbi fel-vételi sikerességének esélyét növeli. Miután azonban a fő cél a felsőokta-tási felvételi, az első év második felének végén a jelentkezők legalább har-mada kimarad a képzésből (növelve a lemorzsolódók statisztikai arányát).

 Ha az intézmény többcélú, tehát van gimnáziumi képzése és kínál érettségi utáni szakképzést is, a gimnáziumi érettségit szerző szakképzésbe tovább-lépők közel harmada ─ ragaszkodva megszokott és ismert intézményéhez

─ helyben marad. Azon tanulók pedig, akik nem akarnak belépni a felső-oktatásba, választhatják a magán-, alapítványi vagy egyéb szakképző in-tézmények külső jelentkezők számára is nyitott szakmai képzéseit.

 A párhuzamos művészeti képzésben részt vevők elvileg a tizenkettedik év-folyam elvégzése után tehetnek érettségit, majd a tizenharmadik évév-folyam elvégzése után kaphatnak szakmai végzettséget igazoló oklevelet. A tanu-lók már az érettségi után továbbléphetnek a felsőoktatásba, miután azon-ban egy évvel később szakmai végzettséget is szerezhetnek, a többség csak ezt követően lép. A szakirányú továbbtanulási esélyeket nagyban befolyá-solja a művészeti irány. A képző- és iparművészeti képzések esetében a legtehetségesebb tanulók (tíz-tizenöt százalék) már az érettségi után meg-kísérlik a bekerülést az egyetemre, amire a hatalmas túljelentkezés miatt kevés az esély, így a szakmai végzettség megszerzése után ismét próbál-koznak. A nagyobb felvételi esélyt jelentő főiskolai képzésekre általában csak a szakmai végzettség megszerzése után jelentkeznek. A zeneművé-szeti képzés magasabb továbbtanulási arányt mutat. Az akadémiai/egye-temi továbblépés itt is közvetlenül az érettségi után jellemző, az egyéb fő-iskolai irányok csak a tizenharmadik évfolyam elvégzését követően. A ma-gas óraszámterhelés és a közismereti tantárgyak egyenletesebb elosztása miatt néhány iskola úgy szervezi a képzést, hogy csak a tizenharmadik év végén tesznek érettségit a növendékek, áttételesen tehát itt is megjelenik a tanulók megtartásának szándéka.

 A szakképzési évfolyamot is indító szakközépiskolák számára, ha keve-sebb tanuló marad a szakképző szakaszban, a felsőoktatás komoly konku-renciát jelent, így a szakképzés elindítása érdekében létkérdés a már meg-szerzett tanulók megtartása. Ezért az intézmények igyekeznek minél több szakmai tartalmat levinni az általánosan képző szakaszba, hiszen a tanulók megőrzése lényegesen könnyebb, ha az érettségi után egy évvel már meg-szerezhető a szakmai végzettség. A kétéves szakképzések többségénél ügyes szervezéssel és az előírások „rugalmas értelmezésével” ez el is ér-hető. Ebben az esetben az intézmény a jogszabályi kiskapukat kihasználva lényegében (a művészeti párhuzamos képzéshez hasonló módon) párhuza-mos szakképzést folytat. A tizenharmadik év helyben történő elvégzése ekkor evidens érdeke a tanulónak is, ezért az érettségi évében sokszor nem is jelentkeznek továbbtanulásra, így felvétel esetén nem kell halasztást kér-niük. Több felsőoktatási intézmény ki is zárja ezt a lehetőséget. A tanulók megtartási aránya ebben az esetben eléri vagy megközelíti a száz százalé-kot.

