Az égolyan színű volt,mint azokon a júliusi napokon, ami korafolyópar-ton heverésztem. Néhány bárányfelhőtleszá-
mítva semmi nem takartaelelőlema végtelenégboltot. Meg állásnélkül haladtam, magam sem tudtam, hogy mióta, de hasztalanlett volnaszámolniazidőmúlását. Egyforma nap palok követték azéjszakákat,dombokonmásztam fel-, majd le, gyönyörködtem az élénkzöldfűtakaróban megvadvirá
gokban és örültem, amikor egy-kétmadár atársamul szegő dött. Volt, hogy emberek jöttek velem szembe, olyankor egymásramosolyogtunk, mintakik ugyanazt atitkotőrzik.
Egyszer egy kislánynak szónélkül a kezébeadtamegy köze
li gyümölcsösben szedett almát, mireő azonnal elővett a tás
kájából egy kulacsot és megkínált friss vízzel. Soha nem szenvedtem hiányt semmiben. És nem voltam magányos.A legboldogabb akkor voltam, amikor egykeskeny patak ke resztezte az utamat. Megörültem, hogy a hátizsákomban rá bukkantamegyfürdőruhára. A távolban csobogást hallottam, de nem zavartammeg a társaimat. Csak boldogságot érez tem,hogymásokis ugyanazt azörömöt élik át, mint én, mi alatt ringatóztam a víz felszínén és lemostam magamról az útporát.Tudtam, hogy mennem kell tovább, ezért nemidőz
tem sokáig, megszárítkoztam, majd egy könnyű,virágmintás ruhát magamravettem éstovábbálltam.Az éjszaka közele dett. Már nem féltem a sötétségtől, megtanultam, hogy itt nem kell tartanom semmitől.Nem bántott egyetlen élőlény sem, nem leselkedett rám veszély egyik fa árnyékában sem, ezért legtöbbszörcsak felállítottam a sátramat, kényelmesenmeg
ágyaztamegy pléddeléshallgattama tücskök ciripelését.
Ezalkalommal azonban úgydöntöttem, hogy máskéntlesz.
Egytölgyerdőből értem éppenki,amikoratávolban egyta nyátláttam meg. Sietősebbre vettem a lépteimet, hogy ne túl későn zavarjam meg lakóinak nyugalmát. Faragott kerítés vette körbe abirtokot, a kapun egy felirat állt.Örömmel fo gadunk. Beléptem hátaz udvarba, mire egycirmos macska
rögtön a lábaimnál termett és zölden villogószemével beha tóan vizslatott. Felemeltemésdajkálni kezdtem,amire ő há
lás dorombolássalfelelt.
- Jöjjön csak kedveském! - nyitotta kiaz épület ajtaját egy kerek arcúasszony. -Látom, a bajszossalmármegismerke
dett,idebent vannak akölykei, de mindig elkóricálmellőlük.
No, jöjjön csak, éppen vacsorához készülődtünk.
Karomban a macskával léptem be a házba, ami belülről jó
val tágasabb és díszesebb volt, mintgondoltam. Egyfabúto rokkal berendezettétkezőbe kísért a háziasszony. Egy búbos kemencetövében három kismacs-ka heverészett. Az anyjuk, mikor meglátta őket, kiugrott a kezeimközül ésodaszaladt hozzájuk.
- Adja csak azt a zsákot, felviszemaz emeletre, ottvan a vendégszoba, könnyedénmegtaláljamajd- mosolygottrám.
- Foglaljon csak helyet,hamarosantálaloma sülthúst.
- Ahölgy biztosan szeretné előbb felfrissíteni magát ésát
öltözni, jól gondolom? - lépett beakonyhába egyhímzettin getviselő úr.
- Igen,köszönöm! - bólintottam hálásan, majd követtemaz asszonyt aszállásom irányába.
- Régótaúton van - szólalt megaz asszony együttérzően, miközbena lépcsőn felfelé haladtunk.
- Régóta -feleltem halkan.
- Remélem,megtalálja,amit keres- fordult hátra és hosszan aszemembe nézett.
- Nem tudom,hogy mit keresek. Vagy, hogy keresek-ebár
mitis - vontam meg a vállamat.- De minden nap azt kívá nom,hogybárcsak örökké barangolhatnék ezen a tájon.
