Jelek 2020

Jelek 2020

Az Algyői Könyvtár Irodalmi Pályázatának

Antológiája

Jelek 2020 ANTOLÓGIA

Algyői Könyvtár

2020

A Jelek 2020 Irodalmi Pályázat bíráló bizottságánaktagjai:

BakosErika Bakos József DományháziEdit

Hegedűs Gábor Ménesi Lajosné Szilágyi-Perjési Katalin

Impresszum

Kiadó: Algyői Könyvtár,Algyő, Kastélykert u. 63.

Kiadásért felelős szerkesztő: DományháziEdit Borító: Berkes László

Megjelent: A/5 ív terjedelemben 483 oldalon ISBN 978-963-89200-4-1

Fővédnöki köszöntő

Jelek. Mennyire beszédes már maga a cím is. Jeleket várunk. Ami igazolja, hogy jól döntöttünk, hogy valami közös van bennünk, hogy most hátra arcot hell csinálnunk vagy, hogy merre induljunk tovább. Nézünk az égre, a másik arcába, vagy csak elmerülünk saját magunkban és várunk. Egy jelre. Mindeközben mi magunk is jeleket hagyunk.

Jeleket, amik térben és időben összefognak minket, közösségeket, népeket Jel lehet egy gondolat, egy szó, amely lassan lírává formálja magát. Ami idővel összefogja egy könyv lapjait, majd azokat, akik azt olvassák. És kész a jel, a lenyomat, amely egységgé és egészé fog össze minket ilyen nagy erő az irodalom és ilyen nagy ereje van annak, aki ezzel a

nemes eszközzel bánik.

Ezért vagyok büszke, amikor egy ilyen antológiát tarthatok a kezemben. Tele a jelen lenyomataival, amelyek majd elmesélik másnak, hogy milyen volt most, hogyan éreztünk most, hogy találtuk meg a nekünk hagyott jeleket Az írás egy eszköz erre és nagy bátorság és munka, hogy valaki tollat merjen ragadni. Ahogyan hatalmas feladat az is, hogy ezek az alkotások össze legyenek rendezve egy kötetbe. Ráadásul úgy, hogy értéket közvetítsenek a hétköznapok szürkeségében.

A Jelek pályázatra évről-évre számos pályamű, érkezik, amelyeket alkotóik szívvel és lélekkel adnak ki a kezükből A kötet szerkesztői pedig gondos munkával rendezik össze az alkotásokat Nagy munka ez egy még nagyobb cél érdekében. Öröm számomra, hogy Algyő kulturális élete ezzel is gyarapodik. Továbbá büszkeséggel tölt el, hogy a településünkön vannak olyan lelkes civilek, akik egy intézménnyel karöltve több éve, egyre színvonalasabb rendezvényt tudnak megszervezni Algyő sok mindentől lehet országosan ismert, és én remélem, hogy nemsoká a Jelek irodalmi pályázat is azok közé az értékek közé fog tartozni, ami miatt ezt az 5600 fős települést még többen fogják jó szívvel emlegetni határon innen, és túl. Fogadja nagy szeretettel és nyitott sz ívvel a kővetkező oldalakat! A jeleket, amelyeket magunk után hagyunk.

Molnár Áron pűlgármtstvr

A

J

T

Búscsókjaim között rendet rakok, akarom, minden a helyén legyen, magam után,ha mást nem hagyok,

talán szebbvilágota tereken.

Mennyi bánatgörbül reggelemre, talán a vergődő ember is kijut, mert fáklya gyanánt lobogfelteste,

ha a rímek között csalni nemtud.

Hányszor kell elesnem a győzelemig?

a világnak isszokatlan vagyok, - talána szerelem amirészegít,

deüres az élet, üres a marok.

Mindigföldközeliéletem,halálom, neked sokszortöbbet ér az ebéd, azölelésben csak magam találom,

amíga varázslat húsomba tép.

Holnap még egyszer újrakezdem, új árnyék vetül égősebemre,- tegnap aromlott tűzkenyérből ettem,

amelylávaként hatott szívemre.

A

S

L

N

Világít a hold azéjszakában Bámulom a sokszép csillagot

Eltűnik a tegnapis a mában Érezni a hársfaillatot

Mára házak rég aludni tértek Árnyékaik ijesztőn nagyok Ahol nemrég bágyadt fények égtek

Vaksin néznek ott az ablakok Elbújik a hold a fellegekbe Imént tücsökzenét hallgatott Hulló csillag száll a végtelenbe Röptében is fényesen ragyog A szótlan fák, miként kísértetek

Őrködnek a síri csend felett Eltakarja sötétség az eget A nyár éjvalamit rejteget

A

E

Nem minden akülcsín, hisz ami számít rejtett.

Ha van is rajtad lepel, akkor van mi rabul ejtett.

Szemedben akönny nem csupáncsak nedved.

Bennetükröződik a Te történelmed.

A

I

A

Ülök a pádon, nyár van,kétezer nyara, felhő sincs az égen, madárcsi-csergésthallani,zavartalannak tűnik minden, lát­

szólag. Szembena belvárosi iskola, ebben a parkban találko­ zom alányommal. Este beszéltük meg vonalason,nincs divatos bunkofonunk,hogy háromkor találkozunk. Szemlélődöm, in­ kább énvárjak, úgy kerékpároztam át aszomszéd városká­ ból, hogybiztonsággalelőbb legyekitt. Érződött Nórahangjából, hogy szüksége van rám, megint albérletet vált, felmondtáka márjól belakott egyszobást. Mivel anyagiakkal nem tudok se­ gíteni rokkant nyugdíjasán,legalább átbeszéljüka helyzetét.

Három óra öt és jön, tolja a biciklit, törékeny, fél fejjel alacso­ nyabb, szintekislányosalakját látva,a nap melegét megteté­

ző hullám fut át rajtam. Szia-szia, és megöleljükegymást, utána leül mellém.

- Szétnéztélavárosban, van kínálat? - teszemfela nyitókérdést.

- Nézegettem persze, személyesen is -mondja atőle meg­

szokottól visszafojtottabb hangon.

- Ésnemtetszettek, vagy vársz még adöntéssel?

- Ez nem annyiratetszés kérdése, hol van, mi a havi taksa, levane lak-va, milyen a bútor? Azmár hab a tortán, ha nincs nagy kaució, ha nem hülyék, nem hangosak a szomszédok.

- A kaucióba tudok segíteni, hakell.

- Nemkell. -És hosszan maga elé néz, valamit tartogat.

- Miért mondták fel a bérletet?

- Mert atulaj, Gerendás környékénvan a nem kicsifarmja, felújítja az agrárgépész fiacskájának, mivel azterületiképvi­

selő lett egy multitratorgyártónál. Valójábanrendes volt, au­ gusztusig maradhatok,azmégegy hónap.

- Mi abaj,nem csak a bérlet miattakarsz beszélniugye?

- Voltmárjobb kedvem is. Áginak kevesebbszervan rossz kedve, ha egyáltalán. Tudod, hogy félidőn túlvan ababájá­

val?Örömmel újságolta, hogy kislány, és az ultrahangos vizs­

gálat mindentrendben talált.

- Igen, rendszeresen beszélek vele is,éstalálkozgatunk is.

- Igaz, csak hát foglalkoztat ez a nagy helyzeti különbség, nekem, hozzá képest, nincs jó kilátásom.Meddig fogok albér­ letből albérletbe költözgetni?

- A mi válásunk után, úgy huszonegy-két éves korotok óta, elnyílt azéletutatok egymástól, eztermészetes,akkoris, ha ikrek vagytok.Bíznikell, ha elveszíted ahited, akkornem lesz jövődse!Ági lágyabb, bennedviszont van némi fiús, dacos vonás is. Ez már a harmadik éve, amióta ők együtt vannak, és Jóska, az autós biznisszel, összeügyeskedett egy panellakást magának.

- Értem én, de ettől még nem lesz mostjobbhangulatom.

Kérdezem, te tudod, hogy a volt anyósodnak mennyi földje van, és mit csinált vele?

- Amikor még élt a tata, a rendszerváltáskorki lehetett vol­ na venni gazdálkodásra, de a fényező fia hallani seakart er­ ről, mert a kedvenc fiával, Palival tudta elképzelni a közös jövőt, ő ekkor mára hetvenhármat is betöltötte. így aztán bent maradtmind a vegetáló TSZ-ben, amígaz fel nem osz­ lott, utána pedigbérbeadtaa mama mind a huszonkét hol­

dat, ennyit tudok. Apánknak is volt egy holdja ott, tagi járadékkéntmegörököltük a három tesómmal.

- És ti seművelitek, igaz, bérbe adtátok ugye?

- Mi mástcsinálnánk vele, egy osztatlan nagytáblában van.

- Ésmennyi abérleti díja,mennyit kaptokérte?

- Az egész holdért tízezret évente, elosztás után csupán nyugdíjkiegészítés. De miért olyanfontosez? Furcsán fogal­

maztálelőbb, a volt anyósoma te nagymamád.

- Igen, amama. - A kesernyés hang utánszünetet tart. - Mi­ kor láttad utoljára, milyen emlékképed van róla?

