Ernő, vagy, ahogy azédesanyjaszólította,Ernőcske, vidám gyermekvolt. Az iskolában fegyelmezett, odahaza szófogadó, szüleihez feltétlen szeretettel ragaszkodó természeténél nem iskívánhatott volnatöbbet senkisem.Mindeznem alakulha tottvéletlenül.
Nagy volt a harmónia. Azanyaóvónőként dolgozott, hiva
tásábóladódó-an is sokat tudott a gyermeklélekről. Halk, de biztató szavait folyton szomjazta a fiú,okosodottbelőlük, a nehezebb helyzetekbenmegbújt közöttük. Ha öröme volt, el sőnek az anyjának dalolta azt el, mint ahogyanakönnycsepp
jeit is folyton az őillatosblúza szívta magába.
Évekteltekel,afiúcska szépen cseperedett, óvodába járt, majd megko-pogtatta zsenge kis életeaz első iskolai évet is.
Osztálytársailettek, mi több,barátai.Az anya-gyermekviszo nyon azonbanez mitsem fakított, sőt, talán még jobban össze
kovácsolta kettejüket.
Az apaács volt,sokat dolgozott, többnyire csak este ért ha
za, akkor is fáradtan, de sosem békétlenkedettemiatt. Elfo
gadta a családfenntartószerepét, és ennektökéletesen eleget is tett. Mindentmegadott szeretteinek, amire csakszükségük volt. Megfelelő hátteret biztosított, majd este,feledve a nap gyötrelmeit, maga is belevetette magáta családiélet örömeibe.
Olykor azonbanelnehezedettegy-egy pillantása, amikora feleségét és a gyermekét figyelte, ahogyan azok önfeledten,
bensőségesen beszélgettek.Benne voltatekintetükben min den érzés, amikoregymásranéztek. Nem is kellettek ahhoz szavak,megfejtette azt a férfi, olvasott belőlük. Megfejtette, pedig csak egyács volt, nem értett különösebbena lélekhez.
Nemirigységvolt az,amit érzett,ezttudta biztosan. Mégis sajgott a szíve,és valami mardosta belülről olyankor.Áhítot ta, hogy az a kétember, akit a világon mindenkinél jobban szeretett, egyszer őráis úgy nézzen. Eldöntötte, hogy úgy lesz.
A hétvégi munkáit lemondta, csaka családdal akartlenni olyankor azután.Kirándulnivitte őket, fagylaltozni, rengeteg örömteli programotkitalált. Az asszony és a gyermek hálá
sak voltak, bár afelesége néha aggódott érte.
- Neked is járapihenés,megértjük, ha néha otthon akarsz maradni, akkor majd egyszerűen csak az ágyból nézzüka fil
meket. Meglásd, azis jó mókalesz!
Deaférfi elhárította a lehetőséget,örömet merítetta gyer
meke gyöngyöző kacagásában, és a felesége ragyogó szeme
iben, azokon a feledhetetlen hétvégéken.ígyhát mindig vitte őket,majdleste a pillantásukban azt a varázst, amitcsakak korlátott,ha ők kettenegymásra néztek.
A sóvárgásazonbannagybajtszült.Idővel a testébefész
kelt fáradtság kezdett krónikus méreteket ölteni, de a férfi továbbraismeg akart felelni a munkahelyénés otthon is egy aránt. Mindez egyőszinte beszélgetéssel megoldható lettvol na, de aférfinem volt a szavakembere, hisz csak egy ács volt, nem tudta, hogyan mondhatná mindazt el,amit érez. Ő csak abbanhitt,amit elvégzett. Hát dolgozott rendületlenül, majd vitteacsaládothétvégenként szebbnél szebb helyekre.
Azon a napon is volánmögéült, pedigtompánébredt, és előtte való este egyfolytában húzta a görcsa lábát a fáradt ságtól. Mégismosolyt erőltetett azarcára,és beültette a csa ládotaz autóba.
Minden vidáman indult, agyermek és az asszony énekel
tek,ő azonbannemismerteazokat a dalokat, csöndesen fi gyelt, és mosolygott. Egyidő után kifogytak a nótából, sok idejeutaztak akkormár.A gyermek elszenderedett a hátsó ülésen,aszuszogása telepárállta az ólomléptű perceket. A nő révetegenfigyelte az ablakon kívülivilágot, szemei olyanok voltak,mint az üveggolyók. Az út hosszú voltés egyenes,min
denféle látnivaló nélkül. A motor monoton duruzsolása elrin gatta aférfi fi-gyelmét,majdegy idő után elnehezedteka pillái, és malomkövekkéntpréselődtek a szemére.
Egy pillanatra sötét lett.
Csakegy pillanatra, hogyaztán mindezt félrelökje az asszony visítása, a hirtelen rájukzuhanó villanásnyi képekhalmaza, az azt követőkétségbeesettkapkodás, tehetetlenség és káosz.
De ez semtartott sokáig. Egy pillanatig.Egy pillanatig csu
pán, aztánminden sötétlett.
