Gazdasági megközelítés

GESZTI és BORBÉLY (2005) vizsgálta a magyar, keletnémet és az EDF (European Dairy Farmers) tejtermelő telepek tőketermelékenységét. A magyar telepek tőketermelékenysége meghaladja az EDF telepekét. Ennek oka a kismértékű tőkelekötés, mely a magas kamatoknak és a relatíve magas haszonáldozati költségeknek köszönhető, amelynek következtében a magyar telepek kevesebb tőke alkalmazásával termeltek. A tőketényezők elemzése során kiderült, hogy a vizsgált magyar gazdaságok az amortizáció mértékénél nagyobb arányban fejlesztették a vizsgált tárgyi eszközöket, és a fejlesztés nagysága meghaladta az EDF telepek átlagát.

A tőke termelékenységéből adódóan a vizsgált magyar telepek tőkehasznosítása jobb, mint az EDF telepeké. Magyarországon kevesebb lekötött tőkét használnak a

vizsgált telepek - szinte azonos technikai színvonal mellett - a termelés során, amely jelenleg versenyelőnyt jelent a tejtermelők számára. A tejtermeléshez, mint gazdasági tevékenységhez nem csak a lekötött tőkére van szükség, hanem a termelés során felmerülő költségek fedezésére szolgáló pénzeszközökre is. Jelentősége SZÉLES (2002) szerint a lekötött tőkénél is nagyobb. A magyar üzemek, bár hozamaik tekintetében nem maradnak el sokkal Európa vezető tejtermelőitől, ugyanakkor mindezt rendkívül magas takarmányköltségek mellett érik el. Az EDF-be tartozó (European Dairy Farmers) magyar üzemekben évek óta tapasztalható 15-17 euró/100 FCM tej kimagaslóan a legmagasabb érték a vizsgált 16 országban. Több mint tíz év tapasztalat azt sugallja, hogy egy 7-10 eurós takarmányköltség-differencia alapjaiban kérdőjelezi meg a magyar tejtermelés nemzetközi versenyképességét (BORBÉLY, 2006).

KALMÁR (1990) arra a megállapításra jutott, hogy az akkori közgazdasági viszonyok között a jogos jövedelemigény kielégítése csak kimondottan magas hozamszintek, minden fillért megtakarító, a helyi adottságokat maximálisan hasznosító gazdálkodás mellett lehetséges. Véleménye szerint 30-35 %-os fajlagos költségcsökkentés érhető el a vállalati adottságok (pl. a termőhelyre szakszerűen adaptált takarmánytermelési szerkezet) kihasználásából.

UDOVECZ (2000) tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy az állattenyésztés jövedelmezősége alacsony és erősen ingadozó. A versenyképesség továbbra is sebezhető, belső piacunk is veszélyben van. A gazdasági hatékonyságot illetően az 1991-93-, és az 1998-99. években mélypontok voltak és a köztes konszolidációs periódusok is igen törékenynek bizonyultak. A 100 Ft termelési költségre jutó jövedelem a tejnél az évek során szinte kiszámíthatatlan tartományokban mozgott: -5 Ft/l és 30 Ft/l között változott évente.

SZÉLES (1995) is rámutat arra, hogy a szarvasmarha-ágazatban az állatállomány és a takarmány jelentős összegeket köt le, ami az összes vagyonnak akár az 50 %-át is kiteheti. A szarvasmarha ágazatát felszámoló gazdaság egy tehén után 130-150 ezer Ft mobil tőkéhez jut, amivel javíthatja likviditását. Az így felszabadult létesítmények (épületek, infrastruktúra) más, kisebb kockázattal járó tevékenységekhez használhatók. A hazai tehénállomány tejtermelésére egészen pontos adatok azért nincsenek, mivel a központilag rendszeresen ellenőrzött állományon kívüli létszámra (és tejtermelésre) vonatkozóan megbízható adatok nem állnak rendelkezésre. Ezért az ellenőrzött állományon kívüli egyedek tejtermelésére a becsült összes tejtermelésből, illetve a felvásárolt tejmennyiségből lehet következtetni.

Az ilyen szinten gazdálkodó tehenészetek abban az időszakban stabilnak látszottak és a piacon versenyelőnnyel rendelkeztek. A mezőgazdaságra, s benne az állattenyésztés egészére ugyanúgy, mint az egyes állattenyésztési ágazatokra érvényes az a sommás megállapítás, mely szerint a mezőgazdaság versenyképességét alapjaiban az eredményesen működő mezőgazdasági vállalkozások teremthetik meg. Az egyes gazdasági rendszerek (vállalatok) versenyképességére a vállalatok mérete elsősorban a hatékonyság javításán keresztül hat (SZŰCS és FARKASNÉ, 2004).