- Ő született paraszt asszony, mellette keménypiacikofa is volt. Emlékszel a cseresznyeszedésekre,és másnap kora reggel kerékpáron toltaelazt a negyvenkilónyit, hogy neráz­

za össze gyümölcslének, megtartani is munka volt, hosszú évekig csinálta.

- Erreisemlékszem, meg hogysok töltött lángost sütöttne­ künk a szedések délutánján, akkor az volta vacsoránk, azok is kifejezetten jóhangulatúdélutánok voltak,ésbúcsúzáskor hosszan puszilgatottminket, el is neveztük mamás puszinak, mert túláradóncsinálta, le kellett törölniacuppantások nyo­

mátrólunk.Aztán kinőttünk ebbőlis,tiniként már nemen­ gedtük meg neki. A cseresznyefák is elöregedtek, amikor meghalta tata, csak néhány szilvafa maradt akertben, ott, ahol önfeledten játszottunk.Amamáék azután költöztek be a tanyáról, amikor mi meg át az új házunkba, amibe most anyánk„éldegél” egyedül,azona „szűk" kilencvennégyzet­

méteren. Ám én a tiválásotok körüli időszakra gondoltam, akkor és utána, hogy viselkedett amama?

- Ők, a tatával, jó páros voltak, ha volt is néha kanálcsörgés, mi anyáddalkevésbé illettünk össze, őksoseélték fel a meg­

takarításukat, segítették elindulni a gyerekeiket. Én megér­ tettema szigorú életfelfogásukat, ezért is építettem, és ebben a szellemben visszafogtam anyátokat, pedig nagyon szeretett új, divatos ruhákban járni, helyette is gazdálkodtam, ez ata- táékszemébennagyon fontos volt, megbecsültekérte. A húsz év emlékeimiattfizette ki a mama azt a tíz százalékos mini­ mumotaz anyátok javáralemondott házért,amit kértem, va­ lamivelújra kellett kezdeni. Nekem nincs rossz emlékemróla.

- Nekem sincs a tatahalálaévéig, de utána kezdett megvál­

tozni,a tömbházbaköltözéskormár erősen képzelgésesfé­

léiméi voltak, nem csak azértment át,mert nem bírt a nagy házzal, a kerttelhetvenöt évesen.Ennek már öt éve,ésa ház eladásábólmég maradt is nekipénze,és mi kettenközben al­ bérletbementünk... -Szinte elcsukló hangon fejezte be.

- Sajnos, bizarr a történet, a válásunkkoranyád maximális anyagi biztonságra tört, egy jottányit sem engedett, most,épí­

tész technikusként,ingatlanközvetítőnél dolgozik, deezt már tőletektudom.- Mégmindignem értettem, hogy jönmama az albérleti ügybe.

- Az átmeneti kocsmai pultozást azújtársánál csinálta, an­ nál, aki rögtönutánad lépett beaképbe, mint anya igényei­ nek aszponzora, és aki építőipari vállalkozó,nincscsaládja, a nagyon idős anyjával él egy több szobásházban,azon túl vanmég ötingatlanja. Nemcsak bizarr,hanem hülye is a tör­ ténet, hamindent egybe vetek.

- A mama szerintem nemtudta feldolgozni atatahalálát. - Próbálom árnyalni a mamaképet.- A halállal való összezárt­ ságot az utolsó hetekre, és a végső éjszakára. Szétesett, sokat sírdogált,elhagytamagát,láttam majd egy évre rá, amikor beszéltem vele az átadási minimumról, mert anyád azt se akarta. Szinte vádoltaa tatát akkor is, hogy ilyet tett vele, hogy egyedülhagyta, és neki kellett intézni még a vadászfegyver leadását is,a páncélban is talált eldugva pénzt, mert elzárva kelletttartani a puskát. De azértaztmegértette, hogy 46 ki­ lósán, háromnagy műtéttel, nem tudlakeltartani bennete­

ket. Ezt csak azért mondom,hogy a görcsös ragaszkodásuk ugyan hasonlóanyáddal, de abiztonság-érzet, a veszteség, a magány keveréke, átélése nála, úgy látszik, sokkalrosszab­ bul alakult. A keresztapádra fogottminden rosszat kezdettől, hogymeglopja, akitsose bírt igazán, pedig nemis voltmár náluk a tata halála előtti hónapokban, utánameg egyáltalán nem.

- Érdekes ez abezárkózó bizalmatlanság, de azért még min-

dig kofaasszonyként gondolkodik. - Néz rám megvillanó sze­ mekkel. - Vett egy másik lakást is, a huszonkét hold bérleti díjával jócskán ki tudta egészíteni a maradékot, hogy a pén­

ze értékénélmaradjon. És eztis anyával intézték, egyjó éve ennek.

- Hogy mondod, a mamának vanmégegy lakása?

- Igen van neki, és üresen áll azóta is,mert nem volt bizal­

maidegenalbérlőt befogadni,ámmostkaptak azalkalmon, felajánlottáknekem, hogy vegyemki. De nemúgy, mint na­ gyi ésunokájaközöttaz elvárható lenne,hanem piaci áron béreljem, és erreaz anyám seszólt semmit.

Rám néz, és megbicsakló hangon kérdezi: Te érted ezt?

- Érteni tánértem, de elfogadni...

- Hátez az!

B. M

E

M

...

Tavasz van - eztmondják -ésén körülnézek, maszkmögül, hiába, nem érzema szépet.

Hol lehet arégikikelet reménye?

Más a lég illata, mása színe, képe.

Emberek az utcán messze elkerülnek.

Tőlem vagyesetleg a vírustólfélnek?

Kérném:„Ne féljetek!" - Kinyújtanám kezem-

"Nem vagyok hordozó, csakezt kell viselnem!"

Egy fiú aházbólkutyájával játszik, labdát elhajítja,kutyusa járdáig elfut, hanem ekkor hirtelen megtorpan.

Rám néz,vakkantegyet, szívem nagyot dobban:

"Megismertél netán?" A farkát csóválja, és rögvest felém fut, szájában labdája.

Nem számít nála maszk, nemszámít a szabály, neki csak az fontos, itt egy régi barát!

Könny szökik szemembe, meghatódott könnycsepp, sgördül le széplassan, kincset érő gyöngyszem.

Jó, hogy rajtam a maszk, takarjótékonyan;

egy kutyus hűsége hálával megrohan.

B

I

I

Kertedben állok, hallgatok, már örök adósod vagyok,

virágaidbóltépek.

Csokornyi jó hírt szaggatok, kezemnek súlya visszafog

még átölelni téged.

Virágodszélbe szórom el, pedig tevagyki megfelel

hóbortosálmaimnak.

Csókjaink lengve folynak el, megint a hajnal oly közel,

fényei áttolulnak.

Borostás arcom arcodon keresi ízét vad-mohón

nyelved igézetének.

Ölellek még a pamlagon és álmaid varázsolom, de már messzebbre nézek.

Batyumba raktam illatod, belőled lopott falatot, hamuba sült pogácsát.

Távoli tájra indulok, lelkemnek mégis itthagyom

egyutolsófohászát.

B

E

V

Álmábólkél a szunnyadó természet, Ásítva ébredez, nyújtózik a táj, Rügyet sóhajtva ringatúj meséket, Fátyol-zöldet lebben kócos fűzfaág.

Trillát dúdolnak fény ringatta fészkek, Avar alatt lila illatcsöpp-varázs, Gólyahír mosolyognyárfa tövében,

Sárgán bólogat mézelő aranyág.

Napfény fest erdőt, ágakon fényszirom, Harmatcsepp billensarjadópázsiton,

Kéklőfelhő ringat fehérfoltokat, Szellő szárnyakontengernyigondolat.

Édent remélünk zenitnek magasán, S nemlátjuk,hogy már beléptünk ajtaján.

B

A

S

Oly sok mindenen keresztülmentem már, életem olyan, mint felszántott határ.

Voltam boldog is, s oly sokszor elhagyott, fölöttem az élet tétován ballagott.

Szerettem szeretni, mindennek örülni, szerettem lélekben felhőkközt repülni.

Ám eljött gyakran a bánat időszaka, a napsütés eltűnt, s jött sötétéjszaka.

Sorsom ösvényein ide-odajártam, kivezetőutat sokszor nemtaláltam.

Kerestem az ösvényt,mely Hozzádelvezet, de nem láttam én mást, csaksötét felleget

Azóta isjárom sorsom ösvényeit, tapogatomvakon kerted sövényeit, Kutatok aléltan egy kinyújtott kezet, a remélt boldogság tán még igaz lehet!

B

I

E

!

Ancsa menetrendszerűen benézett az apjához,hogy lássa, hogyvan az öreg.Hosszú évekóta hetente háromszor jött,de fogyott a türelme. Egyre nagyobbcsomaggalérkezett, és egy­ re rövidebbideig maradt. Egy gyerekeknek kötelessége a szü­ leivelfoglalkozni ésőket tisztelni -tanították neki,ésAncsa

jól megtanulta aleckét. Azonban anövekvőcsomaghoz, egy­ re tovább tartottmegfelelő csomagolópapírt találni,így rend­ szeresen később jött. Ancsa a munkahelyéniscsakdobozokat kapott, naponta vagy féltucatot.Aprók voltak,mint egy gyu- fásskatulya, és olyan szépen csillogott-villogott mindegyik, hogy ki sem akarta bontani őket, addigvoltakjók, amíg nem bontotta ki őket. Torkigvolt velük.A legfájdalmasabb az volt, mikor a barátaitól ismegkapta az elsőt: arany színű szalag­ gal átkötve.