Újra.
Mérhetetlenfájdalommal, gyásszal teli reggelvolt, amikor a férfi ismét felébredt. A szeretteitkereste, de nem találta őket sehol. Annyit tudott csak, hogy mindene fáj, idegen he
lyen van, idegen emberek között. Aztán egyazok közül, el mondta, hogy fának hajtottak, a fia jól van, és neki sincs komolyabb baja, de afeleségemárnincs közük. Amikor fel
ismerte a veszélyt, kioldotta az övét, csakhogy a testével véd je a gyermeket.
Soha nem tudták meg, mi lett volna, ha nem így tesz.
Aférfi nembírt felocsúdni a sokkból,csak azt érezte,hogy a könnyei hangtalanul szaladnakkifele belőle. Hogy mi lesz azután, honnan is tudhatta volna.
A fiúcska szemeibe csak másnap tudottbelenézni, addig jó
formánnem volt önmagánál. Szerette volna örökre elveszte niaz eszét, de mindenrenagyon is emlékezett, és a dolgok ott
dübörögtek a feje felett a könyör-télénvalóságban. Ernőcs-ke nem sírtakkor már,bár a szemeipirosak voltak és dagad tak. Ahogy az apjára nézett, nem volt abban semmi vádló, düh semcikázott benne. Üres voltaza pillantás, mérhetetlenül üres. Jobban fájtazakkora férfinek, mintha a gyermek kia
bált volna vele.
Egyhét múlva volt a temetés,addigra a férfi nem volt már se élő, se holt,mégis tartottamagát,mert a gyermek ott volt az oldalán. Gondoskodni kellett róla. Miután a pap elmondta a beszédet, emberek jöttek elő,lapátokkal a kezükben. A fi úcska,aki addig a szomorú fényű koporsót nézte a sír alján nyugodni, mérhetetlenül megijedt. Nem tudott sírni a féle
lemtől, a visszavonhatatlan,kérlelhetetlenváltozástól, csak fátyolos tekintettel nézte, ahogy az ásóról leborulórészvét len rögökelfedik azt a faládát. Akkorismerte csakfel igazán, hogy azok a rögök nem csak azt a koporsót fedik el, hanem mindent, amiaz addigi életében fontos volt számára.
Mégsem sírt,az a képmintha megfagyasztott volnabenne minden élőt, mindent,amit léleknek mondanak azemberek.
A paprég elment már, ahogyan asírásók, és abúcsúztatók is.
Csakők voltakott ketten. Azapatérdre roskadt, a földet si
mogatta, a fejfát csókolta, de Ernőcsak állt ott a hant mellett egyenesen,és arögöket nézte. Az idő telt. Az apja sokadszor-ra szólt már neki, amikor végremegfogta akezét, és elindult velehaza. Előtte azonban még lehajolt, és egyszép formájú kavicsot felvett ahantról.
A gyerek azutánmit sem beszélt. Minthateljesen kiürültek volna belőle a szavak. A szemei azonban teljesen éberek vol
tak, épp csakahang nem indult meg belőle. Sokidő telt el így, miközben az apátmajd lerágta a csontokról a mérhetetlen bánat, és az önvád. Egyre csak szólongatta a gyermeket,be
szélt hozzá,látszólagnem foglalkozvaazzal,hogy soha nem
kap választ, de valójábanmindenüresen felemésztett pilla
nat, darálta benne a lelket.
Sokat ivott akkorazapa,úgy, hogy agyermek ne lássa azt meg.Aztán visszaemlékezetta régi időkre, amikor afia az anyjávalbeszélt. Ő nem volt olyan,soha nem is tudott olyan lenni. Akkor mégis megpróbált úgy beszélni ahhoz a gyerek hez,mint ahogy azt egykoron az anyjatette. Mit sem értaz.
Ernő nem szólaltmeg akkor sem, úgy sem.Amikor az apja állt előtte, és beszélt hozzá, ő aföldet nézte, néhány szép for májú kavicsot felvett onnan, majd a zsebéberakta azokat. Az
tán minden válasz nélkül odébb állt.
A gyermeknagyon sokkavicsot összegyűjtött. Kupacba rak
ta őket,majd egynapon beletúrt arakásba, szétterítette azt, és elkezdte őket rendezgetniazudvaron. Mindet nagy odafi
gyeléssel, külön-külön bírált el, és rakta a maga helyére. A férfi az ablakból figyelte a ténykedését, soha olyanszomorú nemvoltmég, mint amikorazt látta, ahogy akavicsokkal ját szik afia. Belátta, hogysokkal nagyobb a baj, minthitte. A fér fiazona naponnagyonberúgott, de előtte megfogadta,hogy akkorutoljára, aztán soha többé nemnyúlitalhoz.
