A
fulladásoshalálelőnyeiÜresség csengett a térben. A hullámok verődésetörtemeg csupán a monoton,mindent elárasztó csendet. A fülében zú gott. Újra és újra belevetette magát a k(l)óros emlékeibe.
Úszottbennük. Egymás mellett szorosan. Egyik hossz a má sikután. Döntések ésrosszkorelhangzó mondatok. Vállrán dítások, keserves könnyektelítették ma mega me-dencét, amit minden szerdánéspéntekendélelőtt tíztől délig a ma- gáé-nak tudhatott. Ezekben az órákban csak ő voltmega víz.
Ma az emlékei is csatlakoztak.Bársenkise hívtaőket.
Mikor beleugrotta már jól megszokott hőmérsékletű klór tengerbe,érezte, hogykicsitszúra mellkasa. Lassított,meg
dörzsölte aszúrás helyét sújra folytattaaz edzést. Egyesek szerintelég unalmassport azúszás. De ő ezt mindennél job
ban élvezte. Ebben a miliőben ki tudta kapcsolni az agyát, nem kattogtak a fogaskerekek, a gondolatok, amik sosem hagyták békén. Nem kellett megfelelni senkinek, nem volt szükség különösebben semmire. Se pózra. Sebeszédre.Sem
mire. Csakő ésa víz.
Ma valahogy mégsem tudott rákoncentrálni és abenne végzett mozgásra. Nem tudtaátengedni magáta hevületnek, ahogy máskor. Amikor csak vitte egyik mozdulat a másikat.
Olyannyirabele tudta magát pör-getni, hogy olyankor sem-
midesemmi nem számított. Csak, hogylegyen tér. Víz. Csend.
Smost itt úszkáltak a vízben. Férfiak arcai. Helyszínek. Élet képek. A szentendreilámpaernyők. A teszkósmüzli.Acsilla
gok alattszeretkezés. Emberek, akik egykor jelentettekvalamit.
Akikről mindigelhitte, hogy Ő AZ! Mindigelhitte.
Ha nem ülepedettvolna csend a lelkére, beletörődve a rossz döntések okozta súlyokjelenlétébe, most zokogásban törhe tett volnaki. Az edzés kellős közepén. Eszébejutott, mikor egyszeregy iskolai úszócsapatban az öccse miatt majdnem megfulladtagyakorló medencében. Majdnema mélybe ke rültakkor is. Minden,ami rettegéssel töltiel,még ma is, fér fiakhoz kapcsolható. Medencérőlmedencére vette azakadályt.
Minden férfi, aki valahaazéletébelépett,elsőre egy gyakor
ló medencének tűnt, amibe kishíján odaveszett. Majd kiká szálódva belőlük, megszenvedve minden karcsapást és lélegzetvételt,márcsak azok, amik. Nemtöbbek, nem keve sebbek. Emberek, akiktől tanultvalamit.Tévedések,amiket átélt. Ma már csak szerethető,feledhető,maradandó idegen elmék.
Ezekaz emlékekmég mindig ott úszkálnakmélyen benne.
S ma valahogyfelszínre törtek. Mamásképp viselkednek, mint eddig.Eltemetettállapotukból kitörve a felszínre vetődtek.
Kiszámíthatatlanul törtek elő.
Felnézve az órára látta, hogyrég letelt a szokásos két óra.
De a mai ködös, esős és (há)borús szeptemberi délelőttön senkimásnak nem volt kedve lejönniaz uszodába. így senkit nem zavartmerengésbentöltött óráival. Végre senki sem szólt hozzá.Senki nem zavarta meg gondolatmenetét. A párás úszó-szemüvegen keresztül még a világ is kicsit visszavonult. Nem zavarta jelenlétével, mintha ott selenne. De akőa lába alatt mégis támaszt nyújtott. Levette hát szemvédőjét, hogyújra visszatérjen a látható,hallható, kérlelhetetlenül jelen lévővilágba.
Kint a hidegben,félig nedves hajjal sétálthazafelé. Aszél arcába sodortaaz esőt, de ő nem bánta. A Bartók Béla úton sétálva, a Duna irányábavitte az útja s leérve a rakparthoz hagyta a világnak,hogy arcát mossa hideg, párás kezével. A csuromvizes nem kifejezés. Minden módonkötődött a vízhez, és ahhoz, amit jelent.Minden formájához, ahogy meg-jelent.