Az asszonyelnevette magát.
- Megteheti azt is! De higgye el,ha megérkezik,nem akar majdtovább menni.
A kis szobábabelépve elöntötta nyugalom, szépen megve
tett ágy,éjjeliszekrény és egy mosdótálfogadott,melletteegy kancsó víz.
- Nincsenfürdőszobánk, de remélem, otthonosnak fogja ta lálni -szabadkozott gyorsana vendéglátóm.
- Ugyan! -legyintettem-Tökéletes. Köszönöm a kedves ségüket.
- Ez természetes. Odalent várjuk.
Miután kiment, leültem az ágyra és ahátizsákomban kutat tammegfelelő ruha után. A kezembe akadt egy fehér blúz meg egy térdigérő, fekete szoknya. Előszörúgy gondoltam, hogy úgy fogok festeni, mint egy kisiskolásazévnyitóünnepségen, demiután megmosakodtamés átöltöztem, nem tiltakoztam a viselet ellen. Kényelmes volt.A hajamat megfésültemésló
farokba kötöttem,majd csatlakoztam a háziakhoz.
- Ó,milyen csinos! - dicsért megaz úr, mikor meglátott. - Üljöncsak ide hozzánk, és meséljen, mialatt falatozunk!
- Bizony, ez afizetség, amit kérünk -tette hozzá azasszony.
- Nem is tudom,hogy hol kezdjem - tétováztam, miközben szedtem a gőzölgőételekből.
- Talán az elején - bátorított a házigazda.
- Arrasajnos nem emlékszem - vallottambeőszintén.- De örülök, hogymegismerhettem ezt az országot.Bárkülönös, hogyez az elsőház, amire ráleltem.
A velem szembenülőkegymásra pillantottak, majd az úr biccentett egyet.
- Lakunkitt sokan, de csak akkorkerül bármi a szeme elé, havalóban látni szeretné - magyaráztaazasszony.
- Igen, erre kezdek rájönni - nevettem.- Vannakvárosok aközelben?
- Megtalálhatja őket- válaszolta azúr két falatközött.- De szerintemnem arrakellenemennie.
- Hanem? -kérdeztem, miután ittam egy korty tejet.
- Tovább - felelte. - No, de halljuk a történetét,kis hölgy, mimindentlátott azúton?
- Ó, elképesztődolgokat! -lelkesültem.Tágranyílt szemek kelfigyeltek, még a macska is nyávogvaaz ölembe ugrott.
- Halljuk! - biztatott azasszony.
Elmeséltem,amikor egy vadló ménes vágtatott előttem,én pedignapo-kon átjártam a nyomukban. Végül olyannyira megszokták a közelsége-met, hogy az egyik kancahagyta,fel
üljek rá és azután hetekigvelük szeltemát avidéket. Elme séltem, hogymilyen érzés volt,amikor egy őzgidára leltema magas fűben, majd kilestem, hogymikorér vissza hozzá az anyja éscsakakkorindultam tovább. Elmeséltem, hogy mi lyen gyümölcsöskertekkeresztezték az utamat, hogysoha nem ettem mégolyanédesalmát, epret vagy málnát, mintitt.
Elmeséltem, hogy a leg-első éjszaka odakint ért, a végtelen ég alatt, ésúgymegszerettem, hogy nem vágytam tetőre a fe jem fölött.Elmeséltem,hogy mióta útrakeltem, nem beszél tem még emberekkel,ők az elsők.
- Kik maguk? - kérdeztem,mikormár mindent elfogyasz
tottunk és teli hassal üldögéltünk azasztalnál.
- Hogy érti?- mosolygottaz úr.
- Olyan érzésemvan, mintha ismernénk egymást. Vagy leg
alábbis ismernünk kelleneegymást - mondtam.
- Hiszen ismerjük egymást, szivecském- válaszolt azasszony.
- Miótabeszélgetünk!
- Denem most - ingattam a fejemet. -Úgy értem, hogyta lánrégebbóta.Nem fontos. Fáradt vagyok,ideje lefeküdnöm.
- Pihenjen csak!
- És álmodjonszépeket!
Az ágyamon frissenmosott hálóingvárt, minden bizonnyal a háziasszonytól kaptam. Felvettem, pontosan az én
mére-tem volt. Nagyotásítottam, majd eldőltem azágyon.
