A többi baloldali európai párthoz hasonlóan a párt elődje (Section Française de l’Internationale Communiste, SFIC) akkor jött létre, amikor 1920-ban a Tours-i kongresszuson kiváltak a SFIO-ból, és önálló politikát kezdtek folytatni a Komintern elvei alapján (szigorú pártfegyelem, demokratikus centralizmus, a „burzsoá” pártokkal való együttműködés tiltása, stb.). A Parti Communiste français (Francia kommunista párt, FKP) nevet 1943-ban, a Komintern megszűnése után vette fel252.
A kezdeti szektás politikát az 1930-as években felváltotta egy „nép-frontos politizálás”, amelynek olyan fiatalok voltak a képviselőik, mint Maurice Thorez és Jacques Duclos. Gyakorlatilag az ezt követő harminc éven át ők vezették a FKP-t. 1936-ban a párt (a többi baloldali párttal közös listán) 15%-ot kap a választásokon, és ezzel 72 helyet szerez a parlament-ben. Kívülről támogatja Léon Blum kormányát, de nem vesz részt benne. A párt irányítása alatt működik a CGT (Confédération Générale du Travail), a legjelentősebb francia szakszervezet. A francia baloldaliak, így a kommu-nisták is, az 1930-as években a spanyol polgárháború Nemzetközi Brigádja-inak aktív részesei voltak. A német-szovjet paktum aláírása után (1939), a FKP-t törvényen kívül helyezték és illegalitásba vonult, ami a felszabadulá-sig (1944) tartott. A párt hívei jelentős tömegben vettek részt az ellenállási mozgalomban, így a Conseil National de la Résistance-ban döntő szavuk volt. A felszabadulás után (1944-től 1947-ig) az egyik legjelentősebb politi-kai erővé vált, amely a szavazatoknak akár a 29 %-át is képes volt megsze-rezni. Ezzel az eredménnyel elérték, hogy több francia kormányban is részt vettek. 1947 után, a hidegháború légkörében az FKP kívül kényszerül ma-radni a hatalmon legalább a következő tíz évig. A párt Sztálin halála után sem változtat politikáján, a Szovjetunióhoz mindig igyekezett lojális lenni.
252 A francia pártok történelmi beágyazottságáról sok információ található Gazdag Ferenc: Franciaország története 1945-1995 (Budapest, 1996. Zrí-nyi Kiadó) című könyvében. Lásd még: Nagy Miklós: A köztársaság Fran-ciaországban, Szeged, 2013. Universitas Szeged Kiadó.
169
Az 1956-os magyarországi szovjet beavatkozást is támogatta a párt.
Maurice Thorez után, aki 1964-ben halt meg, előbb Waldeck Rochet kerül a párt élére, majd hamarosan (1970-ben) Georges Marchais. Közben a köztár-sasági elnöki választásokon Jacques Duclos 21.5%-ot szerez, ami igen jó eredménynek számított. 1972-ben közös kormányprogramot dolgoznak ki a szocialistákkal, de ez nem hozza meg a várt sikert az FKP-nak. Így ezt a programot 1978-ban felmondják. Közben ugyanis (1976) a párt megváltoz-tatja politikáját és a szovjet modell követése helyett egy szociáldemokrata típusú vonalat kezd el követni. Ennek ellenére 1979-ben Georges Marchais támogatta a Szovjetunió afganisztáni invázióját. Ennek következtében jelen-tősen felerősödött az 1956 óta folyamatosan tartó erózió. Éppen akkor, amikor az elnökválasztáson Marchais négy és félmillió szavazattal 15,34 %-ot ért el.
A tendencia megállni látszott, amikor 1981-től négy kommunista párti miniszter vett részt a Pierre Mauroy-féle kormányban. De Jacques Delors, akkori gazdasági miniszter, szigorító intézkedéseket volt kénytelen bevezet-ni a gazdaság stabilizálása, a munkanélküliség visszaszorítása, a frank meg-szilárdítása érdekében. Olyan liberális intézkedések voltak ezek a szocialis-ta kormány részéről, amelyekkel a kommunisták nem érthettek egyet, és 1984-ben kiléptek a francia kormányból. Ez tovább mélyítette a párt belső válságát. 1988-ban már 6 %-ot tudott csak elérni a választásokon.
A berlini fal leomlása után, az FKP új szövetségi stratégiát dolgozott ki, és nyitott a sokszínű francia baloldal és a szociáldemokrácia felé. Ezt a politikát 1994-től a párt új főtitkára Robert Hue szorgalmazta, ami kezdet-ben sikeresnek is tűnt, hiszen 1995-ben a párt 8 %-ot ért el a választásokon.