 Nagyobb intézmények tömegesebb szakközépiskolai képzésében – külö-nösen akkor, ha a felsőoktatás nem jelent érdemi konkurenciát a szakkép-zés számára – a már megszerzett tanulók megtartása érdekében nem fel-tétlenül szükséges a szakképzési szakasz időtartamának radikális csökken-tése, ugyanakkor bizonyos szakmai tartalmakat levisznek az általánosan képző szakaszba. Ezek az intézmények a más szakképzési irányhoz tartozó saját és a külső (gimnáziumok, más szakközépiskolák) jelentkezők

szá-mára gyakran indítanak külön csoportba szervezett, teljes képzési időt át-fogó szakképzési csoportot is, ami lehetővé teszi egyes elméleti órák ösz-szevont szervezését, vagyis a költségek csökkentését. E képzések esetén a saját tanulók megtartási aránya általában hetven százalék fölötti. A külön csoportba szervezetten induló szakképző osztály tanulóinak közel egyhar-mada a saját intézményből, tíz-húsz százaléka más szakképző intézmé-nyekből, közel fele pedig gimnáziumokból érkezik.

 Azon intézmények, amelyek külső tanulók befogadása nélkül nem tudná-nak racionálisan szervezett szakképző csoportot indítani, az általánosan képző szakaszban valóban csak orientálnak és megalapozzák a szakmavá-lasztást, konkrét képzési tartalmakat alig visznek le, hiszen közös csoport-ban kell oktatniuk a saját és a kívülről jelentkezett tanulókat. A korlátozot-tan levitt szakmai tartalmak ismételt megkorlátozot-tanulása alól általában felmentést adnak saját tanulóiknak. A saját tanuló megőrzése, röghöz kötése ekkor csak korlátozottan lehetséges, így általában ötven-hetvenöt százalékuk marad az intézményben, amit többcélú intézmény esetén más saját intéz-ményi képzésről (más szakképzés, gimnázium) átjelentkezők, illetve más intézményekből (szakképző, gimnázium) érkezők egészítenek ki.

 A felsőoktatás a legkomolyabb konkurenciát a jogszabályi előírások sze-rint legkevesebb hároméves szakképzést igénylő egészségügyi képzések számára jelenti. A szigorú szakmai előírások levitt tartalom esetén is két és fél éves szakképző szakaszt kívánnak, ami nyilván nem versenyképes a hároméves főiskolai (BA, BSC) képzéssel.

A saját tanulók minél nagyobb arányban történő megtartása tehát a szak-középiskolákban evidens intézményi érdek. Így az intézmények egyrészt igye-keznek kizárni a konkurens szakképző iskolák ajánlatainak megjelenését, sőt a felsőoktatás közvetlen kampányát is, másrészt egyáltalán nem érdekeltek a szé-les körű szakmai alapozásban és orientációban.

6. táblázat. A tizenhét és tizenkilenc éves korosztály megoszlása intézménytí-pus szerint (saját becslés, 2010─2011)

Intézmény, státusz 17 éves korosztály (%) 19 éves korosztály (%)

Általános iskola 1 -

Szakiskola 24 10

Speciális szakiskola 2 1

Gimnázium 35 7

Szakközépiskola 37 24

Felsőoktatás - 32

Munkaerőpiac 1 26

A felsőfokú szakképzés korábbi rendszere nem jelentett érdemi konkuren-ciát az érettségi utáni szakképzés számára (6. táblázat). Céljából következően (ami a gyakorlati tudást igénylő szakokon az alapképzés gyakorlatorientált megalapozását jelenti) inkább erősítette a szakképzés szerepét, támogatta azt a modellt, mely a felsőoktatási alapképzésbe való bekapcsolódás előtt szakmai végzettség megszerzését jelentette. A felsőfokú szakképzés – a felsőoktatási intézmények között is egyre élesebben zajló verseny miatt – elsősorban a

ki-sebb tradícióval rendelkező, kevésbé keresett, hagyományosan főiskolai kép-zést nyújtó intézmények számára jelentett lehetőséget a hallgatók bevonására az alapképzésbe. Az új szabályok a középfokú szakképzés konkurenseként megjelenő felsőfokú szakképzéssel szemben a felsőoktatás rendszerébe szoro-sabban illeszkedő gyakorlatorientált képzéseket erősítik.

IV. AZ ISKOLARENDSZERŰ SZAKKÉPZÉS