Az atomerőművi balesetek egyértelműen megmutatták, hogy bekövetkeztük- ben döntő szerepet játszott az em b eri tényező. Ha a balesetek oicáí firtatjuk, o p erá to ri tév ed ésekrő l beszélünk, ha az elkerü lésü kre tett intézkedéseken dolgozunk, m inőségbiztosításra, s z a k em b erk ép z ésre és -to v á b b k ép z ésre meg hasonlókra gondolunk. Egyszerűsítsük le a dolgot: az eddig elért ered
ményekben döntő szerepet játszott a paksi atomerőmű szakembergárdája és az őket támogató tudományos háttér. Rövid- és középtávon tehát döntő je lentőségű ezek sorsa.
A tudományos kutatói háttér hazánkban az 50-es évek végén jött létre, a kutatók első generációja már n}mgdíjban van, illetve elérte a nyugdíjkorhatárt.
A mögöttük jövő derékhad ötvenes éveihez közelít. Az atomerőmű személyze
tében a meghatározó emberek sem sokkal fiatalabbak náluk. Mindenesetre még dolgozhatnak 15-20 évet. Nem mindegy, hogyan tekintenek erre az idő
szakra. Ha ezt a hanyatlás korának és nem a fejlődés nekik jutó szakaszának tekintik, akkor a legjobbak elvándorlásával, de legalábbis apátiájával kell szá
molnunk. Az emberi tényező szempontjából ennél fogva már a rövidtávú perspektíva is fontos.
A szénhidrogének, elsősorban a földgáz jelenlegi ára azt eredményezi, hogy új atomerőmű építése gyakorlatilag sehol sem gazdaságos, ahol földgáz rendelkezésre áll (a mai áron és bőségben). A működő atomerőművek eseté
ben tehát döntő azok élettartama. Az eredetileg 30 évre tervezett atomerőmű
vek általános vélemény szerint legalább 50 évig tarthatók üzemben. Ennek azonban feltétele, hogy hitelt érdemlően bizonyítható legyen: a kulcsberende
zések (elsősorban a reaktortartály) állapota ezt lehetővé teszi. Egészen más
képp látják az üzemeltetők saját berendezésüket, ha erre irán5raló konkrét lé
pések történnek, hiszen ez számukra perspektívát jelent. A paksi első blokk esetében a dolog 2007 után válik aktuálissá, de a vizsgálatoknak már most el kell kezdődniük ahhoz, hogy a megfelelő döntések és műszaki intézkedések időben m egtörténhessenek. A biztonságnövelő intézkedések programja 2002 körül lezárul, és szervesen át kell nőnie egy élettartam-növelési programba.
Az em beri tényező szempontjából ennek minél hamarabb történő megindítá
sa és nyilvánosságra hozatala elengedhetetlen.
Tekintsük át ezután a fiatal generáció szempontjait. Az egyetemeken az egész világon tendencia a nukleáris technika iránti érdeklődés csökkenése.
Egyre kevesebb hallgató választ atomenergetikai szakokat. Az Egyesült Álla
mokban az ilyen hallgatók száma felére csökkent, de hasonló a tapasztalat Nagy-Britanniában, Németországban, Hollandiában és más országokban is.
Nehezen hihető, de egyéb tapasztalatokkal összhangban levő magáninformá
ciónk szerint például a német egyetemeken összesen h árom mérnök végzett nukleáris területen. Magyarországon a helyzet jobb, amiben szerepet játszik az oktatóreaktor megléte, de a végző fiatalok nagy része nem az atomerőmű
vek területén, hanem a nukleáris technika egyéb területein szakosodik. A ko
rábban nagy nukleáris programmal rendelkező országokban sorra szereUk le az oktató- és kutatóreaktorokat, számolják fel a nukleáris technikával kapcso
latos tanszékeket és kutatócsoportokat. A dolognak természetszerű velejárója a kutatás hanyatlása és a szakma öregedése.
