A faluról, vázlatosan – jelen helyzet és merre tovább?

Magáról a településről ezúttal elegendő a következőket rögzíteni.

Felsődobsza kis – nagyjából 900 lelkes – falu, a Hernád mentén, az erősen hátrányos helyzetű abaúji térségben. Vonzásközpontja Szikszó, maga is depressziós jellegű város. A településen korábban – informátoraink szerint – jól működő TSz volt, jelentős állattenyésztéssel. A rendszerváltás után átalakult, ugyan jelenleg is szövetkezeti formában működik, de állattenyésztése és melléküzemágai (3 volt, ezek 70-80 embert foglalkoztattak!) megszűnt, jelenleg a korábbi töredékét jelentő foglalkoztatottsággal. Ugyancsak a rendszerváltás előtti időben a falu lakóinak jelentős hányada Miskolcon (zömmel a diósgyőri vasgyárban) dolgozott, az ő munkahelyeik is megszűntek. Így ma a faluban igen jelentős arányú a munkanélküliség. (Ezt jelzi, hogy 2011-ben mintegy 130 közmunkást foglalkoztattak, 2012-ben 90 közhasznú foglalkoztatásra volt lehetőség; a polgármester szerint eredmény, hogy a környező településekhez

képest elég sok helyet sikerült szerezniük, de ez is nagyon kevés, jóval többre volna szükség.)

A faluban, egybehangzó becslések szerint, nagyjából 1/3 a cigány népesség aránya. Nem kevés – számszerű becslésre senki nem vállalkozott – a közelmúlt években újonnan beköltözött, még rosszabb helyzetű településekről érkező cigányok száma. Velük, mint más településeken is, elég sok probléma van. Egyébként is még a cigányok átlagánál is rosszabb helyzetű családokról van szó, akik, nem kis mértékben éppen ebbéli állapotukból következően, nemigen tudnak beilleszkedni a falu helyi társadalmába.

A falu egésze demográfiai helyzetét tekintve egyértelműen elöregedő. A nem cigány népesség szaporodási mutatói az országos átlaghoz közelinek tűnnek, a középiskolát (még inkább a felsőoktatást) elvégző fiatalok közül gyakorlatilag senki sem marad a faluban. A cigányok népesedési mutatói – mint a hasonló településeken másutt is – jobbak, ennek köszönhető, hogy ma már az általános iskola tanulónak több mint fele cigány.

A falu jelenős része árvízzel fenyegetett helyen van, 2012-ben épült a falu mellett végighúzódó gátrendszer. Csak érdekesség, hogy a gáthoz szükséges föld kitermelésekor jelentős régészeti lelet-együttes került elő többezer éves leletekkel. (Azért csak érdekességnek nevezzük, mert a feltárás a falu életére nincs hatással: maga a feltárás nagyon kevés ember számára adott ideiglenes munkalehetőséget, a leletek jellege pedig olyan, hogy helyszíni bemutatásuk – esetleges idegenforgalmi vonzásuk – nem lehetséges.)

Ugyancsak nincs érdemleges hatással a falu életére az egyébként rendkívül érdekes vízerőmű. A Hernádra telepített, eredeti formájában több, mint száz éves villanyerőmű – amit egyébként éppen 2012-ben újítottak teljesen fel – munkahelyet nem jelent (mindössze műszakonként egy kezelőre van szükség), a megtermelt áramot az országos hálózatba táplálják be.

És nem „helyi érdekű” az erőmű üzemvíz csatornája mellett kialakult

„üdülőtelep” sem. Zömmel környékbeli városok kisembereinek horgásztanyáiról van szó, akikből nem sok haszna van a falunak; nem „költekező népek” ők.

Valamiféle falusi turizmusnak nem bázisa ez az üdülőtelep.

Mint ahogy nincs igazi más bázisa sem az egyébként a lehetséges kitörési pontok között időnként felmerülő falusi turizmusnak. Nincsenek szálláshelyek, nincsenek normál ellátást adó vendéglátó egységek, a Hernád-part fürdőzésre

nem igazán alkalmas. Az álmok és a realitás egymásba játszásának érdekes példája a „kastély” története.

(Közbevetett episztemológiai – megismerés-elméleti – gondolatsor.