Az apja mégnemvoltnyugdíjas, de csakhébe-hóba hívták dolgozni, többnyire otthonült a díványonegy üveg sörrel a kezében. Biccentett, amikor Ancsa hangosan köszönt,jófor­

mán rá semnézett a lányára, kapcsolgatta a tévét. Kereste a friss híreket, itt-ott elcsípettegy félmondatot, amire reagál­ hatott, és hangosanszidtaarendszert. Nem bírom a hazug­ ságot- ismételgette. Nem voltak összeszedett, valódi mondatai, összefüggéstelenül magyarázott. Ancsamár hallotta ahang­ ján, hányadiksörnéljár. Csak az anyja fogadta a köszönését szinte bocsánatkérő,mézes-mázosmosollyal.

Ancsa levett egy ajándéknaktűnő szép színes dobozt a fo­ telból, és óvatosanleült a helyére. Ahogyelhelyezkedett és körbenézett, feltűnt neki az aznapi nagy kupac. Szépen be­

csomagolt dobozok hevertekmindenhol. Úgyérezte, segíte­ nie kell megigazítani rajtuk a masnit, vagy kisimítani egy ráncot, hiszen a gyereknek kötelességei vannak. Korábban mindig hozottmagával egy adagcsillogóspapírt,hogy ne jöj­

jönüreskézzel, de most annyi munka és apró pici dobozvolt a munkahelyén is, hogy nem volt ideje felkészülni. Régen az anyjával együtt vonták be a dobozokat,éspakolták,tuszkol­

ták, gyömöszöltekbele mindent, amit csak útbanvolt.Később mindenkisegített. Akkorára nőttek apakkok, ésannyi volt belőlük, hogy nem férteksehova. Se a konyhába,se a kamrá-

ba, seaszekrényekmélyére, vagyakönyvekmögé a polcra.

Minden televolt üres üvegekkel teli szépdobozokkal.Ebben a rendetlenségben Ancsaaliglátta az apját.Anyjaazonban tovább kereste a lehetőséget,hogy újabb csomagokatkészít­ hessen. Szegény asszonyeltűnt a rakás mögött,csak a feje búbja látszott ki. Onnan mondogatta, hogy mindena legna­

gyobbrendben, ura a helyzetnek.Ancsa azonban türelmetle­

nebb volta szokásosnál, és csakdoboltaz ujjaival az egyik dobozon.

- Apádcsaklazít kicsit,nehéz neki.Legyél megértő! -szaj­

kózta az anyja.Ancsahallotta a hangját a csillogó-villogó, fel­

szalagozott kupac mögül, de nem láttaőt.

- Most nézd meg!Ezt figyeld! Mit képzel ezmagáról? - csat­

tant fel az apja egy tévéinterjúbanelhangzottak kapcsán.

- Mellébeszél! Kamu! -ordította.

- Túl sokat nézel tévét. Ne foglalkozz vele! - próbáltaAn­

csa lenyugtatni az apját, de gyorsan rájött,hogy csendben kel­

lett volnamaradnia. Ennyiév után még mindignem volt elég éber. Az apja azonnal igazságtalan-nak minősítette, és főleg hálátlannak. Valószínű ezt mondta, mertköz-ben összeakadt anyelve. Zavarosan hadováit, majd elhallgatott, és fenyege­ tően nézett Ancsára. Megtalálta az aznapi ellenséget.

- Mit tudsz te rólam? -kérdezte,- alig tolod ide a képedet, ésakkoriscsak azért,hogyokoskodj. Erre tanítottunk?Ilyen egy normális gyerek azapjával?

Mintha Ancsa az egyik csomagról letépte volna a színes­ mintáspapírt, amiből előkerültvolna egy kis két decis, üres pálinkás palack.Egy pillanatra azanyjaarcán felismerte a ré­ mületet. Ebből mégnagyobb baj is lehet,ezért az idős asszony maga elékapott egy másik dobozt, és a kiszabadult üres üve­ get megpróbálta kapkodó mozdulatokkal abba át-csomagol- ni. A picinek hitt flaska azonban sehogy sem fért azújonnan

kiszemelthelyére. Minél inkább csuktale a tetejét, annál több helyet igényelt.

- Ancsa,kérlek segíts! - kérte azanyja.

- Dehogy segítek, eltakarítod te mindenki helyett a szart!

Az anyját annyira pofon vágta a kijelentés,hogy visszavág­ ni nem maradt ereje. Ancsa elszégyellte magát, kikapta az anyja kezéből a dobozt,ésmagaismegpróbálkozott, de neki semsikerült.Mintha apalackéletre kelt volna. Asok fránya munkahelyikis csomag,ésa barátai arany színű doboza mi­ att is úgy érezte, olyan erőtlen, hogy képtelen bármit újra el­ dobozolni.

- Az a baj, hogyalkoholista, és mi asszisztáltunkneki.Te is, én is, mindannyian- bukott ki belőle.

A csomagok ekkormármaguktól kezdtek kibomlani, egyika másikután. Újabbak és újabbakkerültekelő fiókokból, szekrény mélyéről,polctetejéről. Gurult, és csörömpölt a soküresüveg a dobozokban. Kisebbek, nagyobbak, színesek ésátlátszóak, min­ denféle.

Azapja azt hitte, csak őlátja a sok felszínre kerültholmit, a töb­

biek nem. Hogy körülötte történik,denem vele, minthabárme­ lyik pillanatban felülírhatná, és a sok év alatt megszokottrendszer azonnal visszaállhatna.Egyet-egyet megfogott, a rejtekhelyére visszatette,dekéső volt.Ahogya sok dobozól pattogottelő aren­ geteg üres, piaszagú üveg, egyszercsakmegértette, hogy min­ den lehetséges reflektor a dobozok előugrott tartalmára világít, és mindannyianlátnak mindent. Rémület volt a szemében, érez­ te, hogy kicsúszott a keze közül az irányítás.Nem tudja olyan ütembenvisszarakni az elszabadultdolgokat, ahogyankerültek elő.

Ott álltak hármanegy hatalmaskupac szemétés palacktete­ jén. Olyan sok volt, hogy Ancsanem értette, korábban, hogyan tudott ennyi mindenilyen kishelyenmegbújni? Az apja megsem­

misült, és úgy érezte magát, mintha teljesen meztelen lenne az-

előtt a kétemberelőtt, akiket valaha szeretett.Néhány másod­

percig szótlanok maradtak, Ancsa mégis úgy érezte, hogyez az idő mindenmeghatároz. Most aztán szembe kell nézzen az apja abajjal,és be kell lássa, hogy függő.És akörnyezete semtud már félrenézni, mert nincs hova. Katartikus pillanat volt. Ancsa hir­ telen biztos volt benne,hogymostantól minden másképplesz.

Most, hogy előkerült a sok üres üveg a néhányelcsattantpofon, átsírt éjszaka és sokmás szemét, az apja megértette, hogy nincs mit elmismásolni.

Hallgatott, ésmereven lánya szemébe nézett, mintha vár­ na valamire. Korábbanzavaros,véreres tekintete olyan mély­

re engedte, hogy Ancsa meglátta benne az elmúlt évek összekuszálódott fájdalmát és vissza-nyeltbocsánatkérését.

Szánalmas volt. Egy függő, semmi több. Az ital rabja,Ancsa és az anyja pedig a készséges szolgája évekig. Asszisztál-tak arabsághoz, azzal,hogy hagyták, hogy azitalbódultságában a férfi őket szapulja ahelyett, hogya valódi problémákkal néz­ ne szembe. Hazugságcsomagokatcsináltak mindannyian. De asszisztáltaka rokonok, a munkatársak, és a szemlesütőszom­

szédok. Mindenki.

Ancsa váratlanulkönnyűnek és felszabadultnak érezte ma­

gát.Örült, hogy meglátta azembert. Nemaz apjavoltelőtte, csak egy idős férfi, akin segítenie kell, de másképp, mint ed­

dig. Ancsa lenyúlt a körülötte heverő üvegekért, és lassan összeszedte őket. Az anyja szemeteszsákot hozott, és csak tartottaalányának. Sokáig takarítottak.

- Hol van még?- kérdezte Ancsanyugodt hangon, és szem­

mel végigpásztázta a lakás minden zugát.

- A cipős dobozokban -válaszolta csendesen az apja.

Három utolsó selyempapírba burkolt üveget dobott ki An­

csaa sosem gondolt rejtekhelyről,az egyikalján még lötyö­ gött valami. Penetránsszaga volt. Elképzelnisem tudta, honnan

szerezte be őketilyen mennyiségben az apja,hiszencsak dol­ gozni járt el, oda is busszal.

- Aludd ki magad, holnap kitalálunk valamit! Keresünkegy orvost,aki tud segíteni - búcsúzottel tőle.

- Persze - mormolta azapja. Gyorsan búcsúzkodtak, úgy érezte már így is túlságosan megnyíltak a kapuk a vita hevé­ ben, ideje voltszünetet tartani. Az apját szerette volna vi­

szontlátni, elég volt ennyi a szánalmas idegenből.

