A rendszer újratársadalmasításának értelmezése

A sorolt hat pont és az abban foglalt társadalomszervezési elvek történeti oldal-ról közelítve arra is utalnak, hogy a jelen felé közeledve a gazdasági racionalitás egyre érzékenyebbé válik a társadalmi szempontokra. Mintha a társadalom ér-dekei fokozatosan beépülnének a gazdasági jellegű döntésekbe. Nemcsak azt láthatjuk tehát, hogy miként válik egyre differenciáltabbá a gazdaságorientált megközelítés, hanem azt is, hogy a szoros értelemben vett gazdaságon kívüli társadalmi tevékenységek – Luhmann kategóriáit használva: a gazdasági al-rendszeren kívüli alrendszerek, azok közül is kiemelten a szociális rendszer – miként hatnak vissza a gazdasági alrendszer működésére. A fentebb sorolt hat pont mindegyike más-más oldalról, de olyan társadalmi tényezők fontosságát hangsúlyozza, melyek éppen nem a gazdasági szempontú leegyszerűsítés tár-sadalmi folyamatokat romboló hatásait erősítik, hanem fordítva, a gazdaság le-egyszerűsítő logikájától idegen társadalmi szempontok gazdasági teljesítményt növelő hatásait igazolják.

Mindaz, amit – az iménti elemzésekre hivatkozva – a gazdasági alrendszer oldaláról a fejlődés társadalmi (oktatási) feltételeiként megfogalmaztunk, Luhmann elmélete alapján a többi rendszerszerűen működő alrendszerre (pél-dául közigazgatás, politika, tudomány) vonatkozóan – lényegében azonos hi-vatkozással – is megfogalmazható.

Elméleti konstrukciója alapján mind Habermas, mind Luhmann, mind Bourdieu egyetért azzal az állítással, hogy a modern társadalmak rendszerszerű

szerveződésének evidens következményeként egy sor társadalmi újratermelő-dési zavar (pszichopatológiák, devianciák, mentális betegségek, elmagányoso-dás, társadalmi kirekesztés, destruktív szubkultúrák, értékvesztés, jövőtlenség stb.) figyelhető meg. Habermas logikájában ez a rendszer életvilágot gyarma-tosító hatása, ami az életvilág „lázadását” kényszeríti ki (Habermas, 1994).

Bourdieu elsősorban az újratermelés mechanizmusaival foglalkozik, és megle-hetősen szkeptikus az érdemi változtatást illetően, egyes munkáiban azonban Habermashoz némiképp hasonlóan az öntudatra ébredés és a társadalmi hely-zettől elvonatkoztatott tiszta szerepek mentén képzeli el az egyenlőtlenségek újratermelődésének korlátozását. Luhmann-nál az elkülönült racionalitások kö-zötti összhang megteremtésének kérdése fogalmazódik meg (Pokol, 1988), ami önmagában is társadalmi zavarokat okozó jelenségek meglétére utal.

Ez utóbbi kérdésre az egyik válasz valamely alrendszernek a kiegyenlítés célzott szerepkörét ellátó speciális alrendszerként való értelmezése lehetne, mely kívülről szabályozza, irányítja az alrendszerek vitáit, versenyét. Ezt a sze-repkört többen az államnak tulajdonítanák, ami rendre felsejlik az állam szere-pének erősítését célzó hatalmi elgondolásokban is. A formálisan semleges ál-lam mögött azonban – annak lényegéből következően – automatikusan megje-lennek a politika hatalmi szempontjai, ami nem kiegyenlít és összerendez, ha-nem saját racionalitása, vagyis hatalmi érdekei szerint szervezi a világot. Így ─ bár szerepkörénél fogva a konfliktusok kezelésére képes lehet ─ az „összeren-dezés” bizonyosan nem semleges vagy szimmetrikus lesz, hanem az államot irányító politika konkrét céljait, érdekeit érvényesítő.

Luhmann e megközelítést elutasítva a spontán rendeződés modelljének ki-dolgozásával válaszol saját kérdésfelvetésére. Eszerint az egyes alrendszerek hiperérzékennyé válva a külső környezet reakcióira a kölcsönös korlátozás ré-vén önmaguktól összerendeződnek. E gondolatot továbbfejlesztve Willke az alrendszerek önkorlátozásáról értekezik, amit a további alrendszerekre vonat-koztatott romboló hatásuk érzékelése vált ki egyfajta önreflexió eredményeként (Pokol, 1988).