Kakashangjára ébredtem, kipihenten és nyugodtan. Lát
tam,hogy az összes ruhám kimosva éskivasalvaott tornyo sul az ágyam végén,ésegy pillanatra elszégyelltem magam, hogy ennyi munkát adtama szállásadóknak.Ideje volt men
nem. Tovább, ahogy az úr is mondta. Elpakoltam mindent.
Felfrissítettem az arcomata vízzel,ittam egy pohárral, és et tempárfalatot aszintén odakészítettreggeliből, majd a há
tamra vettem a zsákomat.
A két házigazdaazudvaron vártrám.
- Remélem, jól éreztemagát nálunk! - öleltmeg azasszony.
- Köszönök mindent. Bízom benne,hogy találkozunk még!
- búcsúztam.
- Csak hogyne legyen egyedül, amígaz út végére ér- ka csintott rámaz úr,majd előhúzott a háta mögülegyfekete fehér kölyökkutyát.
- A neveFülöp, és boldog lenne, ha magával vinné-adta a kezembe akutyát.
Megöleltem mindkettejüket, majd kiléptem a kapun. Szi
pogvanyeltem akönnyeimet, miközben sietősentávolodtam a tanyától. Elértem egytölgyest,aholletettem a földre a fi cánkoló kölyköt. Hátrapillantottam,hogy még egyszerlás
sama tanyát, de már nem voltott.
Nem vágtam át az erdőn, hanem megkerültem, találtam egy kitaposott ösvényt,amelyetkövettem,nyomombanakutyá
val. Időnként botot dobáltam neki, majd a karomban vittem egy darabon, amikor láttam, hogy megfáradt. Napraforgók mellett haladtam el,majd egybúzatábla következett, amiből arra következtettem, hogyakörnyéken biztosan sokanélhet
nek, hiszenvalakinek művelni kell a földeket. A megérzésem nemcsalt, hamarosan elértem egy faluhatáráig, pontosab ban az azt jelző malomig. A lépcsőjén egy lisztfoltos öreg
ül-dögéit, szájában pipa, fején kalap.Nagyot rittyentett,amikor meglátottés felém hajított egy jókorakaréj kenyerét, Fülöp- nek pediga tarisznyájábólelőbányászott szalonnabőr volt a jutalma. Megköszöntemaz ennivalót, majd a kenyeretesze getveelértem a falu főutcájára. Voltak,akik érdeklődve figyel tek,végignézték a ruhámat, míg mások úgy mentek el mel
lettem,mintha ott sem lettemvolna.Takaros falu volt, minden ablakbanmuskátli virágzott, de nem szándékoztam több időt tölteni itt. Mielőtt azonban búcsút vettemvolnaa falutól, egy velem egykorú férfilépett oda hozzám. Éppen azon ügyköd tem, hogykibogozzam Fülöpötegy darab zsinórból, ami a bundájára ragadt, amikor megszólított.
- Eltévedtél? -nyújtotta felém a kezét és felsegített.
- Miért gondolod?-kérdeztem,miután leporoltam maga mat. Fekete farmernadrágot és egyszerű, sötétzöld pólót vi
selt,ami szokatlan volt errefelé.
- Nemvagy idevaló -válaszolta, és óvatos mosoly jelent meg az arcán.
- Persze, hogynem -mondtam kissé durvábban,mint ter veztem.Nem tudtam, hogyki ő, de zavarba hozott. Olyan ér zésem támadt, mintha pontosan tudta volna, hogy érkezem, és hogy ki vagyok- De szerintem te sem - mutattam a ruhájára.
- Túlságosan árulkodó -nevetett - De mindegy is, ittaz ide
je tovább állnom.Imádnivaló ez afalu, denem vagyok haj landó több birkát megnyírni. Van kedved velem tartani?
Szerintemegyirányba tartunk - mondta és ismét felém nyúj totta a kezét.
- Eddig egyedül utaztam - haboztam, majd némi töprengés után folytattam.- Bár senki nem volt, aki felajánlotta volna.
Az ismeretlencsillogó szemekkel figyelt, ésmielőtt felesz mélhettem volna, összekulcsoltuk a kezeinket.