Ahogy Ancsa elment, azapja felállt, kicsoszogott akonyhá­

ba és kivett egy üveget a fagyasztóból. Megsimogatta a pa­ lack deres felületét, pedig szinte fájt azujja, ahogya hideghez ért, és öntöttmagának egy kupicával. Az átlátszó folyadék olajosán ragadt a pohár falára.

- Csak egyet azijedtségre!

Felesége ott állt a konyhaajtóban, és kedves, anyáskodó hangon megszólalt mögötte.

- Rendben drágám, ez most nem lehetett könnyű neked. De ígérd meg, hogy csak ezt az egyetlen egyet! -ésbecsomagol­

ta neki egygyönyörű, apró indákkal díszített ezüstpapírba.

B

L

R

. ..

Töviskoszorús a pünkösdirózsa emberek: egyedül mi tehetünk róla.

Márnyílottsokvirág,idénis nyílni fog, csodálatosak te islátni fogod!

Leander habzó virága mint a tenger, néznédmég, mégújra ezerszer,

látod:a nap tűzrá gazdagon, illatabennednyomot hagy nagyon.

Színesruhában az árvácska, van bizony társa lila, kék meg sárga,

sírokgyönyörű virága vagy nem vagy árva, hidd el, ne tagadd.

Margareta virágszirom mosolya, ezer tekintetet vonz oda,

sivatagi kaktusznem szúr, nem bököd virágamost iscsodásán tündököl.

Citromvirág illatát ha érzed, rabságba ejt,már soha nem feleded,

a szegfű a hívogatás virága, talánalegősibb,olysokhímzéstárgya.

Muskátli a régi parasztvirág, mégis csodájára jár a világ, lehet álló,lehetfutó fajta fényben ragyogaszép színes arca.

Ápolásuk: lányomra, unokámra hagyom, őkete csodák öntözésére biztatom, írokmajd róluk...talán...egy év múlva, pompásvirágaim, nyíljatok akkor újra.

Pünkösdi rózsa, azt kívánom neked, dobd elezt a borzasztó terhedet!

Reménykedjünkebben, hiszem biztosígylesz, sa sok-sok ember, kicsit talán más lesz!

B

Á

H

!

Ha előhozakodnál égő álmaiddal, Hol lidércfény villan, jószándék elillan!

Színes hazugságok megtekerik nyelvét, Fondorlatos gáncsokhanyattlökik elméd!

Érzelmes lényed nincskomolyravéve!

Emberismeretedpróbára lesz téve!

Megesik az néha, hogy bizalmadadva, Tudásod a választvégképp meghaladja!

Göcsörtös téveszmék? Megítélhetnek!

Elkapkodott döntés? Pálcát tör feletted!

Ha lenneötleted? Átadninem lehet!

Acsarkodó ebek leugatják fejed!

Van néhány ember, ki nemépít,rombol!

Ádáz küzdelmembenbennem vihartombol!

Kaján pökhendiség? Jéghidegtekintet?

Vigyázz, mert bénító szelemeginthet!

Settenkedve lépdel, mint egyorvvadász, Opál arca mögöttlelket nem találsz.

Mi lehetmögötte? Cinikus elmebaj?

Elveinek fészke ingoványtalaj!

Részed lesz ármányban, mesterkélt talányban!

Elmerülhetsz könnyen laza posványában!

Harcod sziszifuszi! Vagy elér a végzet, Vagy piedesztálra emel fel téged!

B

E

H

Egyszer majd hívni fognak,egyszer elmegyek, De nemmegyek el úgy,hogy magam után

ne hagynák majdegy jelet.

Virág helyettreménytvigyetekmajd síromra Ez lesz majd a szívem utolsó óhaja.

Hátamon lúdbőrözik a közelgő végzet, Nem bántam meg semmit, s ahová készülök

elgyönyörködtet.

Ahétköznapok ködökön átszűrődő fények lettek, Hajamatőszre festette azélet,

A testem beteg és öreg lett.

De nem megyekel anélkül, hogy az utókornakmagamból ne hagynék egy jelet.

Emlékmorzsákat hagyok örökül nektek, Mikor sírtam és nevettem önfeledten együttveletek.

B

A

K

R

„Szeretemamagányt akkoris, amikor egyedül vagyok!"

(Renard) Ott, ahol a Juhász-Gyula énekelte tápéi Krisztus megkopott keresztje áll, háromfelé fut azút. Ha „igenyösen mögy az em- bör",akár Csongrádig elballaghat,ha meg kedve és ideje is van hozzá, akár Tokajig is. A jól karbantartottTisza-gáton persze csak gyalogszerrel,legfeljebb ha bicik-livel,mert már atápéi elágazásnál sorompó állja útjátannak, akinek akár

motorral,akár autóval volna kedve száguldani a betonsima- ságúgáttetőn.

Habalra vesziazirányt a halandó,Tápéra jut. Azt hinné az ember,hogy nagy műgonddal éshozzáértésselszerkesztett skanzenbe jutott, holott csak megronthatatlanulőrzi évszá­ zadosságát ezazízig-vérig halászfalu.

Ha meg jobbrakanyarodik a vándor, legott útjába akada Kőrösi-féle halászcsárda, közvetlenül a Tisza-parton. Jóféle harcsapörkölttel enyhítheti éhét az erre-járó,s olyan tépe- dett-tésztájú,pörköltszalonnástúrós-csuszával fejezheti be lakmározását, hogy még a mesebeli királyfi is eztválasztaná a csókjára éhes Csipkerózsika helyett.

Nem kell sokáig felfelé menni a parton, amely szolidan si­

mulhozzáaTiszához, amíg az ember azezüst szürkénbólo­ gató füzek árnyékában olyan csendre lel, amely még a legigényesebbremetét is megihletné. A Tiszacsendesen höm­ pölyög és megbocsáthatatlanul, megigézően szőke. Olyan, amikorakkor is lehetett, amikor a költő megénekelte, miként áradtmeg haragjában.

Néha ide hallik aLippai-félefatelep fűrészgépeinekcsen­

des suttogása,ámmintha sejtené azis,hogy itt nincs helye a zajnak, letompulva,álmosanbukik ahabokba.

Kedvenchelyemvolt ez a partszakasz.Itt ereszkedtem víz­

be, hogyleússzak az akkor még egyetlen hídig, kikergetve magambóla fáradtságot, amelyeta mindennapok monotóni­

ájapréseltek belém.

Méghátamon voltdunántúliságom tojáshéja, minden pró­ bálkozásom ellenére sem sikerültgyorsan beletanulnom a

„célszörű szögény embör" rituális szokásaiba. „Ő”-zni már tudtam, élveztem is nagyon, sohasemtévedtem, mintteszik aztkönnyűsúlyúoperett-bonvivánok feltupírozottszerepeikben.

Nositt,ebben a füzesben találkoztam előszörKunszabóRó-

kusbácsival, akiről akkormég aztsem tudtam, hogy Rókus, kiváltképpenpedig aztnem, hogyKunszabó.

Első pillanatban láttam, hogyezt a figurát az élet Mórától vagyTömörkénytől kérte kölcsön, vagy - ami valószínűbb- hogy Móra és Tömörkénynap mint nap találkozott ilyesfajta

„embörökkel".

Fiatal voltam és dunántúli. Rövid nézelődés után,vízbeszál­ lás előtt beszédbe kívántam elegyedni a parton ülő halásszal.

Mertazvolt azisten-adta!

Le sem merem írni, milyen is voltvalójában, akedves Olva­

só azt hinné, valamiféle népszínműből merítem tapasztalataimat.

Pedignem!

Az öreg halászmaga volt az etalon. A mórai,a tömörkényi, anépszínműi! Zsíros kalapja alól rakoncátlanulbújtak ki őszes hajszálai, borotvá-latlan volt és barnára cserzett bőrű. A taj­ tékpipa hiányzott csak a szájából, hogy már móriczi is legyen.

Csendesen nézte a vizet, de az is lehet, hogynyitottszem­ melaludt,álmodott.

Nekiálltam a magam sertepertélő módján, hogy szóra bírjam.

Pereghetett a nyelvem, az öreg csak nem mozdult. Csakamikor már bizonyára elviselhetetlen lehettem számára, nézettrám olyan szemmel, amelyről azt szokás mondani, gyilkolni lehet vele. Megértettem a szó nélküli üzenetet, beleereszkedtem a vízbe, ám úszás közben egyrefojtogatott az atudat, hogy vala­ mit elrontottam.

Másnap ugyanott mentem le a folyóhoz,azöreg akkoris ott volt. Vagyottmaradt. Mert pontosan ugyanott ésugyanúgy kuporgott, mint ahogytegnap tette.

Most már óvatos voltam. Csakannyit kérdeztem tőle, sike­ re volt-e teg-nap, netán ma. A pillantás, amellyel rendreuta- sított, ugyanaz volt, mint a tegnapi!

Már csaknem hagyom magam - gondoltam -, ésaz elkö-

vetkező napok-ban mindig megálltam mellette, ám a köszö­

nésenkívül,amit furcsamormogással fogadott, egy szót sem szóltam hozzá. Napokmúltakel, de minthaérezni véltemvol­ na,hogy már elviselhetővé (no jó! legfeljebb eltűrhetővé) vál­ tamszámára.