A folyamatosan végzett ágazati költség-jövedelem elemzések többnyire romló helyzetet jeleznek az elmúlt évek állattartásában. Az alapvető gondot az okozza, hogy a felvásárlási árak többnyire nem nyújtanak fedezetet a hazai termék-előállítás átlagos költségeire. A tejtermeléssel foglalkozó vállalkozások számára fontos körülmény, hogy a tej folyamatos árbevételt biztosít, ami a vállalkozás likviditása szempontjából kiemelt jelentőségű. Egyre több az olyan vállalkozás, amelyik - elfogadható ár esetén- megválna a tehénállományától. A vállalkozások egy része azonban - kedvezőbb ár- és jövedelemviszony reményében - „előre menekül”, vagyis fejlesztésekkel próbálja a hatékonyságát, versenyképességét javítani (BÉLÁDI és mtsai, 2009).

A Nyugat-dunántúli Régió 6 tejtermelő gazdaságában 2004-2008 között végzett vizsgálataiból az derült ki, hogy csak 7 ezer liter feletti fajlagos tejhozam esetén sikerült olyan jövedelmet elérni, ami biztosítja a gazdaság fennmaradását (POGÁNY és mtsai, 2011).

Az élelmiszeripari ágazaton belül a tejipar 2004-2008 közötti befektetett eszközértékében és jegyzett tőkeállományában - alapvetően kedvezőtlen irányban - jelentős változás történt. CSIZMADIA (2009) kimutatta, hogy ezek a változások egyenesen következnek a tejiparban feldolgozott tejmennyiség folyamatos csökkenéséből.

Az egy tehénre jutó fedezeti hozzájárulás a holstein-fríz esetében a legnagyobb, ehhez viszonyítva a jerseynek 14, a magyar tarkának 69 százalék lemaradása van. Az ágazati eredmény a magyar tarkánál veszteséget mutat, de a holstein-fríz 8,4 százalékos, a jersey 2,8 százalékos költségarányos jövedelmezősége is messze az elfogadható szint alatt mozog. A tej értékesítési ára és önköltsége közötti különbözet, azaz a tej fajlagos jövedelme alapján mindhárom fajta tejtermelése veszteséges, ebben az ágazatban jelenleg csak a költségvetési támogatás biztosít némi jövedelmet. A fenti számításban az egyéb közvetlen és az állandó költségek összegét csak az üzemi tényadatok alapján hozzávetőleges pontosságú kalkulációval lehetett fajtánként megállapítani. Ezeknek a

költségeknek jelentős része ugyanis nem a tenyésztett fajtától, hanem számos más üzemi tényezőtől függ. Ezért a szerzők véleménye szerint, hasonló vizsgálatoknál a fajták egymáshoz viszonyított versenyképességét a termelési érték és a takarmányköltség különbözeteként lehet legpontosabban elbírálni. Ennek a megállapításnak nem mond ellent az, hogy esetükben a kimutatott különbözete az egyéb jövedelemadatokkal azonos jövedelmezőségi sorrendet tükröz a vizsgált fajták vonatkozásában. Amennyiben a jövőben lehetővé válik a különböző fajtájú tehenek életteljesítményének reális megítélése, a takarmányköltség mellett a tenyészállatok értékkülönbözete is számításba vehető (BUZÁS és SZABÓ, 2011).

A tejágazat gazdálkodási eredményeinek különféle forrásokból (KSH, AKI) származó adataiból megállapítható, hogy a hazai tejágazat jövedelemhelyzete az EU-csatlakozás utáni időszakban is - az input- és outputárak évenkénti erős ingadozása következtében - bizonytalan, és az utóbbi 2-3 évben egyre alacsonyabb színvonalú.

Ennek elsődleges oka egyértelműen a tej alacsony értékesítési ára, amihez - a tartósan magas gabonaárak miatt - növekvő takarmányárak és takarmányozási költségek társulnak. Emiatt nemcsak 2009-ben, hanem 2010-ben is a gazdaságok egyre nagyobb hányada veszteségesen gazdálkodott, és csak a megemelt támogatási összegeknek köszönhetően tudott talpon maradni. A KSH 2010-es országos adatai szerint a tejtermelés önköltsége 80, a tej értékesítési átlagára pedig 70 Ft/l körül alakult, így a literenkénti veszteség 10 Ft, ami 2009-hez képest némi javulást jelentett (POGÁNY és mtsai, 2011).