Vannak történetek – nevezzük őket talán profán legendának –, amelyek valóságtartalmát nem szükség kutatni. Mert a „valóságtartalom”, vagyis az, hogy egyáltalán megtörtént-e dolog, s ha igen, úgy-e, ahogyan mondják, tárgyilag teljesen lényegtelen. Volt-e, s miképp, észrevehető mértékben nem érintette-érinti, nem befolyásolta-befolyásolja semmiben a falu, a közösség életét. valójában ezek a történetek nem a „dologról” szólnak, hanem az elmondó(k)ról. Profán legendák, amelyek az elmondó(k) világról alkotott képének jelzései, leképeződései. Arról szólnak, hogy az elmondó(k) olyannak érzékeli(k) az őt (őket) körülvevő közeget, amelyben ez a történet megtörténhet.

olyannak érzékeli(k) a viszonyokat, amelyek megengedik a történet megtörténülését. Lehet, hogy hamis tudati alakzat ez, persze, de olyan tudati alakzat, amely beépül a történet elmondójának világ-értelmezésébe. Világ-értelmező toposzként kell a társadalmi-közösségi folyamatokat megérteni kívánó kutatónak érdeklődésének mezőjébe vonni e történeteket; jelesül az itt következőt is.)

Volt a falu határában, a domboldalon egy „kastély”; ámbár, ahogyan a történet elmondója leírta, inkább csak kisnemesi kúria-féle lehetett (ha volt).

Valamikor az ántivilágban, a pártállami időszakban, a TSz használta valamire.

Nem igazán törődtek vele, így aztán már abban az időben is megyegetett tönkrefele. A TSz felbomlása után gazdátlan maradt. A mozdíthatót lassan széthordták belőle, a masszív, vastag téglafalak azonban nem adták meg magukat. Amikor – már a kétezres években – ezen a környéken is emlegetni kezdték a falusi turizmust, mint lehetséges jövedelmi forrást, egy helybéli vállalkozó szellemű házaspárnak eszébe jutott az épület, úgy gondolták, hogy lehetne kezdeni vele valamit. Szálláshelyet, turista-központot képzeltek bele.

Valamennyi pénzük is volt, megvették. Néhány évig tervezgették a dolgot, aztán kiderült, hogy felújításra-berendezésre nincs elég pénzük. Elkezdték árulni.

Nehezen ment, de végül egy külföldi cég (talán német?) megvette. Egy szép napon megjelentek a cég gépei és emberei, és egyetlen nap és éjszaka alatt teljesen lebontották az egészet. (Sietni kellett, mert a bontásra nem volt engedélyük.) Aztán a téglákat, amelyek régiesen (19. század) nagyméretű, szép cégjelzéses darabok voltak, kamionokra rakták, és kivitték Hollandiába eladni, meglovagolván az ottani nosztalgia-hullámot. A telek meg itt maradt

gazdátlanul, hiszen a tulajdonost ez már nem érdekelte, neki csak a tégla volt az üzlet.

Értelmezzük a történetet! Nem nehéz. Az elmondó olyannak érzékeli a mai magyar viszonyokat, ahol egy vállalkozó (tulajdonképpen mindegy, hogy magyar vagy nem, a „külföldi”-ség itt csak a legenda mitizációjának járulékos eszköze) megteheti, hogy következmények nélkül engedély nélkül elbont egy (talán védendő értékű) épületet, megteheti, hogy pusztán a bennelévő anyag egy részének kinyerése érdekében bontja le azt, és megteheti, hogy az anyagot (a téglákat), amelyek számunkra is, itt is (ipartörténeti) értéket jelentenének, minden további nélkül kiviszi az országból. Az elmondó olyannak látja tehát viszonyainkat, hogy aki elég ügyes (elég arcátlan), és valamennyi pénze is van, az bármit megtehet. Ez az a világ-értelmező toposz, ami beépült (igen, múlt időben, beépült) az elmondó világképébe, és ettől kezdve ennek alapján ítél meg folyamatokat. --- Ez a jelentése (jelentősége) ennek a „történetnek” (profán legendának).

Tegyük még hozzá, hogy ez vélekedés rejtett (talán nem is annyira rejtett...) tartalmaként azt is magában foglalja, hogy „olyan világban élünk, ahol velünk bármit megtehetnek”. Vagyis nem vagyunk urai dolgainknak, nem vagyunk urai természetesen jövőnknek sem. Úgy tűnik (később elemzendő más adatok is erre utalnak), hogy a falunak nincs jövőképe. Nincs víziója arról, hogy merre lehetne továbblépni, az adott rossz helyzetből kimozdulni. Mintha hiányoznának a belső energiák. Erre utal egy résztvevő megfogalmazása is (ld.

Mellékletben „Adalékok és vélemények”, „benyomások a faluról” kategória):

„A faluban, úgy tűnt, nagyon bezárkózva élnek a családok. Utcán, járdán beszélgető embereket igen ritkán lehetett látni, mintha ott a tipikus, falusi életforma már nem létezne. Bezárkózva, bizalmatlanul élnek egymás mellett az emberek.” Bezárkózva, egymás iránti bizalom nélkül nemigen lehet jövőt építeni...

Ennyit a faluról. Most nézzük, miről szólnak adataink.