- Gyorsabban telik azút, havan kivel beszélgetni közben
-folytatta vidáman, éselindultunk. Semmitsem értettem. Mi ért öntött ela nyugalom, ésmiért nem tudtam abbahagyni a mosolygást?
- Örülök, hogymegtaláltalak- nézett rám hosszan. A sze me ismerősvolt. - Nem jómagányosan járni ezta hatalmas országot.
- Énegyedül is boldog voltam-válaszoltam,miközbenszed
tempárat az ösvény szélén növekvő fekete szederből.
- Különös -felelte. Megálltunk éscsak néztükegymást moz
dulatlanul.Olyan mély pillantása volt,hogyúgy éreztem, ki semkell ejtenia számon, amit gondolok, elég neki kiolvasni a tekintetemből. - Nagyonaranyosa kutyád. Nekem is volt egyhasonló. Fülöpnek hívták.
- Szép név-mondtam.
- Szeretek itt lenni - folytatta.
A lábammellett sétáló kölyökkutyát figyeltemválasz he
lyett.Szótlanul gyalogoltunk egymásmellett,egészen addig, míg egyszer csak felkiál-tott.
- Nézd csak, egyút!- egy pillanatra megfeledkezett rólam, szaladni kezdett, én pedigloholtam a nyomában.
A kétsávos út szélén egy ezüstfényű autóparkolt.Azútitár
samgondolkozás nélkül kinyitotta az ajtaját,majd beülta kor
mányhoz.
- Egy kicsit pihentethetjük a lábainkat. Mit gondolsz?- hí
vott. Magamhozöleltem Fülöpöt és beültem az anyósülésre.
Az autó alig hallhatóan mordultegyetés már száguldottunk is.Egyetlen járművel sem találkoztunk.
- így azértegyszerűbb. Jól érzedmagad? - fordult felém, amikor már lecsillapodott azautó miatti izgatottsága.
- Persze - válaszoltam mosolyogva -, szintemár el is felej tettem,hogy léteznekautók. Mindjárt esteledik - jegyeztem meg mellékesen.
- Akkor,ha beleegyezel, itt megállunkés pihenünk egyet - felelte, majd jobbra kanyarodott. Egy köralakúparkolóba ér
keztünk, egyetlen kivilágított bódé fogadottminket. Olyan ér
zésem támadt,minthamár jártamvolna hasonló helyen. Mikor kiléptem az autóból, egypillanatra megbor-zongtam, a leve gőtiszta,ugyanakkor nagyon hűvös volt. Azútitársam a bó
déhoz szaladt, én pedig Fülöppel átsétáltam az út másik oldalára, ahol magyarázatotkaptam adidergésemre. Majd nem ezer méteres magasságban lehettünk már, egy hegyi szerpentinen, a lábam alattfenyők nyújtózkodtak az égig, hallgattam, ahogy a szél zúg az erdő fái között. Hosszancso
dáltama látványt,a sötétséget, és amikorfelnéz-tem a csilla gokra, tudtam, hogy miért ismerős mindez. Hátrafordultam.
Az útitársam egy szürkepulóvert terítettavállamra, majd fe lémnyújtott egy adagsültkrumplit meg csirkefalatkát.
- Gyere, inkább az autóban együk meg -simítottameg ahá
tamat, én pedig gyorsan elfordultam tőle, hogyne lássa asze
memet. Nem akartam, hogy megtudja, mire jöttem rá.
Ahátsó ülésenfoglaltunk helyet, felváltva etettük Fülöpöt, aki rövidesen a lábamhoz kuporodottés álombamerült.Oda
kintmár a bódé semvilágított.
- Szerinted mivel kellett fizetnem az ennivalóért? - kérdezte.
- Fogalmamsincs- vontam mega vállamat.-Ezen a helyen nincsen pénz, bármit kérhetett tőled.
- Bármit, de nemakármit- válaszolta.Szünetet tartott és csak nézett. -Annyit kért, hogyhajnalig beszélgessünk, és fejezzük be, amit elkezdtünk -árultael.
- Érdekeskérés - jegyeztem meg -, hiszen csak mostismer tükmeg egymást,nem?
- Deigen. Talán - suhant át a szemeinegy különös árnyék.
- Mintha itt mindenkiismerne minket.
- Mert mindenki ismer minket -folytatta,miközben közelebb húzódotthozzám és megigazította rajtam a pulóverét. Már egy-
általán nem fáztam.- Tudta,hogy jövünk, ezért készült azegyik kedvencételünkkel.