Akutyátsétáltatvakaptaelegyszer egy hatalmas zápor.Hir telen jött és hevesvolt.De őcsak szaladt azesőbenhazafelé nevetve.Sosem bánta, ha elázott.
Afulladás érzése, amita kapcsolataiban rendre érzett, min dighalálfélelemmel vegyült. Lemarad valamiről. Eltelik az élet ésőcsakkívülről szemléli.Folyton keresettvalami mást.
Egyiketa másik után.Biztonságot. Figyelmet. Szeretetet.Tö
rődést.Mindent, amit csakegyférfi adhat. Smégsem voltso ha elég. Nem volt tökéletes.A fájdalom érzésemindigmegjelent.
Atökéletesség utáni vágya, azelképzelt boldogság képe ma
gával ragadta. Vitte, mint avíz. Sodorta. Habjaiba merülve egyre csak lefelé úszott-áradta lefolyóba...
Rettegés.Ha nem is mondta ki soha, de félt a férfiaktól. At
tól, amitokozhatnak.Attól, hogy irányítják, hogydöntést hoz
nak. Döntést, ami alá behajtja magát, de valójában sikítani akar.S mégis, szeretetrevá-gyott, mégis megpróbálta,újra ésújra. Sokszor. Mindig is egyférfi oldalán képzelte el magát, mindig vágyottegy oltalmazó kézre-karra-szívre...
Kapitulálni. Ez aszó járt a fejében. De afeladássosem volt opció. Sokkal inkább megszökni. De talánaz is valamifélefel
adás. Akapcsolaté. Egy lehetőségé:a boldogságra, a kínlódás
ra. Örömre.Bánatra. Akármire... Semmi semtűnt elég jónak.
Minden csakfélmegoldás. Mindigcsak a várakozás maradt neki.Amitmindig meg is unt. Sosem szórakoztatta senki sem elég jól. Elég ideig. Egyidő után mindig önmagát szórakoz-tat-ta. Egy másikférfival. Egy másik élettel. Agondolattal: az életéről, a vágyairól, a terveiről. Ezeket aztán sosem valósí-
tóttá meg. S ezekért a kis kudarcokért mindiga férfiakat hi
báztatta. Vagy az elteltidőt. Az elpocsékoltat.Sosem magát.
Önmagát soha.
Ma.Az esőben. Valahogy világossá vált saját felelőssége.
Saját hibái. Az áthárított, eltemetett, fulladásos halállal súj tott hibái.Kimeríthetetlen tárház. És most felsejlettmind. Sőt!
Tisztán látta mindet. Mintha a klórban mindettisztára mos tavolna. Nagytakarítás. Ősszel? Hát ezt is másképp csinálta, mint mások. Esőben ablakotmosni.A legjobbötlet.Sohanem lesz tiszta,de legalább ráfoghatjaaz időre, a klímaváltozás ra, a világra.
Képzeletbeli létrájáról lemászva, leült alegalsó fokra és megvárta, míg elállaz eső.Azalsólécenülve pont olyan ki csinek érezte magátmost, mint azok,akikreeddig a minden tudáspiedesztáljáról tekintett le. Kicsinek és elveszettnek.
Most kellene kapitulálni? Beolvadni? Elfogadni? Leülni. Át
gondolni.Hagyni.Hagyni,hogy megtörténjen s aztán kezel
ni. A legokosabban. A legmegfelelőbben. Vagy csak emberien.
Egyszer(űen). Nőként.Mint szuverén állam. Felelősen. Tisz tességgel.Produktívan. Növelve a GDP-t. Kegyetlen iróniával.
Maga felé. A többit másra bízva.
Tehátfeladatot talált. Most végre igazán, saját feladatot.
Teljesen belemerülni. Minden tudását ennek szentelni. Az idejétis. Az akaratát. Adacot.Adühöt.A félelmet. A kérdése
it. Akétségeit.Azérzéseit. Mindetennek. Hogyvégül csak ez maradjon. A boldogság.A kérdés csakaz: mikor kezdi??