Lehetett mártöbb hete, amikoregyszervízbeszállás előtt megszólított:

„Oszt tud-eazifijúr bélást játszani?"- kérdezte.

Mindennemű kártyajátékban otthon tudhattam magam, spe­ cieia bélás, azaz az alsós volt, amihez a legkevésbé konyítottam.

„Tudok!"- mondtam.

Ezzel a rövidszóval kezdődött meg majdnem két évigtar­ tóbarátságunk.

Zsíros kalapja alól előhalászott egy felismerhetetlenül össze­

koszolódott köteget, amirőlkésőbbkiderült,hogy kártya volt egykoron, de aznem mindig, hogymelyik azeleje, melyikafonákja.

Az, hogy nem vagyok bélás-bajnok,hamar kiderült. Az,hogy az öreget Rókusnak hívják, csak később.

Megpróbáltamszavaimmalóvatosan körültáncolni,hátha ki­

deríthetek róla egyets mást, de hamar megéreztem,hogy min­ den próbálkozásom hiábavaló.

Amikormegtudta rólam, hogypécsivagyok, szinte sajnálkozott.

„Szép város- mondta -oda vonútam beharmincba, a kettes tüzérökhő'. Deén itt főmögyök a gátra, oszt ha a főd gömbö­ lyű nem vóna, láthatnám akár ahortobágyi gulyát is. Móraha- lomig így iselpisloghatok. Ott maguk tekergethetika nyakukat, nem látnak mást, csakhögyet. Ölég sajnos!"

No Sándor! Itta „mit nekem,te zordon Kárpátoknak..."örök­

kön élő filozófiája!

Két év múlva egy későtavaszi napon megkaptam az értesí­

tést, miszerint kérésemre áthelyeztek Pécsre. Boldogis vol­ tam, meg nem is. Addig már majdnem szögedivé váltam,

megszerettem avárost,kiváltképpenaz „emböröket".

Már csak a búcsú volt vissza Rókus bácsitól. Megtörtént az is. Akkormondta el, vagyishogy inkább dünnyögtemaga elé, hogy három éve vesztetteel feleségét, s hogyabban a kalyibá­ ban lakik, amelya gát túloldalán düledezik, s amely mintája le­

hetett a Fekete István által megálmodott Matula bácsi kunyhójának. Akkor tudtam meg, hogyKunszabónakhívják, hogy büszke lehetne unokaöccsére, a híressé vált öttömösi nép­ rajztudósra, íróra.

Többet azonban akkor sem.

Szerencsét kívánva egymásnak váltunk el, s máig elérzéke- nyülök, amikorfelidézem búcsúját: „Hiányozni fognéköm az ifijúr, csak remélni merőm,hogy én is magának!"

Ennek amondatnakkitörölhetetlen emlékekényszerítette kibelőlem ezt az írást.

Hét évtized múltánújraarrajártamban a Körösi-csárdában ebédeltem. A kiadós lakoma után felkerestem azt a helyet.

Üres volt!

A füzek most is szomorúan bólogattak a vízfelett, s én lát­ tam, hogy Rókus bácsit siratják.

B

A

K

Kavicstenger simul a parton, Megannyi köpenyben, szabadon.

Gömböt formál, majd hegyeket, Sziklatestnek életet.

Zúzottruháját víz mossa selymessé, Szúróskabátjaomlik tépetté, Simula ránc, nem szúr akarc, Kecses alakotformál a sodró harc.

B

M

H

Kilépett a zuhany alól. Pillantása a tükörre tévedt. A látvány, mintmin-dig elborzasztotta. Lesoványodotttestén lógott a szürkés bőr. Balmelle helyénjókorabeforrt sebhely éktelen­ kedett, jobb melle deformáltancsüngöttalá. Gyorsan maga köré tekerteatörölközőt.Nem csoda, hogy a férje nem tud rá többé nőként tekinteni - gondolta -, hiszen nemis az.A teste csak egy torzó a műtétek óta.Még belül is. Hiszenmár améhesincs meg. Azt semtudja, hogy mennyi ideje van hát­

ra. Két éve tünet-mentes, de megmondták neki, igazán majd öt év múlva nyugodhat meg kicsit.Egyáltalánnem csoda,hogy a férje megutálta és nem tud hozzáérni. Ráadásul mennyi pénz elment a műtétre és akezelésekre! Lehetnepersze új melle. De költséges is és mégegyműtétető már nem bír ki.

Megtörölközött, felöltözött, majda konyhába ment. A kis két­ szobás lakásszépen volt berendezve. A férje szerette aszép dolgokat. Nem csoda,hogy őt már nem szereti. Azelején tel­ jesen kétségbeesett, mertmindenaférje tulajdona. A lakás, az autó, a kis nyaraló aBalatonon. Nagyon félt, hogy elhagy­

ja, egyedül marad betegenalányával és nem lesz hollakni­

uk, nem tudja eltartani. Hiszen dolgozni sem tud. A férje világosan elmagyarázottmindent. És ő rettegett. Hónapokig.

Mígnemaférje előállt a megoldással. És... Megrázta a fejét.

Nemakart erre gondolni. Bekapcsolta a rádiót, hogya külső zaj elnyomja a fejében a gondolatokat, majd hozzálátott a há­

zimunkához.Kettőkor elment a kislányáért az iskolába, az­ tán otthontanultvele kicsit. Most harmadikos.Idénelkezdte lerontani a jegyeit. Ő nagyon igyekezett, sokat foglalkozott vele, de a kislány tanulmányi eredményei csak romlottak.

Csendes volt és visszahúzódó. Atanítónő szerint aktívabb­ nak kellene lennie az órákon.Afiatalnő azt mondta, biztos az anyukájabetegsége viseli meg, és ha nem lesz változás, ta­ lán az iskolapszichológus segíthet. Ő hevesen tiltakozott és igyekezett még többet foglalkozni vele. Egyelőre nem sok eredménnyel. Atanulás után mindketten a saját világukba zárkóztak.A kislány csendben játszotta babájával,őszundi­

kálni próbált. „Már egyhete nemtörtént semmi, úgyhogy ma biztosan..." - gondolta. Megrázta afejét. Nem akart gondol­ kodni. „Heti tizenöt, húsz perc. Igazán el lehet felejteni,iga­ zánkilehet zárni és kilehet bírni. Nem is olyan nagyár, hogy fedélvanafejük felett és nem halnak éhen. Perszea..."Meg­

rázta a fejét. Kényszerítette magát, hogy negondolkodjon.

Valószínű elaludt, mert kulcszörgésre ébredt. Felkelt, azelő­

szobába ment. Aférje éppa kabátját vette le. Köszönt, de nem nézettrá. Sosemnéz rá.Nem csoda. Borzalmasan fest. A fér­ fi a gyerekszobába lépett, arca felderült. Az ölébeültette a kislányt, mesélt neki, közben meg-megpuszilgatta, meg-si- mogatta az arcát, a haját, a hátát.Akislány csendben hallgat­

ta, míg-nem a mese véget ért.

- Még egyet - nézettesdeklőn azapjára.

- Nem-nem! Ideje megfürdeni - szólta férfi. Ő összerázkódott.

- Nemakarokfürdeni... - felelta vékony hangocska.

- Márpedig fürdeni muszáj!

- Deénnem akarok!

- Vetkőzz le szépen ésirány a fürdőszoba!- mondta hatá­

rozotthangona férje. A kislánypityeregni kezdett. -Öt perc múlva legyenakádban! - vetette oda neki a gyerekszobából kifelé menet. Őbement a kislányhoz,megölelte. A kislánya karjaiba bújt, ő meg halk hangonbeszélni kezdett hozzá.

- Gyere kicsikém, levetkőzünkszépen és megfürdesz. Az egészcsaktíz perc lesz és akkor a papa is megnyugszik, az-

tán rendben leszminden. Muszájszótfogadni, tudod. Ha nem fogadsz szót, apapa elzavar min-ket ésakkor nemlesz hol lakni, nemlesz mitenni.

- De én nem akarok! - sírta el magát akislány. Magához öleltea törékenykis testét.

- Nincs semmi baj.Légy jó kislány. Fogadj szót a papának.

Akkor a ma-ma is jobbanlesz. Segíts nekem. Kérlek, Kincsem...

Fogadj szót - miköz-bena fülébeduruzsolt, levetkőztette a kislányt, majd a fürdőbementek,vizet engedtek. A kislány beszállt kádba. Megjelent a férje. Köntösben volt.

- Hol van apuci kicsi lánya? Ó, jó kislány vagy!-mosolyo­

donel. - Menjki! - csattantfel, deközben nem nézettrá. Lát­

ta a rémületet a kislány tekintetében. Becsukta a szemét, kilépett az előszobába, halkanbecsukta azajtót. Méghallot­ ta,ahogy a férje súlyos teste a fürdőkádba ereszkedik, majd akislány szipogását.Kimentakonyhába. „Az egész mindössze negyedóra lesz" -gondolta.- Nincs más megoldás... és a fér­ je ereje teljében lévő férfi. Ha más nőhözmenne,őket kiten­ né. Akkor mi lennevelük? És a gyerekek úgyis mindent gyorsan elfejtenek..."Fel-hangosította arádiót, hogyne kelljen halla­ nia semmit és hozzáfogott a vacsorakészítéshez.

