Az első időszak, amikor Gramsci fellép a fasizmussal szemben, az rögtön a háború befejezése, illetve a munkásság mozgalmának megindulása idején
237 Mussolinival annak szocialista időszakában nem találkozott. Tudtak egymásról, de személyesen csak 1925-ben a Képviselőházban találkoztak.
Lásd: Giuseppe Fiori: Vita di Antonio Gramsci, id. kiad. II. köt. 224. old.
155
történt. Felteszi a kérdést: „Hogyan lehet uralni azokat a hatalmas társadal-mi erőket, amelyeket a háború felszabadított? Hogyan lehet megszervezni őket...és politikai formát adni nekik?”.238 Ekkor úgy véli, hogy a munkás-ságnak kell kezébe venni a hatalmat, és az Olasz Szocialista Párt irányításá-val az ipari üzemek gyűlésein kell felkészíteni a munkásokat az ellenük fellépő új erő, a fasiszta squadrizmus (rohamcsapatok) ellen. Azt írja, hogy az „állandó propaganda és meggyőzés révén gyökeresen meg lehet változ-tatni a dolgozók érzés- és gondolatvilágát”. Természetesen ezt nem tartja elegendőnek és gazdasági szférán keresztül akarja elérni a nemzetközi munkásmozgalom tapasztalatából merített proletárdiktatúrát, amelynek
„katonai jellege legyen”. (PI. 88.) „A proletariátusnak nincs sok tapasztalata a kormányzás és irányítás művészetében. A burzsoázia erős – nyílt vagy alattomos, erőszakos vagy passzív – ellenállást fog kifejteni a szocialista állam ellen. Csak politikailag képzett proletariátus…teremtheti meg a dikta-túrát”. (PI. 89.) Az antifasizmusnak ebben a korai időszakára jellemzőek Gramscinak ezek a gondolatai, de már csírájukban hordozzák későbbi, érett felfogását. Tehát mindenképpen felvállalja az erőszak szerepét, de a mun-kásság meggyőzését ugyanilyen fontosnak tartja. Már itt felmerül nála a konszenzus gondolata, de – későbbi kifejezésével élve – a mozgóháború felfogása is. Ebben a kezdeti, 1919-’20-ra jellemző felfogásában túlsúlyban van nála az erőszakos praxis és a fasizmussal szembeni nyílt (akár fegyve-res) fellépés is. Komoly történetfilozófiájának alapelvei is megjelennek már írásaiban. Tisztán látja, hogy „az emberi társadalom a burzsoá állam fel-bomlási folyamatával összefüggő, rendkívül felgyorsult széthullási folya-matot él át.” (PI. 88.) Ebben – az ekkor más filozófusok által is diagnoszti-zált – általános válságban jelentkezik a fasizmus is, amely sajátosan rá jel-lemző erőszakos eszközökkel akarja megszerezni a hatalmat. A hatalomért folyó küzdelemben tehát szükséges a nyílt konfrontáció.
Az 1919-1920-ig tartó úgynevezett „vörös kétév” (Biennio rosso) éles és erőszakos harcot eredményezett a két tábor között. Ez a munkásság ré-széről gazdasági téren kezdődő harc a torinói gyárfoglaló mozgalmakkal, akciókkal indul, amelyben a munkásság kipróbálhatta, hogy meg tudja-e szervezni a gyári munkát, a termelést a tulajdonosok irányítása nélkül. Ha-talmas feladatot jelentett ez és éles konfliktusokkal járt. A gyárfoglaló akci-ók azonban nem terjedtek túl az „olasz csizma” néhány tartományán, ezért szükségképpen elbukott. Gramscinak ez alkalmat adott arra, hogy elemezze a bukás okait. Történetfelfogásában ekkor kezd körvonalazódni az a szemlé-let, hogy – bár az olasz munkásság törekszik a gyors társadalmi-történelmi
238 Antonio Gramsci: Politikai írások (11916-1926), Budapest, 1985. Kos-suth Könyvkiadó, 79-83. old. (A továbbiakban: PI.)
156
változásokra, ezek mégis folyamatjellegűek. Maga a gyári tanácsok moz-galma is azt bizonyította számára, hogy a „proletárállam megteremtése nem varázslat: maga is alakulás, fejlődési folyamat. Előkészítő munkát igényel a megszervezése és a propagandája”. (PI. 97.)
