Hosszúéveken át dolgoztam ügyeletes orvosként akecske
méti kórház sürgősségi osztályán.
Számolatlanul fordultak meg ezen idő alattkomolytalan, néha már-már komikus nyűgöcskévelsegítségért rohanó pá
ciensek. A rutin ilyenkorapillanatnyibosszankodássalvet
te kezdetét, majd a jóllét feletti megkönnyebbülésen való átlendülésután az emberi ostobaság végtelenségének diag
nosztizálásában értideiglenes nyugvópontra. Barátibeszél
getésekben aztán könnyes szemű nevetésekben tört elő is
mét, hogy végül a rendszerműködésének soha végetnem érő anomáliáin való hosszas hümmögésbenhaljon el. Bizonyára egyújabb összejövetelig, ahol örökkön kellemes téma a ma gát sajnáltaié együgyű,ámannál önérzetesebb napjaink hő
se.Kinek pislákoló erejéből futja arra, hogy vulkáni hevességgel vitassa a tényt: kutyabaja. Kellemes csalódás volt, mikor az élet efféle meglepetésekkelszolgált.
Hiszen mellettük megannyikeservestestiés tengernyi lel ki kín vett körül afolyosókon és akórtermekben cirkálva.
Kétségbeesettpillantások, remegő kézszorítások, elgyötört tekinteteka segítségért, melyre mindannyiszortudvaérke
zett hazugan amegnyugtató aválasz. A hordágyon fekvőnek az agónia maradt,az ajtóban toporgó szeretteinekpedig az elfogadás keserű poharánakki tudja, hányadik kortya. Mi, a pusztulására várókörül jövő-menők előírás szerint igyekez
tünk ennek és amazoknakfájdalmát a protokoll ilyen-olyan pontjai szerintienyhíteni - kemikáliák koktéljávalvagyfél
mondatoklelkifröccsével. Majd rohantunk tovább egy követ
kező efféléhez, jobb esetben tán egy bepirosodott torkú
ostobához.Közbenegyensúlyoztunk a folyosóklabirintusá banazon a keskenypallón, melyen mindannyiunknak végig kellett mennünk. A dilemmán, vajon megmaradunk-e erős és empatikus gyógyítóknak.Vagy összeomlunk azőrjítő teher alatt, netán kővé dermesztjük szívünket minden érzésre, s organikusgépekkéválunkfémmel ésvegyszerrel a kézben.
Nem akadttöbb választás,ha valaki nema kilépés mellett döntött. Hi-zen szünet nélküljöttek a bugyuták, az erőszako sak, az öntudatosak, s számolatlanuláradtak a sebesültek, a szenvedők,amenthetetlenek. S velük nem ritkán a halál, mely bizonyos időés szám után a hozzáleginkább illő társat hívta előmindenkiből, érzéketlen adminisztrátorrá téve a hivatá sábanmégolybigottan hívőt is.Sokszorkiszámíthatóan, más kor váratlanul ölelte magához az elmúlás az ágyakon megfordulókat és kiterítetteket. De szembe kellettnézni az zal is, mikor a lét és a nemlét közöttdöntések sora hangzott és végeztetett el. Amikor a szakmaésaz eskü parancsa sze rint azonnalhatároznikellett, ám a jónak tűnő válaszhelyte
lennek bizonyult, vagy mindenracionális várakozásellenére semsegített. Ennek érzéseirőlmakulátlanőszinteséggel so sem beszélt senki, tánszándék esetén sem lehetett volna mit mondani. A hétköznapokbanmindenkinek kialakulta maga rituáléja, mit kifelé mutatott. Tudhattákháta kollégák, mikö vetkezik egy-egyvégzetes eset után. Ám hogy a magányában kimithordozott, s alegbensőbb szobájában súgott vagy táj -tékzott-e az a visszhang, csaksejteni lehetett.
Énsem tudtam elkerülnimindezt. Megleltemhát a magam protokolljátkülönfelkészülésnélkül, ahalál általánosságá valkörülvéve.
Lezajlott a szükséges eljárás az élet peremén billegő szá mára, asszisztensek gyűrűjében, gépek garmadátfelvonul tatva. Minden hiába, enneka történetnek már végevolt. A
felismerés és a beletörődésután kezdődött a következő fá zis.Lekapcsolták azimmár lélektelen húsdarabról, amit kel lett, majd felkészítettékaz osztályról való elszállításra. Monoton mozdulatokkal,érzelemmentesen,széprendbenhaladt a fo
lyamat, ahogy az egykórházi sürgősségi osztályhoz illik. Már épp letakarták volna a testet, mikor halkan odaszóltam a füg gönyön belül lévőknek: Kérem, hagyjanak magamra pár per cig! - összenéztek, nem értettéka szándékom. Némi zavart követően egyedülmaradtamazágy mellett. Álltam,néztem az élettelen arcot. Pár pillanat múltán kibukott az ajkaimon:
Sajnálom, hogy nemtudtam segíteni. Megtettem, ami atudá sombóltelt -majda kétlecsukottszem közé egykis kereszt formát rajzoltamazujjaimmal.Összekulcsoltam a kezem, el mondtam egy rövidimát, majd a Miatyánkot.
- Nővér, kérem!- húztam el a függönyt. Asürgés-forgás szünetelt, azasszisztencia kevés diszkréciót mutatva ott állt szoborrá meredve a túloldalon. Döbbent arccal néztek rám.
- Rokona volt? Barátja, vagy ismerőse? - szólalt meg egyi kükkérdőn.- Nem. Csak egy rámbízott ember.
Innentől ez lett rituálémmá. Esztendőkön át ehhez folya modtam, ha egy beteg meghalt akezeimközött. Akollégák tudomásul vették. Nem dicsértek érte, nem szóltak meg mi atta, hallgattak, mintha nemis tudtakvolna róla. Ám mielőtt elvittek volna egy-egy lélektelennéválttestetaz osztályról, rendreegy hang nélkül kettesben hagytakvele. Az első ese
tet követően nemkellett kérnem sem annak tanúit, sem a más műszakban dolgozókat. Ha ügyeltem, a protokoll részévé vált mindez,melyre aztán ügyet sem vetettek, foglalkoztaka töb
bi bentlévővel. Magam sem vártam el, hogy bárhogyan viszo nyuljanak ehhez.Visszavonultam az osztály zsúfoltságából párpercre, hogyketten lehessünk - az elhunytról és a gyó
gyítójáról szólt ezenidő. Smindenekelőtt az isteni kegyelem ről, mely lelket lehelte pár pillanatnyiburokba.
Tíz év telt elazelsőbúcsúrituálém óta. Egyik este - mi sem természetesebb - újra táncbahívott a halál valakit - Valakit.
Minden ment a maga útján: gépek lekapcsolása, eszközök összeszedése, előkészítés az elszállításra, majd indulás bár milyenmás dologra. Magam is megtartottam a konfesszió- mat, keresztet formáltam, imát mormoltam. Belekezdtem a Miatyánkba, mire egy női hang felzavarta kábulatból: velem együttmondta a jól ismertkönyörgést. Hátrafordultam. Az egyiknővér volt az, egy a sok-sokközül. Nem különösebben vallásos, nem egyrajongó alkat, nem iskimondottan könnyű eset.Egy évtized alatt több tucatnyian hallgattak. Slám, most először csatlakozott hozzám bárki, ő is ezen egyszeri alka lommal.Késleltette a maga protokollját: akkor távozott, mi kor elhangzott az ámen. Zsebkendőmmel letöröltem arcomról az aláfolyó könnycseppeket, ahogy néztemazüres kórterem ajtaja felé.