J

P

C

N

Nézdapa! Néhány lovas jön!A gyerek ésaz apja együtt áll­ tak a falu határában levő kaszálón. Aférfikezében ritmuso- san járt aborotvaéles kasza,azerőteljes vágások nyomában félkör alakban dőlt el a térdig érő fű. Afiúcskamellette ácsor­ góités egy bottal nyakaztale a különféle vadvirágokat, kezé­ benegy jókora kenyérdarabotfogott, azt majszolgat-ta. Mert hát a vadvirágok elleni harc fárasztó mulatság. Hirtelen fel-

pil-lantott és tőlükmajd kétszáz méternyire a falu határában valami húsz lovastpillantottmegamint élénk ügetésbenkö­

zelednek.Ekkor szóltédesapjának, aki leengedte a kaszátés kezével a szeméternyőzve arra nézettamerre a fia mutató­ ujja állt.

Néhányhónapjaa lovasok semmiféle aggodalomra nem ad­

takvolnaokot. Jártak errefelé sokan karddal az oldalukon,de azok mindmagya-rok voltak.Akadtak szép számmal hozzá­ juk hasonló földművelőkis, akikrakott szekéren érkezteka falu előtt kacskaringózó poros úton. Nem is útvolt az,hanem csakkét keréknyom,amit azitt közlekedő taligák éskordék hagytak maguk után. Egyeseknekmegtetszetta vidék és ma­ guk isfelhúzták itt ajellegzetes földbe süllyesztett nyeregte­

tős házukat, igazkicsit távolabb azoktól, akik régebben laktak már itt. Egy ilyen cso-porttal jöttek ők maguk is a feleségé­ vel,Szabinával és két gyermekükkel a kilenc éves Annávalés all éves Miklóssal, aki mindigkint voltédesap-jávala me­ zőn, hogy eltanulja a földművelés és az állattartás csínját-bínját.

Pár hónapjaviszont megszaporodott az erre járók száma éskivételnél-kül mindenki egy távoli ellenségről beszélt, akik kelet felől érkeztek, és akik eddig minden hadseregetlegyőz­ tek,akieléjük mert állni. Tatároknaknevezték őket,és atő­ lük való rettegés hajtotta errefelé ezeket az embereket.

Márpedig a félelem olyan, mint valami ragály. Hamar elter­ jed az emberekközött. így lett a faluban is. Egyre másra tűn­ tek el a családok. Volt, aki az éj leple alatttávozott, voltak, akikfényes nappalpakolták össze kevéske holmijukat, hogy nyugatabbra húzódjanak a fenyegetéselől. Izmény, azapa hi­

ába kérlelte őket, hogy maradjanak, hiábaérvelt,hogy az ek­ korahadakfittyethánynak az ilyen kis falvaknak,aholnem élnekgazdagemberek, és ahonnan nincs mit elvinni, de nem hallgattak rá. Végülöt család maradt csak a faluban,akik nem

engedtek a félelemhívószavának,hanem továbbra is végez­

ték a napi munkájukat,kihajtották állataikat,ésbevetették a földjeiket. Amenekülőkáradatavégül elapadt, és afaluból sem szökdöstek el többen. Hónapokteltek el úgy,hogysem­ mimozgás nem történta környéken.

- A mieink? Magyarok? - kérdezgettea kisfiú, de az apja nem válaszolt. Próbálta a lovak patája által kavartporfelhő­ benfelismerni, hogy kifélék lehetnek. Aztán,ahogy a lovasok gyorsabb ügetésbe kezdtek felismerte,hogy ezek azállatok kisebbek, minta magyaroklovai. Sokkal sebeseb-benjártak a lábaik, mint amagyarok nagyobb, testesebblovaié.

- Szaladj azonnal a faluba! - vakkantotta a gyereknek. Szólj, hogy ellen-ség jön!Édesanyáddalés a húgoddalbújjatok el a házban és torlaszoljátok el az ajtót!

Akisfiú teljes erejéből szaladni kezdett. Átrohant a kaszá­

lón, el afalucska kis dombon álló temploma mellett ésbeért a házak közé.

- Ellenségjön! - kiabáltavékony gyerekhangján. Ellenség jön!

Háromférfi éppen a házak között dolgozott. Ezek kinéztek az útra és látták a réten túlkavarodóporfelhőt, ami nehezen ültel a gyenge szélben és azonnalberohantak a házaikba. Fe­ leségükkel, gyermekeikkel eliszkoltak a falu túlsó határába, ahol kisebb erdőség húzódott.A házak takarásától nem látta őketatatár. Miklóska rohanttovábbegyenesen a falu széle felé, ahol az ő házuk volt. Édesanyja éppenazajtóelőtt ültlá­ nyával, Annával és egy kőből készült só törővei egy nagy szür­

ke só tömböt zúztak össze. AzihálóMiklós izgatottságában hadartaaszavakat: Édesanyám... jön... az.,az., ellenség..., búj­

junkel benta házban!!

Az asszony megragadtaa gyermeke vállát.

- Hol van azapád?

- Kint a réten...itt vannak a tatárok... és...

Az asszonybelökte Miklósta házbaés a lányát is beküldte.

Kisséodébb szaladt, hogy kilássonaházszélénél le azútra a faluelsőházaihoz. A lovasok már vágtábanközeledtek. Még egy perc éselérika faluelsőházait.Oldalvástpillantott, a túl­

sóvégébea falunak, és éppen látta, amint aszomszédcsalád beveti magát afák közé és mögöttük becsukódnak a bokrok.

Férje Izménysemmaradt kinta réten. Várt még pár pillana­

tot, hogy megbizonyosodjonarról,hogy valóbantatár lova­ soktartanak feléjük.Ahogyközelebb értek és jobbanmegnézte az öltözéküket összeszorult a gyomra. Teljeserejéből a falu felé futott, és ahogy beért a házak közé valaki vasmarokkal kaptael az inge gallérját és berántotta egy ház sötétbelsejé­ be. Ottmár nevű szomszédja volt az,erős, nagydarab férfi. Ke­

zébenkiegyenesített fényesre fent kasza. Mögötte pedig a már felnőtt lánya Hanga, aki nem volt hajlandó magára hagy­

ni apját a veszedelemben.

-Várjunk, amíg a házak közé érek! - súgta és húsos muta­ tóujját az ajkára szorította.

Izmény hátát nekivetette a ház falának és óvatosankiku­ kucskált. Alovasok még nem érték el a falu szélét, de a paták tompa döbbenéseegészen közelről hallatszott.Ám amikora másik irányba nézetta feleségét látta,távolabb, amint ahá­

zuk oldalánál nézeget őis. Minden bizonnyalőt kereste. Ar­

cán rettegés tükröződik! Izményazonnal felismerte,hogya lovasok előbb érik el a falu szélső házát,mintahogya felesé­

gevisszatudna húzódni a házukba éselbarikádozni magu­ kat. Ha a tatárok észreveszik őket az egyet jelent abiztos halállal. Mielőtt megölik a feleségét, minden bizonnyal meg­

erőszakolják,akár többenis, kétgyermekét pedig elhurcol­ ják rabszolgaságba ahonnan nincsvisszaút. Ezt nem engedhette!

Megmarkoltaa kezébentartottkasza fanyelét és kilépett a házból. Az első lovas éppen ekkor fordult volna be a falu ut-

cácskájába. Izmény hirtelenfelbukkanása egy pillanatra meg- ugrasztotta alovat, de a lovasa tapasztaltharcos voltígy egyet­ len mozdulattalmegnyugtatta az állatot. Izménynek semmiféle harci tapasztalata nem volt,torkából állati üvöl-tés tört elő és a lovast oldalt megkerülve megpróbálta valahogy belevág­ ni kaszáját. Az első tatár mögöttjövők viszont három nyilat lőttek ki rá, melyekbelevágódtak aférfi mellkasába. Izmény nem halt meg, de harcképtelen lett. Utolsó pillantásaarra a pontra esett, ahol röviddel ezelőtta feleségét látta.Nem volt most ott senki! Alovas, akit megtámadni készült leugrott a lováról, és kardját belevágtaIzmény hasába, majdbelökte a férfit az út mellettfutó víz vájta csatornába.

A tatárok belovagoltaka faluba! Néhányuk leszállt alóról, hogy szétnézzenaz elhagyatott házakba és felkoncolják,akit esetleg még ott találnak. Ottomárt és lányát hármancibálták ki a háza előttitérreahol le-térdeltették őket,aztán marko­ latig döfték a kardjukata mellkasukba.

A tatárokvezetőjefémbőlkészült maszkotviselt, amitmost, hogy aharc véget ért levett azarcáról.Verejtékbenúszó fia­ tal, szakállas férfiarca tűnt elő, élénk, mandulavágású, kicsit befelé forduló barna sze-mekkel. Lovával felkaptatotta temp­ lom dombjáraaholruganyosán le-ugrott a nyergébőlésbe­

kukkantott anyitott ajtónkeresztül a templomhűvös belsejébe.

Aranyból,vagy ezüstből készültkupákra számított, vagy bár­

mire, aminek értéke van, de a helyiség és az oltár teljesen üres volt. Odakintről hangok szűrődtek be! Aférfi vetett egypil­

lantást a vele szemben levő kicsi szentély üres fakeresztjére majdcsatlakozotttársaihoz odakint.