- Honnan tudod,hogy azén kedvencem is? - nevettem.
- Olyan jóízűen befaltad, hogymásranem istudokgondolni - nevetettő is.
- Lehet,hogycsak nemakartalak megbántani azzal, hogymeg hagyom - tiltakoztam.
- Nem - pusziltamega homlokomat.-Emlékeztem rá.
Felkaptam a fejemet. Az arcán átfutottegy gondolat. Talánő maga sem tudta, hogy miért ejtette ki ezeketa szavakat. Török ülésbe húzódtam. Boldognak éreztemmagam,mégis könnyez nikezdtem.Megtaláltam őt. Először nem akartam, hogy rájöjjön, kivagyok. Hogy ki voltam.Elfogott a rettegés, hogy elveszítem, újra, itt is. De hát nem halhat meg még egyszer!
Óvatosan mellém bújt. Megölelt. Suttogott.
- Ne félj semmitől. Csakketten vagyunk itt. Csakmi ketten.
Egyszerre sírtamésnevettem.Megtöröltem az arcomat és rá
néztem. Az ő szemei is fényesek voltak. Már ő is tudta. Kitárta a karjait.
- Emlékszel mégaz esőre? -kérdezte, miközben a hajamat cirógatta.
- Itt sosemesik az eső -válaszoltam halkan. Megnyugod
tam.-Mindig szép azidő.
Egyvízcsepp koppant az üvegen. Halkandobolni kezdett, énpedig egyre jobban elálmosodtam.
- Ki mondta, hogy az eső nem lehet szép?
Ez volt az utolsó, amitmég hallottam. Mikor felébredtem, ő még pihent, ezért Fülöppel ketten léptünk ki az autóból.
Már nema parkolóbanvoltunk,hanemegymező kellős kö
zepén, egyhegyoldalon. A távolban tehenekés lovak legelész
tek, nem messze pedig egy faházvárt ránk. Fülöp szaladgálni kezdett, bogarakat kergetett atérdig érő fűben.Nem
akar-tamtovább menni. Már nem kerestemsemmit.
Egyszer csakleült mellémésmegfogtaa kezemet.
- Elképesztő! -mondta,miközben a tájat szemlélte.-Pon
tosan ezt kerestem! Ott van a házunk!
- Tudod, hogy mi a legjobb? - kérdeztem vidáman.A kábu
lattól válaszolni sem tudott.
- Hogyitt nem kell befejeznünk semmit.
Izgatottan körbenézett, majd visszapillantott rám. Ekkor odaléptem mellé,ésa fejemeta vállára hajtottam.
D
ómjánF
erencA
vásárAfekete terepjáró erőlködésnélkülhajtott fel aszűk,hegyi úton. A vezető,egyőszesközépkorúférfiujjaivalidegesen do bolt a kormányon.„Ez is csak egy biznisz”-gondolta miköz ben magát nyugtatgatta. „Olyan,mint a kocsi!Alkudsz,perkálsz!"
De a lelke mélyén érezte, hogy ismeretlenterepre merészkedett.
Balról szénégető buckákbukkantak elő azerdő sűrűjéből, mígnem a tisztásonálló kis viskóhoz ért. A kora estiszürkü
letben a fényszórókszinte áthasították a roskatag falakat.
„Rajta hagyom- miközben a zsebében lapuló bokszért szo rongatta -, ki tudja..."
Egyvékony, kortalan férfi lépettki az ajtón. Intett neki. A sofőrközelebb merészkedett.
- Érte jöttem!
- Százezer! De jöjjön be! Kosárba teszem, aztán viheti. Csak párnapjaszületett...
Az idegen remegő kézzel nyúlta tárcájáért.Szótlanul az asz talra számolta apénzt. Most nem alkudott, csak felkaptacso
magot és sarkon fordult. Pillanatokkal később mára kocsiban ült, és nem hallhatta afiatal nő zokogását. A kosárkát
gondo-san a hátsóülésre tette. Indított! Hazáig már csak a pihenő benállt meg. Ott a babahordóba tette a csecsemőt.
Másnapeldobottkosárba botlottak atakarítók amelege dőben.A lucskosszalmában egy emberfejformájú mákgubóval.