Sőt, 1997-ben újabb három kommunista miniszter lépett be a francia kor-mányba. Rendkívül nagy vitát váltott azonban ki az egész országban, nem csupán a párton belül a francia vasút, az SNCF privatizációja, amit éppen egy kommunista miniszter kezdeményezett. 2001-ben Robert Hue-t felvál-totta a párt élén Marie-George Buffet, a jelenlegi országos titkár, de ő sem tudta megállítani a párt hanyatlását. A 2002-es választásokon már csak 2 %-ot tudtak elérni. A 2012-es köztársaság elnöki választásokra Jean-Luc Mélanchont jelölték, aki 11 %-ot ért el, a párt főtitkára pedig 2013-tól Pierre Laurent lett.
A francia pártpalettán egyre nehezebb a pártnak elhelyezkednie, hi-szen a szélsőbalról egyre jelentősebb a konkurenciája, balközépről pedig nem tud szerezni újabb szociáldemokrata vagy szocialista szavazókat. Sőt, egy újabb ellenféllel is fel kell vennie a versenyt, a Le Pen-féle Nemzeti Fronttal, amely szavazóbázisának egy részét a munkásság és a régi kommu-nisták soraiból szerzi, akik elégedetlenek az FKP politikájával. A párton belül többféle áramlat is kialakult. Van egy konzervatív vagy ortodox
irány-170
zat főleg Észak-Franciaországban (Pas-de-Calais), amelynek tagjai a mar-xizmus-leninizmust tartják fő ideológiai bázisuknak. Van egy irányzat, amely a párt teljes újjászervezését sürgeti (ide tartozik a neves baloldali teoretikus, Lucien Sève is). A legjelentősebb a párt egykori vezetője, Marie-George Buffet körül tömörült, aki nyitást szorgalmazott más baloldali moz-galmak és szervezetek felé (mint például az Alternative Citoyenne vagy a Les Alternatifs), nem zárva ki esetleg a kormányzati részvételt sem. A 2002-es köztársasági elnökválasztáson katasztrofális, 3,37 %-os eredményt ért el az akkor európai képviselő Robert Hue, de a párt kicsit jobban szerepelt a helyi és az európai választásokon, ahol más szervezetekkel közös listán indult. A 2004 májusában, Rómában tartott, az európai baloldalt tömörítő Parti de la gauche européenne kongresszusán az FKP is részt vett, és jelen-leg is tagja ennek az európai pártnak253. Közben ugyanis, 1994-es kongresz-szusán, szakított a múltban a párton belül oly nagy szerepet játszott ideoló-giával, a demokratikus centralizmussal, és megjelentek benne a legkülönfé-lébb irányzatok. Ezek azon az alapon szerveződnek, hogy milyen legyen az FKP politikája a szocialista párttal való viszonyában: van olyan irányzat (Buffistes), amely az autonómia megőrzése mellett a szocialistákban lehet-séges szövetlehet-ségest lát, van olyan (Huistes), amely közös listát szorgalmaz a szocialistákkal, van olyan („réfondateurs”), amely megszüntetné a párt-formációt. Ezek a párton belüli legfőbb irányzatok. De ezen kívül van olyan csoportosulás, („Marchaisiens”), amely a régi pártvezér politikáját folytat-ná, ott vannak az ortodoxok, és a „kommunista baloldal” is, amely a párton belül ellenzéki pozíciót foglal el. Ez utóbbiak folyóiratot is kiadnak (Pour un Parti démocratique et révolutionnaire címmel). Vannak a párton belül trockista csoportok is, mint például a La Riposte, amelynek honlapja az In Defense of Marxism. Itt tehát a határ már nagyon keskeny baloldal és szél-sőbal között.
Azt is tudni kell, hogy az egyre jelentősebb sikertelenségek ellenére az FKP taglétszámát tekintve még mindig a második legnagyobb francia párt (135 ezer párttag). Ez annak az antikapitalista, antiliberális és antiglobalista politikának köszönhető, amit sok francia oszt. Az európai alkotmány-tervezetre leadott „nem”-szavazatok jelentős részét éppen e párt tagjai kez-deményezték (azóta a párthoz sokan csatlakoztak). Jelenleg a párt a radika-lizálódás irányába megy el, szövetséget keres a trockista és antiglobalista
253 A nemzeti pártok és az európai pártok (illetve szövetségek) kapcsolatát elemzi Havas Péter: A pártok változó funkciói: az európai „transznacioná-lis” pártok sajátosságai, in: Pártok változó szerepben. Nyugat-európai tapasztalatok, (szerk.: Simon János), Budapest, 2002. Villányi úti könyvek, 119-144. old.
171
pártokkal, amelyek a 2007-es köztársaság elnöki választások alkalmával, a felmérések szerint, a szavazatok 15 %-át is képes volt megszerezni.
Mindezt elősegíti a francia kommunista párti média, elsősorban is napilapjuk, a Jean Jaurès által 1904-ben alapított l’Humanité, és egyéb fo-lyóiratok, mint a Regard, Regards, vagy az Économie et Politique, La Terre, Le Manifeste, journal communiste, stb.