- Átnéztünkpár házat írek! - szólalt megaz egyiklovas.

Hangjába csalódottság hallatszott -Mind üres. Nincs itt sem­

mi és senki! Régenelmentek már.

- Hát ezek? - bökött az íreknek nevezett férfiaz előtte az

üvegesszemekkel semmibe bámulóOttomárés lányaholt­

testére, akiknekvérétmohón nyelte el a szomjas, száraz föld.

A katonavállat vont.

- Talán bemenekültek abba a kis erdőbeott! - recsegte egy másik ésafalu szélénkezdődő erdősávra mutatott. -Láncba állunk és kihajtjuk őket!

Minden szemazíreknek nevezett férfire pillantott, aki ki­ állt a nyeregbőlésazerdő felé nézett.

- Nem! - mondta végülhatározottan. Gyerekkora óta for­

gatta a kardot.Tudta, hogy az ilyen erdőkben a helyismeret mégaz amúgytapasztalatlan katonák vagy parasztok mal­

mára hajthatja avizet. Minek kockáztatná akáregy katonája életét is feleslegesen kaszávalés bunkókkal fel-fegyverzett parasztokellenében?! Messzi voltak ahazától, és élelmet ra­

boltak amennyire szükségük volt, de az emberélet nekik is drága volt.Szétnézetta házak közöttés szeme megakadt a békésenlegelésző kecskéken. - Kettőt azokból elhozzatok! - vakkantotta. Kezével szélesmozdulatot tett aházak felé-Fel­

gyújtani mind!

Ezzel megfordította a lovát és sebes vágtában indult vissza az útra, hogy mihamarabb csatlakozzona közelben vonuló fősereghez. Katonái igenhatékonyan dolgoztak. Villant a kés és két kecske elvágott torokkalmár fel is került két ember nyergébe. Vérükkacskaringózva végigcsorgott a lovak comb­

ján. Atöbbiek tűzszerszámot szedtek elő,és rögtön-zött fák­

lyákat csináltak, amiveltöbb helyen meggyújtották azerős ágakból és szalmából rakott házak tetejét.Pár perc alattva­ lamennyi tető lángolt és a tatárok máris vágattakírek után a poros úton. Számukraez csakegy volt alerombolt többszáz falucskaközül és három ember a legyilkoltezrekközött. Sem­

mi jelentőséggel nem bírt!

Az egyikház belsejében azonbanhárom embermégaz életé-

ért küzdött.Azasszony,amikor látta, hogyférje ráront a tatár lovasraazonnal felismerte, hogyIzményróluk igyekszik elte­

relni a figyelmet. Kihasználta, hogy atatármással vanelfoglal­

va és villámgyorsan visszarohant a házba és nehéz, tölgyfából készült durva ácsolású ládájukat az ajtó elé vonszolta, majd a ház távolabbi végébe húzódott gyermekeivel és várt. Odakint- ről idegen hangok foszlányai szűrődtek áta falakon. Valaki erő­ teljesen belerúgott az ajtóba, amitől akét gyermek a karjaiba húzódott. Miklóska elszántan szorongattakezében anyja vas ostyasütőjét, azegyetlendolgot,amit fegyverneklehetett hasz­

nálni a házban.Azajtónemengedett és az idegen nem próbál­ ta meg még egyszer. Párpercig békéscsend telepedett rájuk.

- Elmentekédesanya? - kérdezte a kislány, aki a sírás ha­

tárán volt már.

- Nem tudom életem! -simogattavégig akislány hosszú kalászszínűhaját -Várjunk!

- Édesapa hol van?- kérdezte Miklós, de az anyja nem vá­ laszolt semmit. A gyerekfeltekintett anyjára, akinek arcán könnyek csorogtak le kétoldalt ésegy cseppben álltakössze az állán. Ebből megértette, hogy édesapja mármeghalt.

Valaki elvágtatott a házukmellett. A ló patáinakdobbaná­ sátodabent is éreznilehetett.Hirtelenkesernyés csípős füst jelentmeg atető fái között és kis idő múlvahallani lehetetta sebesen elharapózótűz ropogását is. Odakint finom kis szel­

lőfújdogált,ami hamar felélesztette akatonák általtöbbhe­

lyen meggyújtotttető lángját. A felső ágakat már szárazra szívta a nap ezek könnyenmeggyulladtak, de az alsó, vasta­ gabb ágakban maradt mégnedvesség. Ezeknek kis idő kel­ lett, amíg a hőség kipárologtatja belőlük a maradékvizet és ezek is lángra kaptak. A hőség elviselhetetlennévált odabent és felülről izzó gallyakkezdtek potyognibefelé.

- Gyerünk a kemencébe! - sikoltottaaz anya és erős kézzel

megragadta akétgyermeket és a pár lépéssel odébblevő ke­ mence szája felé húzta őket.Előbb a kislánymászottbe.Re­ megvehúztaössze magátés neki-támasztotta hátát a kemence méghűvös falának. Bátyjavolt a következő. Bemászott ahú­

ga elé, ésigyekezettolyan kicsireösszehúzni magát amennyi­

re csak tudta, hogy édesanyja is beférjen melléjük. Azasszony viszontmár csak derékig fért be. A kemence belsejébenpár percig még nyugalomban volt részük. Még érezni lehetetta reggel sütött kenyérillatát. Milyentávolinak tűntmost mindez!

A tűz immár átterjedt atetőről az oldalsó falakra.A lángok átégettékmagukat a tetőszerkezetet ésazoldalfalakattartó vastagabb gerendákon ésvégül az egész tető hangosrecse­

géssel beszakadt izzó zsarátnokzáporralborítva bea ház bel­ sejét. Ahogy a ház oldalfalait átégette atűz a falnak támaszkodó polc eldőlt és a rajta található edények szétgurultak a ház döngöltpadlóján. A füst betört a kemencébe is és a bent le­ vők hevesenköhögni kezdtek, ígyegyre több füstöt nyeltek.

Alevegő égetőenforróvolt,fájdalmasbelélegezni. Bára lán­

gok mára ruhájába kaptak Szabina összeszorítottfoggal tűr­ te a fájdalmat.

- Megfogunk halni?-kérdezte a kislányfátyolos hangon, denemkapott választ. Párpillanattal később elveszítette az eszméletét.

Miklós szemei előttpiros karikák táncoltak.A rengetegbe­ lélegzett füsttőltagjaigörcsös rohamotkaptak. Lábainekife­

szültek a kemence oldalsófalának,fejehátracsuklott nekiütődve húgafejének. Kezéből kiesettaz ostyasütő. Édesanyjuk nem bírta végignézni gyermekei haláltusáját. Oldalt fordult, kezét nekivetette a kemencemárforró falánakaztán szemét örök­ re becsukta a halál.

Atűz még negyed óráig tomboltmajdmivel már nemvolt minek elégnie lassancsillapodott. Egyórával a tatárok elme-

neteleután márcsak füstölgőüszkösromok maradtaka falu helyén. Csak a templom állt még a kis domb tetején. Azitt fú­

jó szelekhomokosföldet szórtak a házak helyén maradtlyu­ kakba fokozatosan eltemetve az itt élők emlékeit, azőszi esők pedig vízzel töltöttékfel őket. Egy évvel a tragikus esemé­ nyekután már alig-alig lehetett felismerni a házakegykori helyeit, éscsak a kis templomutalt egyedül arra, hogy itt va­ lamikoremberek éltek.Öt évvel későbba természetteljesen eltűntette az itt élők nyomait, a házak helyén rét hullámzott, az egykori vesszőből font karámok korhadva nyu-godtak a földön. A kistemplommelléegytölgyfa nőtt, melynek ágai több helyen áttörték a templom egyre romosabb falait. Sok évvela tatárjárás után egy heves nyári zivatar elmosta a domb egyikoldalát, majd évekkel későbbaszél kidöntötte a tölgy­

fát, ami ekkor már húsz méteresre nőtt. Akidőlő fa,romba döntöttea templomjelentős részét, és a környékenélők el­ hordtáka mégfelhasználható köveket az építke-zéseikhez.

Száz évvel később már sem a domb, sem pedig a templom romjai nemlátszottak és nem volt senki, aki emlékezett vol­ na arra, hogy itt egykoregy település állt.

C

J

C

A nagyapareggel, este számolta a pókokat:

hanégylenne, mind meglenne, akkornyugodtan alhat.

Megvolthétfőn, megvolt kedden, négyet számolt szerdán is, csütörtökön minden rendben,

másnap három volt mégis.

Vakarta a feje búbját, most már mitévő legyen?

Átnézettsarkot, ágyalját, nincsaz egy pók sehol sem.

Búslakodik, nagy a baja, sokkal nagyobb, mint hinnéd,

kérdi párja,hogy mi bántja, kell-e neki segítség.

Elpanaszolja bánatát, az asszony fejéhez kap, pókkeresésneknekilát,

lassan eltelikanap.

Eltelt péntek, itt azeste, minden remény odavan, vajon hová lett a beste, ülneknagybánatosan.

Unokanap, holnap szombat jönnek is az unokák, mind akettő tovább kutat,

felforgatják aszobát.

A nagymama tekintete, sarokba fut hirtelen,

elakad a lélegzete, csavargó pók ottpihen.