Megítélésem szerint e mozzanatok mindegyike egyszerre érvényesül a gyakorlatban, vagyis az újratermelési zavarok valóban növelik a társadalom ér-zékenységét, és egyúttal segítik az öntudatra ébredést is, ami az érdekek artiku-lációjában és a káros jelenségek korlátozására, megváltoztatására való tudatos törekvésben jelenik meg, másként fogalmazva egyfajta lázadásban. A lázadás azonban csak akkor válhat eredményessé, ha a változtatás igénye megpróbál beépülni az alrendszerekbe, és belülről kényszeríti ki azok érzékennyé válását az adott problémakörre, ami sikeres végrehajtás esetén kívülről az egyes alrend-szerek önkorlátozásaként, illetve az alrendalrend-szerek (közöttük a szociális rendszer vagy életvilág) közötti konfliktusok spontán rendeződéseként tűnik fel.

Ezt az összetett folyamatot összefoglalóan a rendszer újratársadalmasítá-sának nevezem, ami alatt egyszerre értem a luhmanni társadalmi alrendszerek mindegyikét korlátozó kölcsönös egymásra hatást, a habermasi életvilág kom-munikatív szempontjainak megjelenését a gazdasági és a hatalmi, politikai rendszerben, továbbá Bourdieu tiszta szerepeinek hatásait az egyenlőtlenségek újratermelésének korlátozásában.

Az újratársadalmasítás párhuzamosan zajló, tudatos társadalmi kezdemé-nyezések, cselekvések együttes következménye. Ugyanakkor nem egy előre el-határozott, kitalált program vagy terv, hanem konkrét problémákra adott társa-dalmi önvédelmi reakciók együttese. Így nem kívülről, nem felülről szervezett, hanem spontán módon évtizedek óta zajló folyamat. Miután az újratársadalma-sítás a rendszertípusú folyamatok következményeire adott társadalmi válasz, hatásai egyaránt megjelennek a szervezet és az intézményrendszerek átalakulá-sában, működési mechanizmusuk finomodáátalakulá-sában, az érdekartikulációt, érdek-érvényesítést segítő, illetve a konfliktusok kezelését, az egyetértés létrehozását lehetővé tevő szerveződések kibomlásában, az egyeztetési eljárások szervezetté válásában és intézményesülésében.

Így az újratársadalmasítás megjelenéseként értelmezem többek között a közfinanszírozott szolgáltatások körének bővülését, a szubszidiaritás elvének egyre szélesebb körben való érvényesülését, a civil aktivitás növekedését, a ci-vilek hálózatba szerveződését, közös fellépését és a partnerség elvének általá-nossá válását. Az érdekegyeztetés egyre szélesebb körben kiépült intézményes formái és a neokorporációk szintén e jelenségek közé sorolhatók, miként a non-profit szervezetek, szemlélet és gyakorlat elterjedése a nem vagy csak részben közfinanszírozott, ám a széles közösség számára fontos (köz)szolgáltatások szervezésében. A decentralizáció szinte minden alrendszert átható jelensége is felfogható a társadalmi részvételt segítő folyamatként, az önigazgatás, önkor-mányzatiság kiteljesedése pedig már önmagában is a társadalom beleszólását eredményezi a döntéshozatalba akár politikai, akár a közszolgáltatások szerve-zésével, akár a gazdasági környezet alakításával kapcsolatos maga a döntés. A demokratikus hatalomgyakorlás elterjedése, a hatalom működését ellenőrizni, felügyelni hivatott szerveződések és intézmények kiteljesedése szintén e listát gazdagítja, és kiemelten igaz ez a közvetlen demokrácia eszközeinek egyre szé-lesebb körben történő alkalmazására. A gazdaság érdekvédelmi és -képviseleti szerveinek megerősödése vagy a klaszterek, szövetkezetek, hálózatos kapcso-latok szerepének növekedése a gazdasági alrendszer társadalmi jelenségekkel kapcsolatos érzékenységének egyértelmű növekedésére utal. A lokális érdek gazdasági összefogást segítő egyre határozottabb artikulálása, a gazdasági raci-onalitást korlátozó értékorientált piaci, gazdasági döntések terjedése pedig már annak direkt megjelenése. Végül a fenntarthatóság elve, általánossá válása és érvényesítésének egyre szélesebb körben megjelenő igénye egyértelműen a rendszerszerű szemléletnek, a rövid távú, leegyszerűsítő, sajátérdek-alapú meg-közelítésnek a kritikáját jelenti, vagyis a rendszer újratársadalmasításának igé-nyeként értelmezhető.