Ez fontos elméleti felismerése volt, de az 1920-as évek legelején a probléma még akut volt és igényelte az északi munkásság és a déli paraszt-ság összefogását, amit Gramsci számtalanszor sürgetett is. „A gyári munká-sok és a szegényparasztok a proletárforradalom két erőforrása”. (PI. 103.) Látta viszont azt is, hogy 1920-ra a helyzet rendkívüli mértékben kiélező -dött. „Az osztályharc mostani szakasza után Olaszországban vagy az követ-kezik, hogy a forradalmi proletariátus megszerzi a politikai hatalmat, hogy új termelési és elosztási módra térjen át, vagy a tulajdonos osztály és a kor-mányzó kasztok szörnyű reakciója következik.” (PI. 133.) Ez a „vagy-vagy”
szituáció volt jellemző az olasz helyzetre egészen 1922 októberéig, a Marcia su Romáig (és még az után néhány rövid évig). Azonban a szocialis-ta párt azzal a feltételezéssel él, hogy a sok háborús és belső politikai konf-liktussal terhelt év után ki kell egyezni az akkor szerveződő fasiszta mozga-lommal. Gramsci hevesen bírálta az akkori szocialista pártvezetést, amely paktumot kötött a fasisztákkal, az gondolván, hogy ez a pacifikálódás útja.
Az egyezség, az úgynevezett Megbékélési Paktum mégis megtörtént, amit a torinói szocialisták ordinovista szárnya hivatalosan elutasított.239 A szocia-lista párt radikális csoportja már ezt megelőzően is inkább a Komintern felé orientálódott, aminek következtében 1921. január 21-én Livornóban kilép-tek a pártból és létrehozták az Olaszországi Kommunista Pártot. A meg-egyezés pedig a fasiszta pártot is megosztotta.
Gramsci 1921-ben több cikkében is foglalkozik a fasiszta párttal. Mint az Ordine Nuovo című lap szerkesztője, az eseményekre reflektálva írja cikkeit. Ahogyan ez történni szokott, ezek mindig magukon viselik a napi történések hangulatát és csak ritkán távlatos inspirációjúak és orientációjú-ak. Gramsci ezekről azt mondta később, amikor többször sürgették őt, hogy adjon ki belőlük egy válogatást, hogy ezek a „nappal együtt halnak el”.
Számunkra azonban érdekesek, mert egyrészt kordokumentum jellegűek, másrészt pedig mutatják, hogyan fejlődött Gramsci gondolkodása a társa-dalmi-politikai eseményekre való reflektálás közben.
239 Ebben az 1921. augusztus 2-án megkötött Római egyezményben a felek (az Olasz Szocialista Párt Vezetősége és parlamenti csoportja és az Általá-nos Munkásszövetség egyrészt, másrészt a fasiszták parlamenti csoportjá-nak megbízottai) kimondták, hogy tartózkodcsoportjá-nak az erőszak és a fegyveres megtorlás alkalmazásától a politikai harcban. A fasiszták részéről mindez írott malaszt maradt, ami újabb konfliktusok forrása lett.
157
A Majmok Népe című 1921. január 9-i cikkében támadja a munkássá-got majmoló kispolgársámunkássá-got, azt a réteget, amelynek tagjai most – a fasiz-mus álarcában – utcára vonulnak és „egyre arcátlanabbul és agresszívabban lépnek fel a munkáskamarák és a szocialista községtanácsok ellen, egyre nyíltabban fejezik ki azonosulásukat a felkelést, a barikádharcot hirdető D’Annunzióval”. (PI. 150.) Mindezt pedig Giolitti „békében hagyja”, akit később is a fasizmus meggátolására alkalmatlan miniszterelnöknek tartott.
Minthogy a fasiszták – írja Gramsci 1921. június 11-én – „harci tevékeny-ségük hat hónapja alatt számos, igen súlyos bűncselekményt követtek el” és
„Olaszország egész területén olyan mennyiségű fegyver- és lő szerraktárak-kal rendelkeznek, hogy az elegendő lenne legalább félmilliós hadsereg fel-fegyverzésére”, az újonnan létrejött kommunista pártnak egy feladata ma-radt: „kiadni a felkelés jelszavát”. (PI. 159-160.) Miután felismerte, hogy a
„fasiszták katonai típusú hierarchikus rendszert szerveztek” Olaszország-ban, Gramsci ekkor a mozgósítás, a „mozgóháború” mellett agitál. Lát is erre némi esélyt, hiszen úgy ítéli meg, hogy – a Megbékélési paktum fasisz-ták által történt eltérő értékelése folytán a fasizmus egy válságos szakaszon megy át. Két részre szakadni látszott a fasiszta párt: „a fasiszta mozgalom válsága szakadáshoz vezet. A parlamentáris szárny Mussolini vezetésével, a középrétegekre – a hivatalnokokra, kiskereskedőkre, kisiparosokra – tá-maszkodva próbálja megalakítani politikai szervezetét, s szükségszerűen együttműködésre törekszik a szocialistákkal és a néppártiakkal. A békülé-kenységet ellenző szárny, amely az agrártőkés érdekek közvetlen fegyveres védelmének szükségességét hangsúlyozza, folytatni fogja proletárellenes akcióit.” (PI. 164.) Gramsci látja a „két fasizmus” jelenségét, de nem téved meg. Tudja, hogy: „A fasizmus…továbbra is létezni fog…”. (PI. 165.