Másnapjönnek azunokák, számlálják a pókokat, munkájukat megcsodálták,

az új szőtt hálójukat.

D

. C

Z

Ő

-

Mint kamasz szerelmesek izzadva hetyegnek apercek

somvörös falevelekkelés kócos széllel táncolnak még

ifjú lázas boldogan valamit fázva számolnak szállnaka hajnal hódarájába

mostvattacukor köd van remeg a hideg: fagy

eltűnik ahold és velelobban a világ álmos a láz és a túlélés

zsizseg az ébresztő nézd: elkésik az idő Nem tökéletes arend

C

I

A lélekésaszívhatalma

Az élet küzdelem harcolnodkell csak az győzkimer ne addfel szégyennel értelmetlen végzettel kierőszakolt kényszerrel maradj ember tiszta lélekkel dobogj együtt szerető szívekkel.

C

A

S

Márnem a Halászbástya, még csak a Szabadság-szobor sem.

Én magam, hátteremben, holmi ember alkotta örökkévalóság.

Vagyháttérsekell.Legyekelég.

Itt én vagyok „mű", ésén vagyok az alkotóis.

Műfajommá váltam,némi pajzán hason-más(?J.

Magamatadom ajándékba, mintegy önjáró Mikulás,

és készítek neked ünnepből hétköznapot, neked helyettnekem-et,

ajándékból muszáj-t.

C

T

H

az ékes magyarnyelv lenne csupán minden eszközöm -

amin a vendégüdvözöl és haelmegy, elköszön.

Hisz rég tudott: az egyszeregy a nyelvünk titka, kódja, hogy magyarul összeadni

a számtan ritka módja.

Ha tanítanék

elmondanám, hogy magyarnak lenni áldott irgalom, s Himnuszt sírva bent magamban

fájdalmunkatringatom Mert nem termőbba föld sehol:

vértől dúsaszent kalász, sbelőle sültfrisskenyérnél

ízesebbet nem találsz.

Ha tanítanék megmutatnám ősi titkok

hegyekbe bújt rejtekét- kezdetektőlmint vigyázta

nemzedékről nemzedék.

Kövekbe róttimáinkat, útjaink térképeit.

Királyaink égi vágyát ésazellen vétkeit.

Ha tanítanék könyörögnék a szívekhez:

őrizzék a pentatont - gesztenyefák alatta sírt, scsillagokban fent a hont.

Kufároknak ne higgyenek:

ne vigyen, ki nem hozott!

Hazug szavaktól óvjanak iskolát és templomot.

C

S

E

2017. október 3. Üstökös utca. Végre lomtalanítás.

10 óra27perc. Kikandikáltam a konyhaablak függönye mö­ gül, és boldogsággal árasztott el a tény, miszerinta szomszé­

dok, megint kirakták a megunt, és felesleges dolgaikat az utcára. Hirtelen jött örömömetcsak aza gyanú árnyékolja be, hogy idő előtt jön valaki, és feltúrja a holmit, majd elragad be­

lőle valami nekem tetszőt.Aszégyen méga lakásbantart. Meg kell várnom az estét, hogy utcai kutakodásom ne keltsenfel­

tűnést aszom-szédok körében.

11:57 perc. Kitártam akonyha ablakát, mintha szellőztet­ ném a helyiséget.Természetesen ezcsak ürügy volt. Igazá­

bóla kíváncsiság, tártatta kivelem kopott nyílászáróm reteszét.

Egygyors pillantást vetettem a szemközti,és szomszédos há­

zak kapui elé, s megnyugvással tapasztal-tam, hogy alom érintetlen maradt. Gyomorgörcsöm kissé alábbhagyott, és egészenjóízűen fogyasztottam elebédemet, a gyorsfagyasz­

tott szilvás gombócokat. Ebéd után a kanapéradőltem.

12:25 perc. Bár minden gondolatom az utcai turkálóhoz csalogatott,megpróbáltam estig lekötni a figyelmemet. Egy film kezdődött valamelyik kereskedelmi adón. Magam elé bontottam egy csomag sajtos chipset, ésbámultam, ahogya képkockák villámgyorsan elfutottak előttem. Tekintetem ugyan a képernyőre ragadt, de tudat alatt máraz utcát jár­

tamfürkészve azelhagyott kupacokat. Afilm szövege elmo­

sódott a számban ropogó burgonyaszirmok zajában.

14:30perc.Feltettemmagamnak a kérdést: Mit vároket­

től? Örömöt nyújthat néhány kidobottkacat, idegenek meg­ unt cuccai?

16:07perc. Azt hiszem, igen. Mármintigen a válaszom a korábban feltettkérdésemre. Többmint egy órát morfondí­

roztamezen,pedig valójábanmár a kérdés feltevésekor ben­

nemvolta válasz. Próbáltam lebeszélni,meggyőznimagam az ellenkezőjéről, de végeredményben feleslegesen. Levet­

kőztem, ruháimathanyagul hajítottam a kanapé karfájára, majd megnyitottam a zuhanycsapot. Lágy, kellemesen szitá­

ló, langyos víz mosta végigaz izgalomtól verejtékező testet.

Az ócskaságok szentélyébekészülök,ahovácsak makulátlan, tiszta bőrrel éslélekkel léphetekbe. Arcomeltorzult a gőztől felpárásodott tükörbenmikor a mosdó elé léptem a zuhany alól. Egy csíkot húztama szememvonalában a bepárásodott síkon, és magamra kacsintottam. „Indulás!"

17:25 perc. Sötét, kapucnis pulóverbe és barna bársony nadrágba rejtettemel magam, mielőttaz utcáraléptem. A csuklyáta homlokom közepéig előrehúztam. Folyamatos gyor­

sulássalhaladtam első célom irányába, Nyitraiék felé.

Nyitrai Endre és valamilyenKatalin. Furcsa, fiatal pár,akik nemrég költöztek összeideaz utcába.Nagyonfiatalok, mind­ ketten a húszas éveikbenjárnak, deEndre két-három évvel előbbre van. A lányt valamelyik közeli faluból szedte össze egy búcsúi bálon, ahogy itt az utcában beszélik. Endre egy multinál gürizik napi nyolc órában, három műszakban. A pár­ ja többnyire otthon ül,és látványosan unatkozik.A veszeke­ dés állandó. Ha nappal harsog az utca, akkortudjuk, hogy Endre délutános, hadélután zajlik a csetepaté, akkor a ház ura éjszakára jár be a munkába, ha pedig éjjel tizenegy körül álla bál, akkor a markos legény kora reggel fogelindulni, hogy megkeresse a napi betevőre valót. A kidobott lomok is egy­

hangúak. Mindegyik egy-egy bezacskózott veszekedés.Tud­

tam, hogy ezekből nem fogok hazavinni egyet sem, ennek ellenére belekukkantottam az egyikbe. Egészen friss civako-

dásvolt, és egészen szokványos témában. Ahogykicsomóz­ tam a szatyorfülét, és kissé megnyitottam a zacskó száját, csak úgy sipítottak belőleazéles mondatok. Nemis hallgat­ tam sokáig, nehogy kicsődüljön azutcanépe.A lényeg,hogy Endrét zavarja, ahogy Kati a kettőjükkapcsolatátértelmezi.

Azegydolog, hogy nem dolgozik, de mindemellett semmi há­

zimunkát nemvégez. Állandóan szórakozni ésvásárolni jár­

na, az elvárásai pedig köszönőviszonyban sincsenek a lehetőségeikkel. Márpedig a lehetőségeiket Endre egyetlen bevételforráskéntfinanszírozza, kemény munkával, aki ezért nem tagadja meg magától azt a párüveg jól behűtött sört, amit leguríthat a torkán egy fárasztó műszakután. Az alko­ holos kortyok pedig a vitákatélesítik, míg nem elcsattan egy­ két,asörnélis hűvösebbpofonKatiszép, kerek orcáján.Nagy­

jából az összes batyuból ez harsog. Nem is nyitottamvolna többet,hanem akad meg a szemem egy egészen apró csoma­

gon, mely a többi alá voltberejtve. Nem csak formája ésmé­

rete, deszíne is elkülönült a többitől.

Ez nem egy közös emlék- gondoltam, hanemvalamelyi­

kük kistitka lehetbenne.Megnyitottam a piciny motyót, ami­ ből intim sms-ek, és telefonbeszélgetések buggyantak ki.

Hamar felismertem, hogy az egyik fél Katalin, a kellemesbú- gó-hangú partner pedigegy férfi. Hangszíne ésfogalmazása alapjánérettebb, talán tízévvelidősebb,mint Endre, isme­ rős hang. A beszélgetések cinkosak, olykorerotikusak, me­ lyek titkos légyottokrólárulkodnak.A férfi habzsolva fogyasztja ela fiatal lányt,miközben aranyozottígéreteivelkoszorúzza meg. Kati hinni akara hódítónak, és minden beszélgetés vé­ gén megadjamagát. Kitárulkozikés megnyílik: átkozza az„el­

baszott” döntést, ami Endre mellé kényszeríti. „Tépj ki az unalmas hétköznapok sivár szobáiból, és vigyél magaddal él­ ni!"- könyörög a lány, a láthatatlan férfinak. Visszatuszkol-