Az újratársadalmasítás fentebb bevezetett értelmezésével összhangban ér-vel a kritikai társadalomelmélet képviselője, Zizek is, amikor – vállaltan ideo-logikus megközelítéssel – azt állítja, hogy „minden olyan vívmányt, amit ma az emberi szabadsággal és a liberális demokráciával kapcsolunk össze (szak-szervezetek, egyetemes választójog, a szabad közoktatás, a sajtószabadság stb.) az alacsonyabb osztályok küzdöttek ki hosszú és fáradságos munkával” (Zizek,

209, 34.). Ezek azok a tényezők, amelyek az állam működését szabályozó de-mokratikus intézmények révén a kapitalizmus korlátok közé szorítását eredmé-nyezik.

Miközben tehát a kapitalista társadalmak a rendszer további funkcionális differenciálódása következtében egyre nagyobb komplexitásúvá váltak (Pokol, 1989), az elkülönült alrendszerek, a szervezet és az intézményrendszerek kö-zötti kapcsolatok, az együttműködés és kommunikáció nemcsak egyre bonyo-lultabb, hanem egyúttal finomabb hangolású is lett, továbbá lényegesen meg-nőtt a rendszer egészének, valamint egyes részelemeinek is az érzékenysége az okozott társadalmi problémák és az egyéb rendszerterületeket érintő működési zavarok felismerésére és kezelésére. A habermasi kritikai tradíciót követő Zizek érvelése itt válik el élesen a szabadpiacra hivatkozó közgazdaságtani lo-gikától és az azzal rokon önszabályzó, önkorlátozó rendszert tételező Luhmann és Willke gondolatirányától. Szerinte ugyanis az egyes alrendszerek korlát-ázása az elnyomott társadalmi csoportok (elméleti alapon közelítve a luhmanni szociális rendszer) lázadásának az eredménye, így az alrendszerek önkorláto-zása és érzékenységének növekedése legfeljebb a hatalom megtartását célzó technikaként, a fennálló egyenlőtlenségi rendszer lényegének megőrzéseként értelmezhető. Megítélésem szerint azonban ez az osztályharcos megközelítés lényegesen kisebb eredményességgel lenne képes az újratársadalmasítást segí-teni. Az újratársadalmasítás ugyanis éppen azért sikeres, mert a szociális rend-szer (életvilág) mindennapi gyakorlatán keresztül fokozatosan beépül az egyes alrendszerek belső szabályozóiba. Nem legyőzi, vagy korlátozza a lázadás eredményeként azokat, és nem is önkorlátozza saját magát a konfliktusok, mű-ködési zavarok romboló hatásainak elkerülése miatti egyfajta megvilágosodás eredményeként, hanem valóban újratársadalmasítja az elkülönült alrendszerek mindegyikét, így a teljes rendszert is.

Az intézményes oktatás esetében a rendszer komplexitásának növekedése és a funkcionális differenciálódás az egyre kiterjedtebbé váló feladatkörök for-májában jelenik meg, az újratársadalmasítás pedig a közfinanszírozásba vont szolgáltatási területek lényeges bővülését eredményezi, miközben az oktató-nevelő munka is lényegesen differenciáltabbá, többek között például a tanulók pszichés jellemzőire és szociális hátterére is érzékenyebbé válik. A megnöve-kedett érzékenység és figyelem a képzés szervezésében személyre szabott eljá-rásokat eredményez. Az egyedi eljárások a szereplők közötti kapcsolatokat, kommunikációt személyessé teszik, így csökken a szabályozottság szerepe, ol-dódik a szabályok merevsége, a hangsúly a konkrét tudástartalmak, ismeretek megszerzéséről a képességek fejlesztésére, közöttük a tanulási képességekére helyeződik át. A leegyszerűsítő célszerűség tárgyiasult szemléletének megha-ladásaként tehát megjelenik és egyre jellemzőbbé válik a személyiség-köz-pontú, társadalmi hatásokra is érzékeny, a kognitív tudással szemben a kompe-tenciákat előtérbe helyező megközelítés.