Ha ez a tendencia tartós lesz, el fo g veszni a n u kleáris biztonságra von at
k o z ó k o m p eten c ia . M iért baj ez? Legalább három okból:
1. Ma m é g m egvan ez a kompetencia, és nagy luxus lenne veszni hagyni.
Mindannyian emlékszünk, milyen erőfeszítések árán jött létre. Még ha visszatérne is az ötvenes évek eufóriája (amire egyébként nem sok esély van), akkor sem lenne kormány, amely még egyszer létrehozná a korábbi nemzeti laboratóriumokat, megépítené a prototípusokat, de nem lenné
nek kutatók sem, akik újra elvégeznék a ma hatvanas éveiben járó kuta
tógeneráció már egyszer elvégzett munkáját.
2. Ha elvész a kompetencia, eltű n ik az a to m erő m ű m int op ció a jövő ener
giagondjainak megoldására. Hogy ezt miért nem szabad megengedni, arról fentebb bőven volt szó, de az alábbiak is erről szólnak.
3. Ma még léteznek nukleáris létesítmények, amelyek biztonságos üzemel
tetése az utolsó üzemóráig igényli a kompetenciát. Ezt csak súlyosbítja az a körülmény, hogy leszerelésü k, a h u lla d ék o k k e z e lé s e és elh ely ez ése szin tén igényel sza k értelm et és nem is keveset.
A globalizált világban bárhol történik nukleáris baleset, annak mindenhol érezhető a társadalmi hatása. A kompetenciát tehát egy minimális szinten kell tartani mindenhol.® Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni azoknak az or
szágoknak a felelősségét sem, amelyek atomerőműveket exportáltak, hiszen ők kötelesek (lennének) az üzemeltetőt az erőmű teljes élettartama alatt szak
mailag támogatni. Ahhoz, hogy ez alól mentesüljenek, a teljes know-how-t el kellett volna adniuk, ami nem történt meg. Ha belegondolunk, hogyan teszi tönkre saját nukleáris iparát a német és az amerikai kormány, rá kell ébred
nünk, ezzel nem csak saját országa, hanem más országok ellen is vét. T er
mészetesen hasonló felelősség terheh az orosz kormányt is, amely annyi
val azért jobb az említetteknél, hogy nem teszi szá n d ék osan tönkre saját nuk
leáris iparát.
M it lehet tenni? A sommás válasz egyszerű; körülbelül annak az ellenkező
jét, ami történik. Mindenekelőtt m eg k e ll óvni a lé t e z ő b e r e n d e z é s e k e t a l e szereléstől. Ebben a tekintetben a magyar kormányzatok és a magyar nukleá
ris ipar egésze a dicséretes kivételek közé tartozik: hathatós lépések történtek a magyar kutatóreaktor és oktatóreaktor érdekében. A másik fontos tennivaló a m eg sz erz ett is m er e te k n ek az elkallód ástól való m egóvása. Nemzetközi szin
ten nagy erőfeszítések történnek, hogy a valószínűleg megismételhetetlen kí
sérletek eredményeit a jövő számára rögzítsük és összegezzük. Ez elsősorban a reaktorfizikában van így, amely egyre inkább egy kihaló „állatfaj" benyomá
sát kelti.® A hatvanas években ez a volt a nukleáris tudományok vezérhajója, a kilencvenes években pedig már alig hoz átütő eredmén3?t. Itt jutottunk el a harmadik fontos tennivalóhoz: a ku tatás foko zásá h oz. Arra természetesen nincs szükség, hogy visszahozzuk az ötvenes-hatvanas évek nagy nukleáris la
boratóriumait, de a jelenlegi hullámvölgyből ki kell jönni. A megoldandó mű
szaki problémák ugyanúgy sokasodnak, mint régen, továbbra sem nélkülözhe
tő tehát egy hatékony kutatóbázis. A tennivalók sorát folytathatnánk, de ehe
lyett inkább a két legfontosabb távlati kérdésre térünk át.
5 Hogy ez a szint nem lehet alacsony, azt a közelmúltban Tokai Murában történt baleset is mutatja.
6 E sorok írója reaktorfizikus. A tisztelt Olvasó ne panaszkodásnak, hanem ténymegálla
pításnak vegye ezt a mondatot.