A kisfiúegy teljeshónapig rakta a kavicsokat, egyiket a má
sikután, továbbra is nagy gondossággal. A férfi tűrteazt egy darabig,majd egyszerelszakadt nála valami, kirontottaz ud
varra, hogy összehordja azokat a köveket. Ki akarta hordani mindetaz utcára.Ernőarcán hihetetlen akarat és határozott
ság feszült, amikorazapja elé állt. A szemei izzottak, ateste megfeszült. Szó akkorsem hagyta el az ajkát. Aférfimegret
tent attól a pillantástól, nem gondolta, hogy ilyesmilakozik a fiában. Egy pillanatig merengett csaka dolgon, aztán békén hagyta a gyermeket a kavicsaival együtt.
Másnapegy kedves nénijött Ernőhöz látogatóba, beszél
getni akart vele, kérdéseket tettfel. Az apa akkor is az
ablak-bólfigyelte a történteket, de nem nyugtatták meg a látottak.
Afiú továbbra is elmélyülten vizsgálgatta a kavicsokat, ésrak
ta egyiket a másik mellé.Egy időutána néni kezdett tanács talannak tűnni, révetegen fordult az ablak felé. Semmi bizta-tó nemvolt a tekintetében. Anénisokáig jött még, aztán egyal kalom-mai odaállt az apa elé, és tanácsokat adott neki. A fér finagyonkikeltmagából, azonnal elzavarta onnan azt a nőt.
Aztán kimenta gyermekéhez, átkarolta, megcsókolta akócos gyermekfejet, denem szóltsemmit. Akkor márő sem szólt.
Együtt hallgattak.
A fiú egynaputánmár nem rendezgette tovább a kavicso kat.Csak ült a fél kertetbeborító kavicságymellett, és nézte azt. Melletteevett, mellettetanult, mindent mellette végzett.
A férfi hagyta ezt, nem tudta, miért alakultak azok a dolgok úgy,ahogy, deazt tökéletesenérezte,hogy a kavicsokhoznem nyúlhat.
A gyermek soha nem ment a hanthoz. Sohanemtett virá got az anyja sírjára. A férfi hívta őt mindannyiszor, amikor csak ment,de a fiú megse mozdult hívó szavára. Amikor az apa visszatért, afiú mindannyiszor a kavicsok mellett ült.Az apát lassanteljesen felemésztette a tehetetlenség.Nem tud
ta mitévő legyen, úgyhitte, ha nem változik semmi, hama-ro-san mindketten tönkremennek.
Sötét, hideg, komor éjszakának ígérkezett. Nem kapottál mot a szem, mindketten fájón emlékeztek, tudták, másnap a baleset évfordulójára ébrednek. Egyévtelt el, egyteljes év, demintha száz lettvolna az,vagy egy egész örökkévalóság.
Mindketten rá gondoltak. Férfiak voltak, a könnyekethang talanul nyeltékel a puha párnák.
Hajnalban vihar támadt, de még milyenvihar volt az! Dör- gött, villámlott,mintha a Pokolakart volna afelszínretörni.
Aszélmegropogtatta atetőgerendákat, felriadt az apa, és
ijed-tenkitekintett az ablakon. Féltette a házat. Akkormár ottvolt agyerek is, és szűkölve a kavicsokat nézte. Reggelvoltmár, amikormindez abbamaradt. Félve léptekki azajtón. Bizony, a viharsok cserepet levert. A férfi létrát hozott elő, szer-szá mokat, és hamar felkúszotta tetőre, hogy megjavítsa a kárt.
A gyermeka kavicságyást járta végig, itt-ottmegbökött egyet, denagyjából mindentrendben talált. Aférfi nem istörődött veleakkor, a munka foglalkoztatta.
Már majdnem kész volt, amikor engedett magának egy szusszanásnyi időt. Akkorcsapottbele a felismerés,hogy a gyerekre jóideje rásemnézett. Ijedten fordulta kert irányá
ba. Ernőott ült,akkor is ott ült, mintmindig. A férfi megnyu godott, majdtávolabbra nézett.
S akkor egyszeriben kiesetta kezéből a kalapács. Hallotta, hogy az cserepeken bukdácsol keresztül, néhányat bizonyá ra össze istört.
Nem érdekelte.
A kavicságyat nézte,a temérdek kis követ, amit a fia a sok időalattösszehordott.Akkorismerte csak fel, miért ült ott folyton a gyermek.
Emlékezett. Folyton csakemlékezett.
Abból a milliónyi apró kavicsból ugyanis a gyermek az any ja arcképét rakta ki.Szakasztott másavoltannak. Amosolya szinte élt,ahogya férfibelenézett abba azélettelen, de még is ragyogóarcba. Az erő kiment akkor a férfiból. Reszketve szállt le a tetőről, a könnyei már záporoztak,amikor a fiavál lára borult. Rengeteget sírtak együtt. Órák teltek el.
A napnak már melege volt, szelíden ragyogott.A fiú az ap jára emelte a tekintetét,éscsak annyit mondott:
- Hiányzik Anyu!
Sohaannyi szó nem hagyta el azajkukat,mintazonadélutánon.
Aztán lassan megváltozott minden. Gyöngéden kisütött a Nap,afénye ráborult a kavicsokra.